Délmagyarország, 1999. december (89. évfolyam, 280-304. szám)

1999-12-23 / 299. szám

CSÜTÖRTÖK, 1999. DEC. 23. KARÁCSONY 9 Zelei Miklós: A kettézárt falu Félbehagyott honfoglalási emlékmű a Vereekei hágán. (Fotó: Gyenes Kálmán) N a g y szelmencKisszelmenc ungvidéki ikerfalut a második világháború után vágták ketté a szovjet-csehszlovák határral. A határügyeket a 4. ukrán front politikai tisztjei intézték, gazdasági érvekkel, fenyegetéssel és csábítással vették rá a kisszelmenci bírót, hogy írásban kérje a falurész felvételét a Szovjetunióba: „Ha itt lesz a határ, a nagyszelmenci gazdák földje is a maguké lesz". Ugyanakkor a nagyszelmenci bírót is hosszan agitálták, hogy írjon alá hasonló felvételi kérelmet, ö azonban erre nem volt hajlandó. Mire leváltották, és megfelelő aláírót találtak volna a helyére, addigra a határkérdések lezárultak. Kisszelmenc jelenleg Ukrajnában, Nagyszelmenc Szlovákiában van. (Az itt közölt vallomás egy készülő dokumentumregény részlete.) S

zennyes tanító Kisszelmencben lakott, a magyarok alatt kántor volt itt Nagyszelmencben a görög katolikus templomban, amúgy meg tanító. Másoktól hallottam, hogy volt ideáltal Nagyszelmencben 1945ben, és szervezte a népet, írjanak alá, hogy Nagyszelmenc is tartozzon Oroszországhoz. Mert azt kérelmezni kellett! De akkor én nem voltam már idehaza. 1944. december 11-én délután a kisbíró kidobolta a községben, hogy kik azok a személyek, akiknek másnap reggel a jegyzőlak előtt kell felsorakozni. Negyven embernek. Elég hamar összeírtak bennünket! November 20án, hétfőn délelőtt tíz óra tájban érkeztek meg Nagyszelmencre az orosz tankok meg a gyalogosok. A németek reggel még bent voltak a faluban, és ahogy jöttek az oroszok, úgy húzódtak át Csapra, ott három vagy nép napra még újra megállott a front. Pedig Csapot már szeptember 12-én szétbombázták, nálunk is egész éjszaka nappali világosság volt, úgy lángolt a város. A német katonai vonatokat bombázták, amik a frontra mentek volna. Aztán 16-án éjszaka újra, akkor miránk is hullottak a bombák. Elmúlott a december 12ére virradó éjszaka, reggel a kisbíró még járt házról-házra, szólítgatta az illetőket, hogy menni kell, sorakozó. A jegyzőlak előtt felsorakoztunk, negyven ember, Papp István görög katolikus pap jelenlétében. Papp Istvánt 1942 őszén nevezték ki ide, ruszin fiú volt, korábban Szics-gárdista. Ő segédkezett az oroszoknak úgy is mint tolmács. Egy orosz tiszt állt mellette, és egy pár orosz katona mellettem. Amikor az orosz tiszt látta, hogy már megvagyunk, akkor a bűnbocsátó esperes úr végigment előttünk, és az ő embereit kiszedte a sorból. Tóth Istvánt, Tóth Zsigmondot, és Stefán Imrét. Azután a bíró vette ki az ő embereit, Tóth Jakabot és Tamás Jánost. Az orosz tiszt pedig szólt a katonáknak, igyí, indulás. Mentünk Kisszelmencen végig. Palágykomorócnál megállottunk, jó idő volt, a sáncparton fetrengtünk, vártuk a nyarádkelecsenyieket, dobóruszkiakat és a budaháziakat, ezek megérkeztek, és utána jöttek a palágykomoróciak. Ahogy ők is odaértek, akkor közrevettek az orosz katonák bennünket, és nagy gyorsan hajtottak, hogy estére Csapba elérkezzünk. Közben Palágyban két embernek sikerült meglógni közülünk. Ádám Lajosnak és Iván Miklósnak. Mentünk tovább, még egy ember meglógott, Makula János. Beértünk Szürtébe, ott már az asszonyok siránkoztak, hogy szökjetek, mert elpusztultok. Átmentünk Téglásra, Tégláson az emberek szalmával fedtek egy házat, mert szét volt rajta lőve a fedőlék, és egy Tóth Imre nevezetűnek sikerült közéjük bevágódnia, és ott maradt. Beértünk Csapba, egy udvaron két szemben lévő lakás volt, oda bevertek bennünket, már napszállat után. Egymás hegyén-hátán feküdtünk, reggel ébresztő, az udvarra le volt terítve egy pokróc, és kinél kés, kanál, mindent le kelletett a pokrócra dobálni. Összecsomagoltak minket a vasútra, vagy száz embert egybe préseltek, és mentünk Bátyú felé. Beregszászban a rendőrlaktanyában megaludtunk, ajtó nélkül, ablak nélkül, szét volt verve minden. Reggel tovább Munkácsra, de közben Beregszászban elvettek közülünk két szelmenci embert, Bódi Lajost és Éles Pétert. Többet aztán nem is láttuk őket, Bódi odapusztult, Éles vagy négy év múlva hazajött. M

