Délmagyarország, 2000. február (90. évfolyam, 26-50. szám)
2000-02-04 / 29. szám
10 KITEKINTŐ PÉNTEK, 2000. FEBR. 4. Az erdőszéli Sebőktanyán „Vígan él a favágó! ## A munka frontján, a februári napsütésben. (Fotó: Gyenes Kálmán) Sebökék erdósarki tanyájánál Balázs az út pandaját hozza rendbe, Ilona asszony meg a táposautót fogadja. A gazda a Balástyára vezető csengelei főutcát, a Pántlikát tisztitja. Jól látható a legallyazott fák törzse, és kellő kordába fogotton sorolnak az akácsuttyók. Kíméletlenül elszemtelenedtek, megszaporodtak már. Hadukra igencsak ráfért a századolás, a tizedelés. Sebők Balázs motoros fürésszel és kézhez álló kisfejszével dolgozta azokat a kívánt út menti hadrendbe. A haszontalannak ítélt gallytetemeket a kanyar árkába fektette. - Bementem Szegedre, az útfenntartók irodájába. Kérdeztem, fölpucolhatom-e előttünk a dzsungelt? Megengedték, csak azt kérték, hogy szép legyen. Körbe se kell néznünk: az lett! Balázs gazda bólogat. - Tiz éve én csináltam. Meg azelőtt is... - mondja. Ica mama - merthogy Sebőkéknél már három az unoka és a menyecskeként érkező kömpöci lány nem is hadakozik a megszólítás miatt - bekönyveli az érkező takarmányt. Süttetjük magunkat a Nappal, annak módja szerint. Sebőkék majdhogynem mindennel foglalkoznak. Míg Balázs gazda helyére teszi az útárok-tisztogató szerszámokat, sorra vesszük az ifjú és az öreg muzsikusokat. Eszerint: a Sebőkök zenevonalát a Majoros névre keresztelt Norbert (Éva lányuk ötödikes fia) viszi tovább, mert neki szánják a dédipapa hegedűjét. A legkisebb Sebők, Balázs fia Balázs, bár kiváló a füle és ha engedélyt kap rá, megmegsimogatja a dédipapa trombitáját, inkább autószerelőnek készül, merthogy abban több a pénz, de lehet, hogy traktoros lesz, ha Balázs tatika megint enged majd neki pár kört, mint a nyáron. (Egy betonoszlop nem a világ - tudjuk meg később. - Hátha tényleg komoly kedvet kap hozzá - szól a nagyapai észrevétel.) Norbi húga Kitti, arra kérte Ica mamát, ha majd kijárja az óvodát, mindenképp tanítsa meg sütnifőzni. Estleg varrni is. Azért e távoli ismerkedés a legifjabb Sebőkökkel, merthogy a szüleik, a csengelei Sebők fiú meg a lány, már Kisteleken élnek. Az ifjabb Balázsék háza a Damjanich utcában, szinte lépésre az Éváéké, akit névrokonom kért asszonyául. (A jó fülű Sebőkökkel már az összes kisteleki Majoros kihúzhatja magát.) A megszólított erdősarki gazdáék háza fölépült már Kisteleken, de ők szívesebben élnek a Pántlika út kanyarához lapuló tanyán. A majdnem ősi Sebők-birtokon. - Csengele legrégibb háza ez - halljuk Ilona asszonytól. - Az erdészé volt. Mi már a Bagi kovácstól vettük. Kőporoztattuk, ereszcsatornát tettünk rá. A 30. házassági évfordulónkra a gyerekek parabolaantennát vettek... Sebőkék miután eljöttek az erdőaljai őstanyából, a téeszben dolgoztak, dohányt termeltek, disznót hizlaltak, nagyban csirkéztek. A téeszvilág abbamaradtával boltot nyitottak. A szomszéd megyei Pálmonostora szövetkezetének takarmányát árulják. Tíz hold földet vettek vissza a 204-es tanyához. Balázs nagyapa, kinek nagyapja szintén e nevet viselte, most is muzsikál: - Apám hegedűn meg trombitán játszott, én klarinéton tanultam, de kicsi korom óta a szaxofon tetszik. Sok bált, lakodalmat végigmuzsikáltunk. Megtudtuk még: maguk ritkán mulatnak. Ha össze is jönnek Balázsolni, mint teszik majd a hét végén, van bőven megbeszélni való. Meg hát, a legkisebb Balázs, mint hallottuk, ugye? Inkább az apjának segít a műhelyben, szereléssel keres pénzt, ahogy mondta, nehogy a galambjait kelljen eladni a nagyon várt nyári utazásért. Azoktól, semennyi pénzért meg nem válna... Istenem, de jó hallani, ha egy pöttöm gyerek (a legifjabb Sebők Balázs még csak másodikos) a vágyak tüzét csak