Délmagyarország, 1998. október (88. évfolyam, 230-255. szám)

1998-10-31 / 255. szám

10 ÚJ GENERÁCIÓ SZOMBAT, 1998. OKT. 31. Molnár János A könyvtároskisasszony Henri Gaudier: Kuporgó figura A

Nirvána földöntúli, monoton, halálos és édeskés dallamát fröcsköli a szökőkút, a gránitkockákon csak verebek és galambok szökdelnek, aki él, az árnyékban piheg, ahogy a könyvtár lefüggönyözött ablakai mögött Izabella. Utálja a Nirvánát, „szemét, drogos banda", kommentálta, ha társaságban szóbakerült a nevük, bár az utóbbi időben ez a zene számára olyan lett, mint a bejárati homlokzat évek óta lehullni készülő párkánydlsze, vagy a lépcsőház egy csak létráról megközelíthető ablakszárnya, amely ki tudja mióta töpreng a párkányon, egy újabb felújításra-mázolásra várva, amikor talán visszahelyezi valaki a rozsdás sarokvasakra. A kinti ragyogást átszűrik az okker függönyök, óarany félhomályban libben egyik polctól a másikig, nem zavarja, hogy már rég nem az a karcsú lány, akinek érzi magát, nem zavarja a hatalmas, kantinszerű hodály, a három sima betonoszlop átlényegül dór, jón, korinthusi csarnokká, egy kongó terem ablakán át a tengerre látni, a tigrisbőrrel letakart heverőről, ha felkönyököl - tunikája antik redőkben omlik szét átderengő testén -, messze a szigetekig nyílik a láthatár, a kikötőben boros és olajos amforákat rakodnak a gályákra, a ricsaj egybemosódik a hullámok morajával, a lapos tetőkön sütkérező madarak furcsa csicsergésével, egy tagbaszakadt szerecsen abesszin mézzel leöntött, dióbéllel díszített hatalmas sárgadinnyeszeletet hoz fekete márványtálcán, HOL AZ I BETŰ? - Hogy? Mi? Nem értem... - Nem találom az I betűt. Megmutatná kegyed? Katz úr mindig borostás, meghatározhatatlan korú, komor és ünnepélyes és komikus ábrázata nézi számonkérően. Katz úrnak már százszor elmagyarázott mindent, de százegyedszer sem tudja mi, hol van. Nem is tudhatja. Valamikor sok évtizeddel korábban Jehova kifürkészhetetlen akaratából Katz úr, Doctor Honoribus Cosa nostrae generalissimus Tudor pontifexorum és fő technikusz terminabilis - ez áll a névjegykártyáján, amivel kitüntet az Úr jókedvének napján egy-egy könyvtárost - átlépett a boldog együgyűek paradicsomába. Utolsó még nyomonkövethető emléke a zalaegerszegi katonaévek, és egy sor híresnek mondott rokon. Izabella tudta, minden könyvtárnak megvan a maga legalább egy különce. Első munkahelyén egy grófkisasszonynak öltözködött, és akként viselkedő vénlány volt rendszeres vendég, második állomásán életének egy keresztrejtvény-mániákus, megválaszolhatatlan kérdéseivel mindenkit az őrületbe kergető nyugdíjas történelemtanár, aki még mellékesen elviselhetetlen dohány és egyéb bűzt árasztott. Katz úr viszont más. Ő személyes kapcsolatba akar kerülni a könyvtárral. Órákat meditál egy terminál billentyűi fölé görnyedve, fürkészve, mi is történne, ha valamelyiket leütné, máskor ördögi gyorsasággal zongorázik, míg rá nem szólnak, hogy másnak is szüksége lenne a gépre. Nem akadékoskodik, sábeszdeklivel vagy Lenin-sapkával díszített kobakját vállai közé húzva hatalmas léptekkel tovább oldalog. Csak egyetlen egyszer tiltakozott felháborodással, amikor az általa Háhn úrnak elnevezett könyvtáros megvádolta, hogy ő az, aki összefüggéstelen kommentárokkal lát el bizonyos történelmi és csillagászati szakkönyveket és lexikonokat. I

