Délmagyarország, 1998. december (88. évfolyam, 281-305. szám)

1998-12-24 / 301. szám

CSÜTÖRTÖK, 1998. DEC. 24. KARÁCSONY 11 • Pataki Ferenc festőművész a régi karácsanyakról Egy éj, amikor látszik a lélek Boiarog Kar£LCSQnyf és Üjeszfcncí&tkíván&fakj Jerertc Karácsonyi éjszaka. (Pataki Ferenc metszete) Téli világ Mire ez az interjú elkészült, hó szitálta be az utcát. Pataki Ferenc felvillanyozva kísért ki háza elé a varjúkárogást is puhává változtató fehérségben, és tudtam, most úgy érzi, hogy ezt a fehéret neki küldték. így szokott: hagyja, hogy rátaláljanak a dolgok. Van, amikor egy fakérget „készítenek oda" neki, van, amikor a Sárga homokja üzen. Festői módszere olyan lehet, mint diákkorunk soron kívüli kísérletei a vegytani szertár magányában, amelyek mindig akkor érkeztek legizgalmasabb pillanatukhoz, amikor már biztosan nem eredeti céljukat érték el. A kísérlet szerencsésen célt téveszt, az eredmény nem semmisíti meg a titkot, amelyet kutattunk. S különben is, kit érdekelnek már az előre kitűzött programok? Pataki sértetlen a század betegségével, a programpontokba szedett igazsággal szemben. Megszökve a papír- és képvilág üresnek gyártott tömegközhelyeitől, amit megszeretett, azt habozás nélkül beillesztette festői világába, olyan módon, mint a tengerparton gyűjtögető gyermek, akinek a hullámgörgette kagyló szebb lehet a talált aranyékszernél. Mert hiába fájtak nagyon a század nyitott kérdés-sebei, ő tudta, hogy ezek közül a legnehezebben gyógyulókat éppen a válaszok ütötték. Amikor pedig ez kiderült számára, nem öntötte össze bosszús alkimistaként használhatatlan szereit, mint annyi művésztársa tette, a tökéletesen absztrakt magány vízióira bízva a mű értelmét, hanem türelmesen kérdezgette a hétköznapok emberi történeteit és múltja emlékeit, amelyekből csudás szárnynövesztő esszenciát tudott párolni, akárcsak szeretett írója, Bohumil Hrabal a prózában. Annyian kutatták már, hogy az ember hajlamos-e a rosszra. Pataki fordított egyet a dolgon és megelégedett azzal, hogy az emberek végső soron hajlamosak a jóra is. Kísérletében végül mindig kigyúl és felragyog a magnéziumfény, és meglehet, lángja nem lesz más a vásznon, mint egy karácsonyi csillag vagy egy vékony gyertyaláng, de a festett gyertya fényében meghőkölnek az árnyékok, amikor a szemlélő, képletesen szólva, ajtót nyit a képre. A friss hóban kiértünk a ház elé. A mester elragadottan körbemutatott, mintha azt mondaná: ez itt a világ. Igen. Ez itt a kérdés. Panek Sándor Az alábbi interjú a karácsony misztériumát és jelképtárát eleveníti fel Pataki Ferenc festőművész gondolatai révén. A szegedi művész a karácsonyi csillag, a gyertyafény, a csengőszó és a téli fehérség titkai kapcsán karácsonyai emlékét osztja meg az olvasóval. • Kedves mester, régi karácsonyairól szeretném, ha beszélgetnénk, és arról, hogy a festőművész Pataki Ferenc világában mit jelentenek a karácsonyi ünnep jelképei. Egyáltalán, hogyan lehet megragadni ezt a téli titkot? - Sehogyan sem tudnám megfogalmazni a karácsonyi misztériumot, ha visszavissza nem térnék gyermekkorom világába. De kell is valami változás, hogy az ember ne pusztán a karácsony tényszerűségét, a készülődés anyagias jellemzőit, vagyis ne az ünnep fonákját lássa meg, hanem az igazi karácsonyi titokra is ráérezzen. S noha valójában a hétköznapoknak is e fényt és szeretetet hozó titokról kellene szólniuk, én mégis úgy