szítja, szítja... S megnyugvás látni, hogy a nagyszülők öröme ettől lángra kap, és indulnak vissza a munka frontjára. Balázs tata az árokba, Ica mama meg a tápboltba. Mi meg akár fütyülhetnénk is: „Vígan él a favágó, ha szól a rigó..." Majoros Tibor Kedves Környékbeliek! L átták?! Szerdán ezerágra sütött a nap! És tudják jól: „ha fénylik, Gyertyaszentelő, az izéket is szedd elő!" (Csak ha havaz, akkor „közeleg a tavasz!") Az „izék", a szólásban - a tartalékot jelent a fűtéshezÓvatosnak kéne lennünk. És - Önök is tapasztalhatták - mi történt ebben a hirtelen jött téli nyárban? Aki csak tehette rohant a fészerbe, ugrott a lomosba. Elő az ásót, gereblyét, fóliaragasztót, hegesztőmasinát, fűrészt, ollót meg minden mást, ami még a novemberi hóviharban „oda csak úgy be lett suvasztva". Irány a kert, az utca, a fóliaház. Falevelet kupacolni, vízvezető rohamárok homokját elegyengetni, tartót hajlítani. Mutathat, mondhat néki bölcsebbnél bölcsebb dolgokat a tévé, a rádió. Oda se pislant... A magunkfajta rögtön azt látja, hogy a szomszéd már rég elsöpörte a háza elejét. Ül a kertben, napozik. nemélve, hogy friss oldalunk, amely most épp a hirJV telen jött téli munkák - répahordás, útszéli árok takarítása - közkatonái közül mutat párat kedves mindnyájuknak, azért nem esik áldozatául e gyorsan támadt lomolási kedvnek. Csak azután kerül az ablaktisztító és tűzgyújtó alkalmatosságok közé, miután a tisztelt környékbéliek mindegyike áthaladt sorain. Hidegben meleget ajánló sorait ezzel zárja: Unja-e már a lelet? Tóth József, csengelei gazdálkodó: - A.z ilyet, amikor süt a nap és meleg van, nincs se hó, se szél, ezt szeretem. Amikor nagy hidegek vannak, mínusz tizenöt fokos a fagy az sem kellemes. Felőlem hó is eshet, amennyi akar, ellapátolom, de mikor csúszkál ide-oda a jármű, az már nemigen gyere be. Nyáron, ha meleg van, hűvösre megyek. Legjobban a tavaszt várom, amikor minden zöldell és jók az illatok. Nagy Gáhorné, pusztaszeri nyugdíjas: - Unnám, ha lenne. Azzal, hogy meleg van és februárban süt a nap, nem nevezhető kemény télnek, aminek az elmúlását kívánnunk kellene, főleg, ha sok a dolog. Az igazi tél már november végén faggyal, hideggel és komoly hóval beköszön és csak márciusban adja meg magát. Én, különben a tavaszt szeretem igazán, aztán, ha lehetne az ősz következne a sorban. Igazából se a nyarat, se a telet nem kedvelem. Faluhírek Zákányszék Munkatársunktól A domaszéki polgármesteri hivatal által szervezett Milyen lesz a jövőnk? című előadássorozat keretében Zákányszéken február 9-én, szerdán 17 órakor a művelődési házban a Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztérium munkatársa ismerteti a 2000. évi agrártámogatási rendszert. Az előadásra a belépés ingyenes. A zákányszéki Kis Újság legfrissebb számában Turbucz Sándor jegyző ír a községet sújtó belvízről, és az önkormányzat ezzel kapcsolatos intézkedéseiről. Itt megtudhatjuk, hogy a belvízvédelmi feladatok között első helyen a lakóházak mentesítése áll, melyet a külterületeken megfelelő pénzügyi forrás nélkül szinte lehetetlen megoldani. A falu eddig még semmilyen pénzügyi támogatást nem kapott erre. Bővebbet a lapból tudhatnak meg az érdeklődők. A Kis Újság beszámol még a december 21én tartott képviselő-testületi ülésen elhangzottakról is. A tavaly decemberi megbeszélésen a többi között bemutatkozott Kazi István, rendőrzászlós, Zákányszék új körzeti megbízottja és jelentés hangzott el az önkormányzat gazdálkodó egységeinek pénzügyi ellenőrzéséről. Ezen kívül a lap cikket közöl még a helyi polgárőrök tevékenységéről is. Zsombó Munkatársunktól Ezer oka lehet, ha valaki elkezd szédülni. Dr. Czinger Jenő azokról a szédülésekről beszél február 7-én, hétfőn a zsombói Wesselényi népfőiskolán, amelyek