zabella már nem fél Katz úrtól. Régebben, amikor Katz úr még adott magára, kénytelen volt a hátsó kijáraton távozni, vagy megkérni valamelyik férfikollégáját, hogy kísérje el legalább az első sarokig, mert megtudakolva, mikor jár le a munkaideje, a szökőkút előtt várta, mindig más és más nyakkendőben, frissen borotválva, a legdrágább cigarettát füstölve. Teljesen ártalmatlan és bugyuta kérdéseivel elkísérte a nem messze lakó könyvtároskisasszonyt hazáig. Katz úr ismerkedni akart, Izabella nem. Akkoriban vált, elege volt a férfiakból. Meg különben is. Kollégáinak megtiltotta, hogy információt adjanak. Ha a férfi feltűnt a láthatáron, kitűzőjét zsebre dugta, s hogy az érdeklődést leszerelje, Beatrixként bemutatkozott. A férfinak az x-es szavak gondot okoztak, hát nemes egyszerűséggel „kegyednek" szólította. Érkezéskor letelepedett szemben a lánnyal, és gyermeki nyíltsággal csodálta az évek teltével mind körtealakúbbá gömbölyödő női testet. Elemi késztetést érzett arra, hogy elmerüljön a felhőszürke, mandulavágású szempárban, hogy tekintetével végigsimítsa a hulló hóként neszező hajfonatokat, hogy gondolatban megérintse a finom vonalú arc olajbarna bőrét. Valami fontosra emlékeztette, ami folyton elillant előle, akár a lány. Izabella átrendeztette a termet, a nyílt bámészkodás lehetetlenné vált. Katz űr azonban még hónapokig leste állva, egy Britannica, vagy Larousse mögé húzódva. Ingerült mozdulattal megmutatja a férfinak a helyes irányt, s visszalibben számítógépéhez. Ilyenkor lehet dolgozni, lényegében szereti a munkáját, de az olvasók néha felbosszantják. Az olvasótermet alig látogatják, a kollégák többsége még szabadságon van, az emberek meg lehetőleg víz mellett töltik a kánikulát. Nem irigyli őket. Nem szereti a vizet, nem szereti a hőséget, nem szereti az erős napfényt, nem szereti a bamba tömeget, amelyik azt hiszi, a napkúrától egészségesebb lesz. Az egészség megőrzéséről megvolt a maga külön elmélete, de most nem ez foglalkoztatja. És az sem, hogy amióta a könyvtárban dolgozik majdnem húsz kilót hízott. Van egy ötlete, amit tulajdonképpen Katz úrnak köszönhet, aki sokakhoz hasonlóan nem értette a könyvek elhelyezésének logikáját. Hiába magyarázta, hogy a Cutter számok mit jelentenek, meg az ETO milyen egyetemes jelentőséggel bír. Katz úr ragaszkodott az ő kissé cirmos, almazöld kötetéhez, amit két évvel korábban olvasott, és az utolsó két fejezet kimaradt, mert jött a Tódor nagybácsi New Yorkból, és együtt kellett utazzanak Jeruzsálembe, bár ő, Katz úr utálja azt a várost. A könyvet viszont határidőre visszavitte, mert ő sosem szeretett tartozni. Tényleg, mi lenne, ha a színek lennének irányadók a könyvek osztályozása terén? S

ok ötlete volt korábban is, majd mindet sikerült elfogadtatnia az intézmény vezetésével. A lényeg az, hogy minél fejlettebb egy társadalom, annál hevesebben törekszik a dolgok leegyszerűsítésére, hogy mind több szabad ideje legyen, és mind több testi és szellemi gyönyörrel töltse ki azt. Az egyszerűsödés azonban mind komplikáltabb módszerekkel, eszközökkel érhető el. Minél komplikáltabb egy megoldás, annál biztosabban mutat az egyszerűsödés felé. Minél elvontabb valami, annál nyitottabb a praktikum irányában. Az egyszerűsítés első nagy ötlete az volt, amikor felszámolta a könyvek visszahordásának kötelezettségét. A tevékenységet áthárította a gyanútlan olvasóra. Úgyis csak ül egész nap, nem mozog, legalább annyit tegyen az egészségéért, hogy helyre rakja a könyvet. Előbb keménypapírból feliratot készíttetett a kollégáival, meg a kötészettel, amelyen felszólították az olvasót, tegye