érzem, karácsonykor mindig megváltozunk. Lehet, hogy csak ünnepi szokásaink teszik, de szerintem, érzékenyebbek leszünk a jelképekre, s olyasmit is képesek leszünk megérteni belőlük, amit addig nem. Gondoljunk bele, karácsony nélkül is mi minden titok rejtőzik egy ilyen téli éjszakán. A hó csikorgása. Amikor kézen fog két testvéred, este mentek az utcán és talpatok alatt ropog a hó. Nem tudod, milyen az az éjszaka, csak annyi biztos, hogy varázsos. Még a szaga is más volt a télnek. • Helyben vagyunk: a régi karácsonyok. - A karácsonyi várakozásban számomra a dolog titkossága volt a legszebb. A család természetesen általános titkolózás közepette állította fel a fenyőfát. Apám, anyám és idősebb testvéreim semmit nem árultak el. Emlékszem, egy padláson végzett kutakodás közben egyszer megtaláltam az elrejtett szaloncukor-papírokat. Óriási és meglepő kincs volt. És megtaláltam azokat az angyalkákat is, amelyeket a nővéremék az óvodában kapott színes angyalfejhez készítettek papírból. Ezek mind a titkosság emlékei. Egy másik alkalommal egyszer a mosókonyhában ráleltem az elrejtett fenyőfára is. Ekkor toppant először elém a karácsony anyagias, tényszerű oldala. Kis fa volt: nekünk soha nem volt nagy karácsonyfánk. De nem mentem kérdezősködni a szüleimhez. Ekkor talán elkezdődött egy be nem vallott józanodás, ami azonban máig sem ment végbe teljesen. Annyira nem, hogy még ma is az egykori gyermek várakozása tart lázban, amikor az ünnepre készülök. • Akkoriban éppen a háború után voltak. Erezte-e szülein, hogy kevésbé hisznek már a karácsonyban? - Egy percre sem. Úgy láttam, akik a háború után kellett, hogy összeszedjék magukat, erős emberek voltak. Még a tragédián is túltették magukat, hogy tovább örökítsék életüket. • A maiaknál szűkösebb karácsonyok voltak, ugye? - Ahogy vesszük. Igaz, hogy akkoriban nem volt ennyi áru karácsonykor, de hát érinti-e ez az ünnep lényegét? Félek, hogy ma inkább a fonákoldalát látjuk a karácsonynak. • Mire vágyott az ünnepen? - Furcsa, de soha nem volt bennem vágy az anyagilag értékes ajándékok iránt. Karácsonykor mindig összegyűlt a nagycsalád és ettől önmagában is érdekes lett az ünnep. Apám és anyám testvérei sokan voltak, és a családi összejövetel mindig nagy eseménynek számított. Már a készülődés is különleges volt. Mindenki titokzatoskodott, s nekünk, gyerekeknek mindig csak csengettyűszóra és gyertyagyújtásra lehetett bemenni a fa mellé. Talán ezért van, hogy én máig is kevésszer díszítettem fenyőfát. Mintha a csengettyűre várnék. • Gyermekként tudta-e, mit jelent a karácsonyi csengőszó? - E tekintetben sokat tanultam testvéreimtől, akik tizenkét, tíz és nyolc évvel voltak idősebbek nálam, s mindhárman a háború előtt születtek, és jártak hitoktatásra. A bátyám, aki a piaristákhoz járt, 1949-ben még komolyan készült a papi hivatásra. A szüleim ezt eléggé ellenezték. Apám, bár nem volt ateista, nem járt templomba, s ezért komoly vitái voltak az öccsével, aki hívő katolikus volt. Én elsős koromban még hittanos voltam, de másodikra ezt eltörölték. Az iskolában attól kezdve szó sem volt Jézusról. Tulajdonképpen magamra voltam utalva, hogy elképzeljem, milyen is lehetett az a karácsonyi jászol. Különös képzeteim voltak. Én gyermekkoromban rettenetesen féltem a templomban. A szobroktól féltem, amelyek olyan élethűek, és egyúttal annyira élettelenek voltak. A felsővárosi templomban, ahol megkereszteltek, Angeli