magyarázatát a fülben lévő szervünkben találjuk. Ha megtaláljuk egyáltalán. Megjelent a Zsombi, a zsombói Fiatalok a Falu Lapjáért Egyesület kulturális és információs kiadványának januári száma. Az immár hatodik évfolyamába lépő lap e számában nyílt levelet olvashatunk. melyet a zsombói önkormányzati képviselők egy része küldött Faragó M. Vilmos polgármesternek. Róth Imre jegyzőnek, Bartha László, Pancza István országgyűlési képviselőknek és Mózes Ervinnek, a Csongrád Megyei Közigazgatási Hivatal vezetőjének, és melyben e képviselők a polgármester munkáját és ezzel összefüggésben a falu fejlődésének lelassulását kifogásolják. A Közéleti Napló rovat beszámol a képviselőtestület decemberi üléseiről. Terjedelmes írás foglalkozik a falul sújtó belvízzel. A gajgonyai répa meséje... Egyszer volt, mindig volt, volt Gajgonyában sok répa. Amivel mi találkoztunk, már majdnem olyan lett, mint az oroszoké: hatalmas és legyőzhetetlen. Igaz, nem húzta se Apó, se Anyó, se a kutya, se a macska, de még a surbankó kisegér sem. A mi répánk minden mesebeli ceremónia nélkül nőtt nagyra, s lett prizmájából hosszú, téli verem. Szeriék földjére illesztve, szépen, formásán - a tanyabejáró vonalában. Első látásra száz mázsásra saccoltuk a szalmával bélelt, földtakaróval borított répaházat. Ámde a hozzá nem értő. bizony, hamar elvéti az ilyen becslést. János gazda megmondta: az ő répaföldje, nem kevesebbet, ötszáz mázsát termett! És azt mind ide hordták. Nemrég nyitották meg a verem száját, hogy onnét répát vigyenek az istállóba. A nem mindennapi munka miatt rúd mellé fogták az egyik lovat. Nem csupán azért, hogy illő módon táplálkozhassék a két kocsihúzó szőrmotor, Berci és Csillag, hanem: onnét kapjon pótlót szárra, szénára a Szeriék megbontották a téli vermet. (Fotó: Gyenes Kálmán) borjastehén, meg az alomra kényszeríttet birkafalka. Szeriék a télire tett nyári répával kesztyűs kézzel bánnak, dobálják, villázzák a gumiskocsira. Sőt. Az apróbbjaival a vasfogú répaszelő etetőjét is teletömik, vékonyra csíkozzák abban a bufurc fejeket, hogy azután kellően megdarázva, fogyós eledel legyen még a tyúknak, pulykának is. Szeri gazda már kicsi korában megtapasztalta, ha nincs erő a takarmányban, nemcsak a 16, de az ember se halad egyről a kettőre. És ha az ember és az őt hűen segítő igavonói nem haladnak, ennek okán a téli verem nem nyitja ki a száját s nem adja ki magából a sok répát, krumplit, bizony, szájak maradhatnak éhesen. Mint tudjuk: aki éhes, mindenre képes. Szeriék takaros gajgonyai tanyája, udvara, szérűskertje láttán megnyugodhatunk. Minden a formáján, minden a helyén. A répáról, annak verméről, kocsiról-lóról meg minden másról is ítélve: ritkán éheztek. A maguk ura-gazdái lehettek. Haszonra fogták környezetüket. Szántották, vetették a földet, gondos gazda módjára rakták kazlakba, góréba, vermekbe azok termését. Anynyit használtak abból, később embernek, állatnak, amennyit azok megkívántak. Ezt hfvja a városi ember „aranyéletnek", s ezt mondjuk, mi Szeriéknél, János bácsival, Rozi nénivel: „hétpróbásnak". Mert ha mesének hiszszük ha nem: a gajgonyai és a pitricsomi határ találkozásánál - ahová Kistelek, Balástya, Sándorfalva magasló tornyai már éppen hogy csak odalátszanak mindennap korán kell kelni. Későn illik lefeküdni. Mi több: egész nap muszáj tenni-venni, hogy minden úgy történjék, ahogyan történik. Legyen a tartóban répa. A földre trágya, annak helyén alomszalma. A kasban kukorica, a vödörben abrak, a vályúban víz. A csempekályhán tuskó, az evőasztalon kenyér. Mindazért, hogy a jószágok csendes pihenésével a gazdáék is elszunnyadhassanak kicsikét a kiskonyhai melegben. Megdolgoztatva ezzel - tán épp a savanyított céklarépával szétugrasztott - ebédet... M. T.