vissza a könyvet oda, ahonnan elvette. Az olvasók azonban könyvjelzőnek használták a feliratokat. Súlyos fából készült a következő figyelmeztetés, mindhárom oldalán felirattal. Pár hétig döbbent tehetetlenség lett úrrá az olvasókon, de aztán elszabadult a pokol. Ablaktámasznak, a billegő lábú székek és asztalok alátéteként, sőt a dohányzóban kuglibábunak használták a feliratokat, míg igazgatói fenyegetésben nem részesültek, hogy akit a dohányzóban kuglizáson kapnak, örökre kitiltják az ország minden könyvtárából. Ezután rohamosan kezdtek eltűnni a fakaleidoszkópok. Pótlásuk komoly anyagi befektetést igényelt. Megfigyelés alá vették az épületet kívül-belül. Egyik legképzettebb kollégája, aki atavisztikusan idegenkedett az olvasótól, mint olyantól, s aki napokra felköltözött az épület előtti szomorúfűzre, rádöbbent a hihetetlen valóságra. Egy olvasó, méghozzá lány, az ablakon hajigálta ki a műtárgyakat, s egy másik (fiú), zsákba szedte kint. A vizsgálat kiderítette, a szegényebb diákok olcsó, külvárosi, gázfűtés nélküli albérletei nyelték el a műtárgyakat. Kiderült, hogy komoly haszna volt annak a szegény bölcsésznek, aki egy reklámszatyornyi fakaleidoszkópot 250 forintért forgalmazott az Egyetem utcai épület komor folyosóin. Persze azzal védekezett, hogy a pénzt megosztotta barátnőjével (bűntársával). Az ablakokat lelakatolták, és sikerült pályázaton pénzt nyerni a légkondicionálásra. Igaz, csak az olvasótermekre futotta. Már csak mágnescsíkokkal kellett ellátni a fakaleidoszkópokat, mágneses kapukat vásárolni, és a kérdés véglegesen megoldódott és leegyszerűsödött. Persze volt egy kolléga, aki álságosán folyton az olvasók érdekein és érzékenységén lovagolt. Teljes kudarcnak minősítette a csodálatos ötletet. Szerinte azóta mértéktelenül megnőtt az eltűnt könyvek száma. Azt is állította, hogy míg korábban maximum két ember munkáját vette igénybe az olvasóterem, az egyszerűsítések óta gyakorlatilag az egész olvasószolgálat ott forgolódik Izabella utasításait lesve, és ötletei megvalósításán szorgoskodva. A lány eleinte sokat sírt a kolléga rosszmájúsága mián egy barátnője vállán, akivel a súlygyarapodásuk elviselhetetlen gondját osztották meg rendszerint, míg felettesei meg nem győzték, és maga is el nem hitte, hogy puszta hozzánemértés és dilettantizmus motiválja a kollégát. Azóta fensőbbségesen mosolyog a jelzett úr morgolódásán, és újabb ötleteken töpreng. K

int dübörög a szél, a Tisza felől érkező rohamok rázzák a hatalmas ablakokat, a kazánfűtő krumplipaprikásának illata undorítóan és alattomosan - némely bunkók szerint inycsiklandóan - kúszik fel a használaton kívüli csövek mentén a pincemélyből az emeletekre, és teijeng az olvasótermek légkondicionált levegőjében. Izabella majdnem boldog. Karácsonyra tervezte az ötlet végleges kidolgozását, most mikulás van, és úgy érzi, műve tökéletes. Eddig az olvasótermek könyvei a számok fantáziátlan világába valósággal belefulladtak, a 0-tól 999-ig teijedő beosztást a hallgatók, tanulmányaik befejezéséig sem ismerték ki. A számítógépe képernyőjén most ott csillog teljes pompájában a termek modellált képe: a könyvek a színek summájától, a fehértől, a színek teljes hiányáig, a feketéig a színskála törvénye szerint sorakoznak. Az olvasók pszichológiai állapota, kedélye, egyszerűen a hangulata megváltozhat. Nem is beszélve a könyvhöz és a könyvtárhoz való viszonyról. Aki merengeni szeretne, az a tengerszínű, égszínű, szárnyalás-színű könyvek