arhakupékban utaztunk, tlz nap, tizenegy éjjel. Tizenegy nap után megérkeztünk, nem városba, nem állomásra, a vasút mentén szálltunk ki a vagonból, de olyan hideg volt, hogy nem láttunk, annyira könnyeztünk. Sorakozó, az orosz leszámolt bennünket, kevés. Járta a vagont végignézni, amelyikben halott volt, ki kelletett venni, a mienkben is volt egy, Gál János rendőrőrmester Beregszászból. A hónunk alá kellett venni, és el kelletett vinni a lágerba. Kontranovka, 242/6. Egy lebombázott bányatelep. Azt mondták nekünk, hogy a lágerban nincsenek civilek, csak hadifoglyok, és fáradt olajjal megfestették a bal kezünkön a kabát ujját, egy orosz v-t és p-t. Vojna plin, hadifogoly. így lettem katona, addig sose voltam. Szlovákok nem voltak köztünk. Olaszok, finnek, németek, románok és magyarok voltak. De aztán az olaszokat, a finneket elvitték, és mi maradtunk, németek, románok, magyarok. Egy pár nap múlva elvittek egy másik lágerbe, március elején, még hideg tél volt, sorakoztunk, de nem mentünk munkára, hogy minket már visznek tovább. Elmentem hozzá elköszönni, feküdt, megdagadva a hasa, éppen hogy bírt egy kicsit beszélni, aztán csak jajgatott. Elköszöntem, és mentem a másik lágerba, Nikitovka, 242/4. N

égyszáznegyvenen mentünk oda, hetven-nyolcvanan ha maradtunk, a többi mind elpusztult tífuszban. Én is megbetegedtem, ott feküdtek a lágerban, orvos, orvosság nélkül. Volt egy olasz százados, orvos, ő próbált segíteni, de orvosságot, injekciót vagy tablettát nem adtak. Csak feküdt az ember, annyi volt benne a szerencse, hogy meleg helyen, pucéron, egy kék lepedővel letakarva, és várta, mi lesz. Feljavultam, kimegyek egy este, látom, egy csomó román fel van sorakozva. Kérdem tőlük, hogy undzse mere. Másik lágerba. Odaálltam, megyek én is velük, magyar itt már nincs, vagy meghaltak, vagy továbbvitték őket, a románok nem kedvelték a magyarokat, megölnek, ha maradok, inkább elmegyek, rosszabb helyre nem fogok kerülni. Az orosz leszámolt egyszer, leszámolt kétszer, leszámolt háromszor. Eggyel mindig több volt. Aztán legyintett, menjünk. Gorlovka, 242/3. Ott már vártak bennünket, a kapunál leszámolt bennünket egy magyar ejtőernyős főhadnagy, eggyel több. Megszólaltam hátul magyarul, hogy vannak-e itt magyarok. Maga ugyan honnan került ide, románokat vártunk. Azt mondta, jól tettem, hogy eljöttem, mert itt vannak magyarok is, románok is, németek is, jobb lesz itt nekem a magyarok között. Ott voltam negyvenhat november elejéig, csak ácsmunkán. Két szelmenci barátom lent dolgozott a bányában, hívtak le, de én féltem. Tetőkön dolgoztam, épületeken, asztalosműhelyben. A

