Délmagyarország, 1999. december (89. évfolyam, 280-304. szám)

1999-12-23 / 299. szám

CSÜTÖRTÖK, 1999. DEC. 23. Tápai táncok, dalok és hagyományok Nem élhetnek muzsikaszó nélkül 8 KARÁCSONY Az utolsó szalmaszál egy otthon Menedék kitaszítottaknak Anyák és gyerekek, férj és apa nélkül: mindenki olyan virágot szagoljon, amilyet szakajtott magának? (Fotó: Schmidt Andrea) t

. „Örökös •b boldogság. Hl termékeny szeretet, X békesség t |P» lakjon itt!" E jókívánságok a családok átmeneti otthonának avató ünnepségén hangzottak el. Mire vágyakoznak azok a nák, akik elöször lépték át az anyaotthon küszöbét? Azt akarják, hogy hagyják békén óket elázó életük rémségeinek okozói! Azt kívánják, hogy együtt lehessenek a gyermekeikkel! Azt szeretnék, hogy találjanak valami munkát, ami kis családjuk szerény megélhetését biztosítja! Decemberben, a kívánságok és fogadkozások hónapjában két lányanyával beszélgettünk szeretetről, otthonról, családról, s persze a karácsony üzenetéről és az új esztendő ígéreteiről. Mézeskalács formájával, meleg sárgaszínű vakolatával, karácsonyi díszes ablakaival kitűnik a szentmihályi házak közül a szegedi önkormányzat új szociális intézménye, a családok átmeneti otthona. Az egykori paprika malom téesz iroda, aztán a szomszédos országokból menekült emberek hajléka lett. Az épületet a családok átmeneti otthonaként varázsoltatta újjá a város. Annak, hogy ez a „fejlesztés" a körtöltésen kívülre jutott, nagyon örül a körzet önkormányzati képviselője, Papp Zoltán. Szerinte az épület most találta meg igazi funkcióját. A képviselő azt tervezi, a szomszédos, lerobbant házból öregek napközi otthona lesz. A bajba jutott családok és a családi segítség nélkül maradt öregek találkoznak majd a két épület közös udvarán. A feszület még nem találta meg helyét a bejárat fölötti falon, mikor pólyás kisfiával a karján megérkezett K., a családok átmeneti otthonának első lakója. Még csak csinosítgatták belülről a házat a Humán Szolgáltató Központ munkatársai, amikor K. és a fia már elfoglalhatta a csöpp szobát, amire majd első otthonukként fognak emlékezni. A központ igazgatója, Papp Istvánné azért tett kivételt, s fogadta be anyát és gyermekét az épület műszaki átadása után, de az avató ünnepség előtt, mert a kismama csak akkor hagyhatta el kisdedével együtt a kórházat, ha igazolta: van otthona, ahol el tudja látni a kicsit. A csecsemő fölsírt, az anya a mellére vonta. Fölidéztetett a „betlehemi hangulat" Otthonossá lett a harminc férőhelyes ház. A gyereksírás hallatán az avató ünnepségre érkezett vendégsereg elképzelhette, milyen a festék szagú falak, a frissen vasalt függönyök, a karácsonyi melegséget sugárzó dekorációk között menedéket keresők élete. Új embernek adott életet, de a szüléskor maga K. is új emberré lett. Örömlányból öntudatos anyává vált. Abból a butuskából, aki hagyta, hogy mások a tulajdonuknak tekintsék és rossz útra vigyék, tervezgető asszony bontakozott ki, aki most már minden idegszálával és cselekedetével azon van, hogy - ha kell, egyedül is, de - fölnevelje gyermekét és elkerülje azt a csapdát, melyben „előző életében" vergődött. Úgy érzi, a családok átmeneti otthonában menedéket talált, időt nyert arra, hogy átgondolja jövendő életét. - Az