Sebestyén plébános volt a pap-tanárunk. Kedves idős ember volt, de számomra egy másik világba tartozott. Csak időnként, amikor jókora cipőjét egy újságpapírba csomagolva a kezembe nyomta, és azt mondta, vigyem el apámnak, aki cipész volt, csak akkor éreztem, hogy ebben az evilági, emberi megnyilvánulásban élet van. Csak jó idő múltán tudtam művészeti alkotásként szemlélni a templomi szobrokat. Nem is csoda: az ábrázolás még a felnőtt embert is megrettenti sokszor; az átdöfött test, a sebekből folyó vér. Én húsvétkor is zokogtam, hogy miért fekszik a Jézuska a sírban. Annyira élethű volt az ábrázolás. És ugyanakkor tudtam, hogy a szomszédban meghalt a fiatal és kedves Derék Etelka, akinek eltemetése nagyon megdöbbentett. • Az iskolában mit szóltak ezekhez a gondolatokhoz? - Az iskolában ebből semmi nem volt. Fenyőünnepnek nevezték a karácsonyt és szó sem volt a szeretetről. Ez aztán saját szóhasználatot is kialakított: még évtizedek múlva is „kellemes" karácsonyt köszöntenek az emberek, pedig mennyivel igazabbul hangzik az, hogy „boldog karácsonyt". • Mit gondol, elanyagiasodott a karácsony vagy mégiscsak vissza tudunk húzódni ünnepelni az otthonukba? - Szerencsés, aki el tudja kerülni az ünnep előtti tolongást. Mi sokáig laktunk a Belvárosban, közel a karácsonyi sátorsorhoz. Elnéztem az embereket, s arra gondoltam, itt valami tévedés van. Valahogy mértéket kellene tartani, s egy kis elmélyüléssel elválasztani a karácsonyt a bevásárlástól. Amikor szegényebbek voltunk — mert karácsonykor bármire gondolunk, a szegénységről akkor is szó van - mindig magam faragtam vagy készítettem az ajándékokat. Többre jutottam, mert ezáltal megpróbáltam magam is jobb lenni. • Az imént azt mondta: gyermekkorában félt a templomi ábrázolásoktól. Néhány évvel ezelőtt mégis megfestette az új ajnácskői templom stációképeit. Mit gondolt közben? Mit akart megmutatni? - Azt az áhítatot, amely később, már fiatal koromtól megragadott a templomban. Ma is úgy érzem, az ének, a közös imádság valami együtt-rezgést alakít ki, mintha úgy lenne megalkotva a hely erőtere, hogy a közös ima felerősödjék. Számomra ez nagyon mély hatású tud lenni. Nem is szoktam a látszat kedvéért templomba járni. Csak akkor megyek el, ha kiéheztem rá. Ha szomjazom erre a hatásra. Volt olyan is, hogy bizonyos helyekről elmenekültem, mert rosszul énekeltek vagy a prédikáció nem érte el azt a mélységet, amire az ember vágyik, hogy meg tudjon nyílni. Ez az áhítat vezetett az ajnácskői képek esetén is, bár kezdetben rettentően féltem. Úgy éreztem, Babits Mihály Jónás könyve éppen erről szól: hogy végig tudom-e csinálni e munkát. Végül azután fokról fokra kaptam a megvilágosító segítséget, s csak elkészültek a képek. • Mit válaszolna, ha megkérnék, hogy a szegedi fogadalmi templom üresen lévő falfelületeire fessen? - Szeretnék még templomban festeni, ha nem is mindjárt a dómban. Úgy érzem, lelkileg felkészült volnék egy ilyen munkára, s egyelőre fizikai erőnléttel is bírnám még a létrázást. Mert itt az erőnlét is fontos: Patay László, akit tisztelek és szeretek, mint egyik példaképemet, életkora miatt sajnos már nem bírja befejezni a kupolát. Lehet, hogy nekem is már csak néhány évem van, amíg megtehetném. Egy ilyen munka rendkívüli feladat volna. Az ajnácskői templom esetében is az volt a legnagyobb csoda, ahogyan megvilágosodott előttem a kép, s úgy sikerült megoldanom, hogy