z egyik sorakozónál aztán olvasták a nevemet, hogy jövök haza. Eljöttünk vagy negyvenen. Sok kárpátaljai jött haza, de szelmenciek csak négyen. A többiek Palágykomoróc, Szűrte, Rát községekbe valók voltak, meg Kisszelmencbe. Egy hétig utaztunk. Lejöttünk Kijevig, addig vitt a vonatunk. A kaját megettük, amikor a lágerkapun kijöttünk rögtön, mert féltünk, hogy visszavisznek, és elveszik. De kaptunk egy nagy darab halat is, lehetett vagy húsz kiló, azt hittük, majd megesszük, amikor a vagonban leszünk. De ám az orosznak esze volt. Tíz személykocsi volt beállítva, és hármasával, négyesével szétosztott bennünket a vagonokba az orosz, az utasok közé, és a nagy hal az egyik kárpátaljai kománál maradt. De ő se tudta megenni, annyira sós volt, Kijevben aztán eladtuk. A vonaton ettek az oroszok, volt ott katonatiszt is, nyolcan ültünk egy sorban, szemben egymással, két emelet volt fent, ahol lehetett aludni. Ők ettek, én karba tettem a kezemet, és ültem, még pisálni se kelletett menni, mert víz se volt. Egyik orosz tiszt azt kérdezi, hogy hová megyek. Ungvárra megyek, Uzshorodra. Mért nem eszel? Nekem nincs semmim. Annyira fölháborodtak a fülkében, hogy elengednek egy embert ennivaló nélkül, hogy adtak nekem enni a táskájukból egyik nap is, másik nap is. Nem jóllakásig, de mégis. Egyik egy darab főtt krumplit, a másik egy darab kenyeret adott, melyik mit. Kijevből megérkeztünk Munkácsra, ott már széjjelengedett az orosz, egy lityinant hozott le bennünket, nagyon jó fiú volt, szépen bánt velünk. Kimentünk a piacra, ott már volt ismerős, kaptunk enni, nem éheztünk már. Lejöttünk Csapba, ott is ki a piacra, az ismerősök megint megetettek. Másnap Ungvár, ott elmentünk a Galagóba, ott volt az orosz komandant, lejelenfkeztünk, mondta, hogy még várnak foglyokat, és ha megjönnek, visznek bennünket Máramarosszigetre. Egy hét után meg is jött a fogolycsapat, egy szelmenci barátom is volt köztük, Szatmári nevezetű. Rögtön kivittek bennünket az állomásra, azokat már nem hagytak pihenni se, személykocsikba raktak, és mentünk Máramarosszigetre. Már Taracköznél a románok úgy vergődtek velünk, hogy még a Tisza-hidra se akartak fölengedni. A román kenyeret megeszik mások! Senkit nem engedünk be az országba. Ott vártunk három-négy nap, a végén már a civilek adtak nekünk enni. Aztán visszajöttünk Ungvárra, a lityinant ment jelenteni, hogy mi a helyzet. Adtak egy másik lityinantot, és mentünk vissza, ő el is intézte, hogy átengedjenek bennünket, de a románok nagyon durvák voltak, szidtak, veszekedtek ránk. A

zért kelletett Máramarosszigetre mindenáron elmenni, mert ott volt egy gyűjtőláger, onnan vitték el az embereket, meg oda hozták is vissza, és ott adtak elbocsátó papírt. Egy éjszakát aludtunk ott, másnap reggel kihallgatás, irkáltak a románok valamit, aztán ki az állomásra, átjöttünk Máramarosszigetnek erre az oldalára, közvetlen Taracköz mellé, és még akkor nap vissza Csapba. A tiszt megint intézkedett, hogy mikor fogunk átmenni Szlovákiába. Nem volt közvetlen vonat, egy postakocsiba bedobáltak bennünket, vagy negyvenünket, és hajnalban átvittek Ágcsernyőbe. Ott a szlovák közbiztonság, meg a fináncok azt mondták, hogy nincsenek Szlovákiának Oroszországban foglyai, nem vesznek át minket. Az orosz jobbra-balra telefonálgatott, ő szlováknak vett minket, mert szlovák területről jöttünk, és át akart adni. De mi féltünk, hogy visszavisz. Setét volt még, hajnali öt óra két perckor elszöktünk. Volt köztünk egy szirénfalvasi, tudta az utat, vele elindultunk ide Szirénfalvára. Elértünk a Latorcához, setétség, nagy köd, elkezdtünk a parton kiabálni, hogy ladikot, ladikot! A község szélén lakott Matyi Feri bácsi, kijött, és áttett bennünket a Latorcán. E