közé telepszik, aki alapvetően optimista, az a narancsillatú, napragyogású teremben keres helyet, vagy a kontraszt kedvéért beül a koporsó-, verem-, föld-, esős-novemberiéjszaka-színű kötetek árnyékába, aki a tudás elmélyítéséhez a szellem békéjét, kiegyensúlyozottságát igényli, az a havasi réteket, kies folyópartot, ringó fenyvest, hallgatag cédrusokat idéző borítók és fedelek társaságát keresi majd. Az olvasó a gyakran kimondhatatlan nevű kül- és belföldi szerzők helyett a címeket jegyzi meg inkább. Egy színárnyalaton belül tehát a címek betűrendjében várakoznak majd a könyvek. Ez a megoldás teljesen olvasóközpontú lesz, a jelzett kolléga tehetetlen dühében megpukkad, hogy nem lesz kritizálnivalója. De kinek mutassa meg az ötletet? A barátnőjének? Az osztályvezetőnek? Az aligazgatónak, vagy magának az igazgatónak? Korábban a barátnővel tárgyalt meg mindent, aztán jöhettek a hivatalosságok. Az ötlet hordereje miatt mégis úgy dönt, leküzdi kisebbrendűségi érzését és egyenesen a legfelső szinten jelentkezik. Bár az igazgató került bármiféle hivataloskodást és fontoskodást beosztottjaival szemben, Izabella tartott a találkozótól, mert a nagydarab férfiak mindig nyomasztották. Márpedig az igi valamikor kosaras volt, egykilencvenöt és száztíz ki ló. Izabella besiet a titkárságra, megkérdezi fogad-e az igjt természetesen igen, de nem lép be, visszarohan a helyére el kell rendeznie a gondolatait, csak Katz úr fel ne tűnjön mert az kihozza a sodrából meg ez az őrült paprikásbűz Szól a váltótársának és visszairamodik a titkárságra. Mégsem nyit be. Magabiztosan, már-már kacéran cigarettát kér a krakéler kollégától, bár nem dohányzik. Megiszik egy kávét, s látva a sok szégyentelen hallgatót a dohányzóban, akik bakancsukat levéve pihentetik lábukat a székeken, máris a bakancskérdés megoldásán jár az agya. Ez télen állandó probléma. Meg nemcsak télen. Már a lányok is bakancsban járnak, még nyáron is. Attól, hogy van még mit megoldani, kicsit megnyugszik, és határozottan indul az igazgatói irodába. E

nnek ellenére majdnem melléül a bőrfotelnek, amikor az igi hellyel kínálja, s öt percig makog, amíg végre aránylag összefüggően előadja az ötletet. Kihangsúlyozza, hogy terve semmilyen befektetést nem igényel. Várja a hatást. Az igi mindig nagyon udvarias, senkit sem szeretne megbántani. Dicséri Izabella kreatív hozzáállását a munkájához. A könyvtár iránti hűségét. Miközben mondja a laudációt, csak úgy mellékesen átad neki egy dossziét. Kíváncsi a véleményére. A lány kinyitja és furcsa tervrajzokat lát. Mintha egy kávéház lenne, a falakon virágok és képek. Az asztaloknál, kényelmes székekben olvasó figurák. A termek közepén futószalagszerűség, rajta könyvek. Fehérköpenyes személy- , zetféle a szalag mellett. Nem lapoz tovább. Mi ez? Az új könyvtár, mondja az igi. Ha minden jól megy, két év múlva áll. „Gyönyörű - mosolyog a lány. Elbúcsúzik. Nem megy vissza a helyére. Senkivel sem akar találkozni. Még a barátnőjével sem. Majd betelefonál, hogy rosszul lett. Máskor is csinált már így, nem volt semmi gond. De a kabátjáért be kell mennie abba a szobába, ahol a krakéler dolgozik. Berohan, felkapja, és nem ússza meg az inkvizítori pillantást: „csak nincs valami baj, Bellácska?" Utálja, ha Bellácskázzák. Biztos azért is csinálja vele ezt, az a fafejű. Nem válaszol, kirohan... Átjárja a jeges szél, amíg hazáig ér. Nincs a lakáskulcs. Mindenét kiszórja a táskából. Nem igaz, ilyen nincs. Na végre, eszébe jut, hogy a küszöb alá tette, hogy az anyja megsétáltathassa a kutyáját. Beront a lakásba. A dakszli ott kuporog a nagyapától örökölt fotelben, és meleg tekintetével mintha vigasztalná. Nincs is másra szüksége. Átöleli a kutyáját, és feltör belőle a zokogás. W