apja nem is akar tudni a fiáról! De számítottam erre: 13. hetes terhes voltam, amikor megmondtam neki, hogy gyerekünk születik, de csak a vállát vonogatta - emlékezett K. - Azt mondta a srác, hogy: „Nem vagyok érett még az apaságra!". Mindent ilyen tragikusan fog föl, mert náluk sok válás volt a családban... Én meg úgy gondoltam, hogy ha már a két húgomnak van, nekem miért ne legyen gyerekem?! Ez a második terhességem. Az első gyerek elment tőlem, ezt a másodikat meg kellett tartanom! - De apára is szüksége van egy gyereknek. - Szerintem nem muszáj, hogy két szülő legyen a gyerek mellett, a lényeg, hogy szeressék azt a kicsit! - felelt dacosan K. - A megélhetéshez a szeretet kevés... - próbálkoztam ellenkezni ismét. - Munkát csak találok magamnak! ... Eddig is volt valahogy, eztán is lesz valahogy! - zárta le egyelőre a jövőkép vázolását K. - Megszületett a kisded. Milyen lesz az első karácsonya? - Az egyik testvéremre számíthatok. Náluk töltjük a karácsony délelőttjét. A „szent estén" pedig itt leszünk, az otthonbanÖ A szilvesztert nem tudom, milyen lesz - előz meg válaszával egy kérdést K. - Azt se látom, milyen élete lesz az én fiamnak. Az enyém nagyon zűrös volt, eddig. Ha erre gondolok, eszembe jut, hogy az apám, amikor még élt, sokszor mondta nekem: „Mindenki olyan virágot szagoljon, amilyet szakajtott magának!" A családok átmeneti otthonában a krízis szoba közvetlenül a bejárat mellett található. Itt azok a családok, illetve anyák és gyerekeik húzhatják meg magukat, akik reggel még úgy tudták, van otthonuk, de délutánra elveszítették fejük fölül a tetőt. Az ilyen menekülésre késztető katasztrófa kilakoltatás, végrehajtó, vagy az italgőztől „erőssé" lett hímnemű képében érkezik. így élte ezt meg a negyvenhez közelítő Zs., aki részeges élettársa elől fut, de húsz éve csak kergetik-kerülgetik egymást. Szabadulási kísérleteinek egyik jele, hogy hajadon létére három gyermeket szült, s közülük a nagyobbnak és a legkisebbnek az apja az italozó és agresszív „társ", a középső gyerek apja meg „valaki", aki azóta elhagyta Zs.-t, de elvitte magával a közös gyereket is. így maradt egymásnak Zs. és két gyerek. - Albérletet nagyon nehéz találnia egy gyerekes anyának! - jelentette ki Zs. Főleg, hogy a részeges „uram" mindenhol megtalál, s ha duhajkodva megjelenik, akkor nekünk menni kell. Őmiatta veszítettük el a szép lakásunkat is! Nem érdekelte, hogy mi, a gyerekekkel éhezünk, kikövetelte magának a kajára és a piára valót! Hivatalsegéd voltam, a létminimum alatt kerestem. Nem tudtam fizetni a fűtést, a villanyt se. Annyira fölszaporodott a tartozásunk, hogy a lakásból kitettek minket... Azóta albérletről albérletre vándorolnak. A nagyobbik, a fiú most alapítana családot. Ezért gondolta az idegileg kikészült asszony, hogy magáról és a kisebbik gyerekről egyedül kellene gondoskodnia. Számára az utolsó szalmaszál: a családok átmeneti otthona. - Mindannyian belebetegedtünk abba, hogy évek óta menekülnünk kell a gyerekek apja elől: a nagyobbik cukorbeteg, a kisebbik ideggyenge, nekem is fáj minden tagom, félelem fog el az utcán, a buszon, könnyen sírva fakadok... Itt egy kicsit elbújhatunk, s kifújhatjuk magunkat - fogalmazta meg legfőbb reményét az éppen beköltöző, ruhaneműktől dagadt szatyrokat cipelő asszony. - Milyen lesz itt a karácsonyunk? - kérdezett vissza Zs. - Még nem volt egyetlen szép karácsonyunk se... - törölt le arcáról lopva egy könnycseppet. - Ajándékra nem futja... De nem is kívánnak semmi „nagyot" a gyerekek, tudják, milyen nehezen élünk! Egy szobában hatan aludtak, de mégis befogadta az a négytagú család Zs.