z volt szombati nap, vasárnap reggel elmentünk a templomba. A karzatból nézek ki, az úton jön három szlovák finánc, rögtön gondoltam, hogy értünk. A neveket tudták, mert az orosz mondta nekünk, hogy ne szökjünk el, mert a névsorunkat ő átadja a szlováknak, és majd a szlovák enged el bennünket. Kijöttünk a templomból, megyek haza, a három finánc a kapuban. Hol vannak a többiek? Menjek velük. A többiek is odahaza voltak, összeszedtek bennünket, és vittek Bélybe, ott volt a határszéli rendőrök központja. Hát ott igen megmosdattak bennünket, magyarul beszélt a főnök, nagyon durván, aztán befele a marhakupékba, és vittek Tőketerebesre. Ott voltunk vagy három nap, aztán tovább Malackára, ami Pozsonyon is túl, az osztrák határ mellett van. Malackán maradtunk szombat, vasárnap, aztán úgy bocsátottak el, hogy semmi papírt nem adtak nekünk. Kiengedtek a kaszárnyából, menjetek az állomásra, és hazafelé! Orosz ruhában voltunk, valamikor december 5-én, 6-án, 1946-ban Malackáról elindultunk hazat. Még az orosz lágerből volt egy papírunk, arra adtak vonatjegyet. Akkorra itt már erős volt a határ. Odamentünk a mi felünkön a széléhez, és néztük, ahogy a szovjet oldalon, a betakarított, téli krumpliföldön tallózott a nép. Túrták a földet, hogy nem maradt-e egy kis krumpli fölszedetlen. Áttelefonáltak onnan, jött itt a csendőr, és megbüntettek fejenként ötven koronára, amiért láttuk, hogy odaát milyen éhínség van. Itt is nehéz volt a megélhetés, olyan kétezer hold nagyszelmenci föld átesett Kisszelmencbe. Ott mindenki felfogta a földeket, hogy az én rokonomé volt, az én rokonomé volt, és harmincnegyven holdas gazdák lettek. Mind nagygazdának számított, amikor alakították a kolhozt. Amelyik nem akart beállni, annak fizetni kellett volna. Nem tudsz fizetni? Befelé! P

ihentem egy darabig itthon, és negyvenhétben húsvét után felmentem Csehországba, építkezésekre dolgozni, két év múlva jöttem haza, itthon apámnak segítettem a mezőgazdaságban, és 1950 januárjában visszamentem Csehországba, megint két esztendőre. Ötvenkettő őszén, amikor a tsz-szervezés kezdődött, már újra itthon voltam. Jártak az elvtársak Nagykaposról, hívogatták az embereket a jegyzői irodába, hogy lépjenek be. Ez egy hónapig tartott, aztán jöttek éjjel, tízen-tizenöten, és vitték a népet a jegyzőlakra, és ott kényszerítették, hogy lépjenek be. Egy-kettő aláírt, aztán a másik is, és lassan-lassan az egész falut besodorták. Csak olyan tizenöt család maradt ki, hogy ők egyáltalán nem akarnak belépni. Kettőt-háromat elvittek Szobráncra a börtönbe, aztán a megalakuláskor is odavittek néhányat, egy-két hónapig ott voltak, aztán hazaengedték őket, és beléptek. Egy-két család maradt a végére, tőlük meg mindent elkoboztak, egy sertést nem tudtak levágni vagy húsz évig, ha már olyan vágni való volt, rögtön elvitték tőlük. Ha kicsépeltek, rögtön vitték azt is. Ö t v e n h á r o m őszén, a cséplés vége felé jött két Sztalinyec, lánctalpas traktor, hogy összeszántsa a földeket. De akkorra Nagy Imre már Magyarországon fellépett, onnan jött a hír, és itt is felbomlottak a szövetkezetek, a legjobbkor érkeztek a Sztalinyecek. Kiszaladt a falu apraja-nagyja, asszonyok, gyerekek, és elébük álltak. Nem hagyták, hogy egybeszántsák a földeket, mert azután már nem lehetett volna tudni, hogy melyik kié volt. A Sztalinyecek visszafordultak, a tsz itt is felbomlott, mindenki vitte haza a tyúkját, sertését, marháját, akié megvolt. Végül 1958-ban csak egybeszántották a földeket. Akkorra újból megalakult a tsz, és újból beleverték a népet. Én meg elmentem Nagykaposra, a traktorállomásra dolgozni, egész addig, amíg 1953 novemberében, harmincegy éves koromban, el nem vittek katonának, és még rajtam kívül három nagyszelmenci öreg legényt. Addig is soroztak, minden évben, de még ötvenkettőben se vittek el, mert még akkor se volt állampolgárságom. Ki kérte, hogy kérte nekem az állampolgárságot, nem tudom, de ötvenháromban aztán csak elvittek. Én sose kértem az állampolgárságot. Hogy adták azt meg? Azt hiszem, hogy tán' most sincs nekem. Mert apám a családdal együtt leszlovakizált, de engem nem mondott be, mert én Oroszországban voltam, és azt se tudták, hogy élek vagy halok. A család leszlovakizált, de én magyar maradtam, mert nem voltam itthon. Ezért négy vagy öt éven át mindig hazaküldtek a sorozásról, Nagykaposról, a Schlanger-féle teremből.