eöres Sándor szerint egy korszak irodalma akkor nevezhető egészségesnek, ha benne elegyet alkot a szakrális költészet. A szakrális irodalom az, amikor a szöveg alázatot követel az olvasótól, mint egy súlyos tölgyfa oltár a katedrálisba betérőtől, tehát legtöbben elkerülik, rá se néznek - „nehezen követhető repülés", félelmükben inkább leköpdösik, míg a másik esetben az olvasó áttételek nélkül kap képet magáról, hogy ő nemcsak elvont gondolat, de test is, jóval populárisabb tehát, követhető - „meghitt gyaloglás". Márquez novelláit olyan helynek érzem, ahol a két törekvés együtt van jelen. Weöres ilyen szerzőknek nevezi Shakespeare-t, Dante-t és Goethe-t. Vándorolni jó. (Annak ellenére tudom, hogy kimaradtam az összes vándortáborból.) Semmit sem tudsz, csak azt, amit magad mögött hagytál, de nem azért haladsz tovább, mert az előtted álló semmit ismeretekkel akarod betömködni. Elmozdulás a rejtélyes és az egyértelmű között. Feledve a várakozás kiszolgáltatottságát. Márquez vándor novelláiban nagyokat hallgatva, aztán hosszasan diskurálva Hemrík László Szakrális ösvények ballag egymás mellett a szakrális és a vulgáris irodalom. Minden figurája a valódihoz közelít, szinte élnek - szoktuk mondani -, nem csak egy kétperces skicc könnyű gesztusai. Súlyuk van. A hús tényleg a csontba kapaszkodik, a bőr illata megszagolható, a szemek perzselnek, az ajkakon valódi nyál fénylik. Ugyanakkor ezek az esendőségükben is erős és nyers alakok olyan magas helyekre vetődnek a számukra idegen világban (latinamerikaiak ők itt Európában), hogy ott már közvetlen közelről érezzük a szakralitás hűvös (talán helyesebb Marqueznél szubtrópusi forróságúnak nevezni) leheletét. Azok legtöbbször a halál megszövegezhetetlen szavai. De van, amikor más relevanciákat vet ki magából a fikció, mint teszi azt a végtelen tömegű tenger a megrágott vízihullával. Ott van például a titokzatos tárgyra meredő vágy, mely csak öniróniával türtőztetheti magát, s belátja, semmi egyéb ő, mint hosszú, terjengős képzetek mozija (Csipkerózsika a repülőgépen). Majd jönnek az álmok, melyek jelentését csak az analizálhatja pontosan, aki jól ismeri a valóságot, és bizony mekkora hibát követ el az ilyen képességek birtokosa, ha egyszer, csak egyszer is figyelmen kívül hagyja ezt a felismerést (A bérálmodó). A zsarnokság is egy borzasztó álom. Mindenki menthetetlen. Még az is, akinek lenne kit segítségül hívnia, de a rendszer éppen úgy van kitalálva, hogy az emberek hiszékenységére, állhatatlanságára, megtéveszthetőségére épít (Csak azért jöttem, hogy telefonáljak). És sorolhatnám tovább a bölcsességek általam reprodukált - így kissé híg esszenciáit, utalva közben előfordulási helyeikre, de a közvetlen tapasztalat élménye mindennél vaskosabb és hatásosabb. Márquez szövegei megvesztegethetetlenül ontják ránk mind. azt a gyötrő félelmet, de biztató megvilágosodást is, mellyel nap mint nap szembesülhetnénk öléseink-öleléseink közepette. Rejtélyes utakat járunk, mint Nena Daconte. Hogy nyomainkat befedi a hó egy váratlan pillanatban? Legalább annyira csodálatos az, mint amennyire félelmetes. (G. G. Márquez: Tizenkét vándor novella. A Marfa-Mediterrán és a Pesti Szalon kiadásában, 1998.) t