-t és a legkisebb gyerekét. Segítségükből ennyire futotta. De visszaélni a vendégjoggal nem lehet, ezért kutatott Zs. valami más megoldás után. A városházi ügyfélszolgálati irodán hallotta, még hónapokkal ezelőtt, hogy decemberben megnyílik az „anyák otthona". Most, vészhelyzetben eszébe jutott és élni tudott a „köz" segítségével. A kétszintes épületben a december közepi avatóünnepségen helyére került a feszület, mely vigyázza a családok átmeneti otthona és lakóinak békéjét. Azóta a földszinti és emeleti szobákba költöznek, egyre csak költöznek az új és új lakók. - Határozott időre, hat hónapra szól az a támasz, amit a családok átmeneti otthona nyújtani tud - tette elém a házirendet az intézmény vezetője, Halmai Mihályné. Az itt lakóknak, jövedelmüktől függően térítési díjat kell fizetniük. A lakókról nyilvántartást vezetnek. Az itt menedékre lelöknek be kell tartaniuk az együttélés szabályait. Ezért cserébe kapnak egy szobát, a gyermekeikkel. Az anya főzhet, moshat és persze álomra hajthatja fejét. Orvos, jogász, pszichológus, szociális munkás segít abban, hogy a kitaszított ember(lánya) saját életének új irányt szabhasson. Hogy végre meglelje a maga boldogságát és békéjét. Újszászi Ilona A tápai nép dalos kedvű. A tápaiak daloltak munka közben, de énekeltek akkor is, amikor katonának mentek, lakodalmat ültek, vagy éppen halottjukat gyászolták. De nemcsak dalos, táncos kedvű is a tápai ember, s bizony hamar eljárja a dobogást vagy olájost, ha muzsikaszót hall. Révész Mihály és családja 1934 óta ápolja a népi hagyományokat Tápén. Körbeüljük az asztalt Révészéknél. Az adventi koszorú mellett cakkos szélű, feketefehér, régi képek és színes fotográfiák hevernek. A ház asszonya, Veronika néni ezek segítségével eleveníti fel a múltat. A képeken gyönyörű népviseletbe öltözött lányok és asszonyok, valamint fess férfiemberek pompáznak. A fotók között akad olyan is, amely a tisztes elődöket, a tápai bokrétásokat ábrázolja. A közelmúltban készült képek inkább úgynevezett akciófotók: a tápai hagyományőrzőket mutatja be színpadi előadás, illetve utcai játék, lakodalmas menettánc közben. Tápé története és népélete elválaszthatatlan a Tiszától. A folyó évezredeken át táplálta az öreg falura oly jellemző ősi foglalkozásokat: a halászatot és a gyékénymunkát. A tápaiak sokat daloltak munka közben, de énekeltek akkor is, amikor katonának mentek, lakodalmat ültek, vagy halottjukat siratták. A dalos kedvű tápaiak a zeneszóra hamar táncra kerekedtek. Mulató táncuk volt a darudöbögős néven elterjedt tápai döbögőstánc, amely a csárdásnak egy kifinomult változata, illetve a marsoló, melynek hangulatos üteme az újabban tápaivá lett oláhoséhoz, olájoséhoz hasonlít. A tápai folklórhagyományok ápolását az 1928-ban alakult Dalárda kezdte meg. A Dalárda tagjaiból szerveződött 1934-ben - az országos népművészeti mozgalom hatására - a tápai Gyöngyösbokréta. A saját kultúráját őrző gárda 1934 és 1948 között minden évben részt vett a budapesti bokréta népművészeti fesztiválokon. Ezek az úgynevezett Pest-vidék találkozók nemcsak a pesti nép, de az oda fölutazó tápai parasztfiatalokban is mély nyomot hagyott. A házigazda, Révész Mihály rokonai, nagynénje és sógora a Gyöngyösbokréta alakulásától kezdődően táncolt az együttesben, aminek következtében Misi bácsi és Veronika néni útja egyenesen vezetett a jogutód, a Tápai Hagyományőrző Együttesbe. Az iíjabb Révész Mihály és testvére, Éva ugyancsak korán elkezdték a népi hagyományok ápolását. A gyermekeket Török József tanár bácsi - akinek a neve országosan is ismert volt a folklór műfajában - szervezte be. Az évekkel ezelőtt elhunyt Török József nagy hangsúlyt fektetett az utánpótlásra: az iskolában kiválogatta azokat a gyermekeket, akik jól énekeltek és mozogtak, s különböző csoportokban tanította őket a népi táncra. Volt olyan időszak emlékezik vissza Veronika néni -, amikor az egész család egy együttesben táncolt és énekelt. Mondta is a tanár bácsi: gyertek Révészék, mert ti alkotjátok az együttes gerincét Az idősebb és ifjabb Mihály, Veronika néni és Éva hosszú éveken keresztül erősítették a tápai hagyományőrzők csoportját. Ma már csak Veronika néni aktív, illetve 15 éves unokája, aki - ha ideje engedi - eljár a próbákra. Az ifjabb Révész Mihály a katonaság, Éva pedig a szülés után hagyta abba a táncot, míg a családfőnek az egészségi állapota nem engedi ma már az intenzív mozgást. Mindettől függetlenül mindannyian szeretik a táncot és a közös éneklést. Amikor a régmúlt emlékeit idézzük föl, szóba kerülnek a minősítő versenyek, az itthoni és külföldi fesztiválok, valamint a televízió által 1978-ban megrendezett Röpülj páva népművészeti vetélkedő, ahol a döntőig jutottak a tápaiak. Juhász Gyula versbe foglalta, a hagyományőrzők pedig több alkalommal is bemutatták a tápai lagzit. A lakodalmas menettánc annak idején hatalmas sikert aratott a gyulai szabadtéri fesztiválon. Szűkebb pátriájukban nemegyszer vonultak végig a főutcán a népviseletbe öltözött tápai hagyományőrzők, lakodalmast mímelve. A menyegző azonban egyszer teljesen élesbe ment, mégpedig Éva esküvőjénél. Az egész csoport kísérte dallal és tánccal az ifjú párt az oltárhoz, majd járta a tüzes dobogóst és olájost Veronika néni arra, az ötvenes évek elején megrendezett születésnapi eseményre is emlékszik, amelyet Rákosi tiszteletére tartottak a budapesti Madách Színházban. A születésnapra számtalan vidéki csoport utazott föl a fővárosba. A színpadon több mint tíz együttes egyszerre énekelte a „Gyertek lányok, öltözzetek fehérbe, szórjunk rózsát Rákosi elvtárs elébe, hadd játjon ő a rózsában bokáig, éljen, éljen Rákosi Mátyás sokáig" csasztuskát. Emlék. Ez is emlék. Az estéről-estére való föllépések, nagy sikerek emléke ma, hatvanöt esztendő távolában is elevenen él a tápai hagyományőrzőkben. Révészék hiszik, hogy Tápén sohasem szakad meg a hagyományápolás szeretete, s az egymást követő nemzedékek fontosnak tartják az ősök szokásainak összegyűjtését, gondozását és megjelenítését. Szab* C. Szilárd Revesz Mihály és felesége. Olyan mind a kettő, mint az aranyvesszö. (Fotó: Gyenes Kálmán)