a hétköznapoktól ne szakadjon el, s egy kevéssel mégis föléjük emelkedjék. Nem utasítanám el, ha egyszer szólnának Szegedről is. • Melyek a legkedvesebb karácsonyi jelképei? - Először is a csillag megjelenése: a leghosszabb éjszakán, a legsötétebb téli időszak után megjelenik a fény. Jézus születése is ezt adja hírül; a világba megjött a fény, a világ világossága. A fénynél nem lehet teljesebb karácsonyi jelkép egy festő számára. És a gyertyák is sokat jelentenek. A gyertyafény Jézus dicsőségét jelképezi, de ha nem is gondolunk mindjárt erre, a sötétben égő gyertya még a legpuritánabb értelemben is a csodával van összefüggésben. Gondoljunk arra, hogy az otthoni sötétben meggyújtott gyertya mennyire át tudja változtatni a lakást. • Festői világában megkülönböztetett szerepe van a fehérnek. Az ön számára mit jelent egy havas karácsony? - Mindent. A teljességet. Nekem a karácsonyi titokban benne van a tél fehér misztériuma is. Idén sikerült fehérre bevakolnunk a házat, s amikor leesett a hó alig bírtam magammal az örömtől. Egyfelől az, hogy karácsonykor rendbe teszszük a házat, a portát és a jószágok szállását, azt jelenti, hogy reménykedem: másképp tudom majd elkezdeni a jövőt. Másfelől pedig a hó fehérsége s a jégvirágos hideg, különleges kegyelmi állapotot nyújt. Ki ne őrizné gyerekkorából egy jégvirágos ablak képét? És megfigyelte már, hogy a hidegben látszik a lélek? Én nem tudok betelni azzal, hogy a lovak fújtatása látszik a levegőben, és látom az élet páráját. • Egy korábbi beszélgetésünkben egyszer azt mondta: karácsonykor az elmúláshoz is közelebb kerül az ember. - Most sajnos újra mondhatnám, hiszen pár nappal ezelőtt halt meg feleségem idős édesanyja; arról beszélgettünk otthon, hogy vajon úgy van-e, hogy az öregek így karácsony előtt már törekednek is elmenni. A test már annyira sokat szenvedett, hogy a léleknek nincs tovább „feltisztulnivalója". Édesanya is olyan volt már, mint egy gyerek. Mert ahogy idősödik az ember, úgy faragódnak sorra le a gyarló dolgok róla. Minden fölösleges lemegy, s marad egy lény, aki - csak így tudom megnyugtatóan mondani - tudja, hogy jó helyre hová kell mennie. Nem véletlen, hogy a karácsonyi fény ígéret is. Végtére az embernek meg kell születnie és végig kell élnie életét egy olyan világban, amelyben testre és lélekre szenvedés is vár. A megváltás csak ezután következhet. • Hogyan ábrázolná a karácsonyi gyermeket? - A gyermekábrázolás sok módon utalhat a karácsonyra, de idén különös élményben volt részem, s hadd mondjam el ezt. Festettem egy madonnát. Pataki-madonna lett a neve, mert úgy éreztem, nagyon is az enyém. Úgy kezdődött, hogy találtam egy képes levelezőlapon egy gyönyörű Dürer-madonnát, és teljesen lenyűgözött, mert a festményen egy egészen különleges tekintetű, szinte huncut kis Jézus volt. Teste csecsemőtest, arca azonban egy nagyobbacska fiúé is lehetett volna. A korabeli ábrázolásokban a csecsemő gyakran koravén, bölcs kis ember, szinte felnőtt arccal. Én ezek után egy olyan Jézust próbáltam festeni, aki egy kicsit még idősebb fiú. A szépség kevés ahhoz, hogy ezt megtehessem. A széphez egy kis humort is kellett adni. A képen Jézus arcát elfedi Mária hajának fátyla, aki egyik kezével bensőségesen simogatja is a gyermeket. Ugyanakkor Jézus tekintetébe egy nagyobbacska fiú tekintetét loptam. Magamban azt gondoltam: én vagyok az. Az én szememmel ő néz. Panek Sándor