Délmagyarország, 1998. október (88. évfolyam, 230-255. szám)

1998-10-31 / 255. szám

SZOMBAT, 1998. OKT. 31. IRODALOM 11 Marno János Egy fénykép árnyoldaléra Barátkozol a kövek gondolatával, tartván te is, hogy nehéz lenni kurvára, de könnyű folyam egy suhanó úttest, átéri valaki fényképe-árnya. Lombot varázsol melléje az est, volt-nincs-törzse hajlamút, betegest, mégis élvezel rohadtul élni egészben, és meg is vagy, magadhoz képest. El voltál soká eredetileg. Valaki megbántott, itt őt engeszteled. A kép égboltja élből levágva, mennyit gondolsz kábé egy kőnek így hátra. Egyszerre fogtok eltűnni bizonyára. S mintha izzó csermely csörgedezne által örök árnyoldaladon, oly pánttal kelsz és fekszel neki alkalmi munkának. De hiába, így sem fekszik lenni jobban, nem könnyít rajtad e folyam gondolatban, fejedet törni, mint kő meg van törve, zsákmányul ejti könnyeit a törpe. Mióta ejtve vagy folyvást és felőle nézve, és tárul más öl s megint másféle, zuhannál inkább a magad szakállára, mely nő, mihelyt a nő csontig kaszálja lengő kinövésedet. - Fedetlen bánya fáj a szemednek bárminek az árnya legott, bár medréből félig már kivájva e golyóbis test, hogy nézhetsz utána: Mit volt képe fejben elkövetni nálad! Mert eltérve a tárgytól az igazság az, hogy alanya fogytán érkezik a másnap, mely útszéli kalandra éhen kisápaszt, és szagot kapsz, (h)onnét, az sincs kizárva, nem ímmel ám, hogy összenéz a két lárvamerítésü szemlyuk a kő felszárad, és megvonhatja mérlegét a vállad. Spiritus Apad a hold, esetlegeslegesülsz, azt álmodod, hogy iszol, izzó alkoholt, egy lakókocsi mellett, az útszélen, bent a kocsiban egy hajszálon mint szalmaszálon lógtál. A fogkefét most zúzod csak széjjel, nem a tiéd, te zuhannyal élsz régen, meg cérnával - melyet megszakU-e álom: percente tudakolod. Félkaréjt hasít ki hegyláncod az éjszakai égből, embered fázik, borzadsz ébreszteni, mert mi jön s mi után, a világ elébb dől dugába, s útjára kél szeméből a homály. Nem Anyaga vész az undornak, vonzalomnak egyképp, de te maradsz, maradtok reggelig egymást gyötörni ébren, csobog a tűz a cserépben, sok a mellékzaj, a szintet öregek lakják, most a szívét leheli ki ez, abba hányni jár vissza a lélek. Hálás vagy azért a lánynak, kinek, a cseh homályban folyvást elvéted, kemény az ágy is, mintha szél feszítené, saját huzata (huzatja, ferde), s mint kedélyed hullámba roppannak össze az éj esélyei.. Nem szabadna embernek lennie... (Már lenni is hány embernek sok - s még egyre hánykolódtok...) (Fütty)szag A bőréért nem vagy oda. De fejhangon soha el nem ejtenéd ezt. Az ő hangja éles, túlszárnyalja nyilát (téged ez kivált lehangol). Szeded a lábadat lefelé a lépcsőn, lehull aZ ég és újra borul, dúlt heverő rohad az utolsó fordulóban. (Nem ér váratlanul.) Es cipeled tovább, hogy mutatja utánad szétrugdalt fogát, utcára lépőbe fejest ugrasz, meglegyint jobbról a gyógynövény-szag, unott női arc csontsárga keretben; ő ez? még mindig ugyanaz, akivel kár volt kezdeni végzetet odafenn...? (Ismerős az inger, ha fütyültök egymásra, ha nem.) Tandorí Dezső Gyalogosközlekedés a túloldalon ff Ti gyertek vissza...!" Richárd Hamiilton: London hatalmas A

hogy a kerek asztalnál beszélgettünk, mutattam (a Rádióban! élelmes vagyok, nem?) a Schalke 04 sálamat, kék-fehér, műsorvezető barátom szépen leírta a hallgatóságnak, mondtam akkor, felbátorodva, ezt a sálat kb. csak a Rádióba hordhatja az ember, ma is mi volt. Jöttem a Rádióba, mondom, és látom rendre a Nagy Márkákat (csak ilyen ruhaszerű matériákra értem; alattuk se mindig rossz), látom, mit tudom én, piros-fekete-sárga-zöld, és elit feliratok. Márkajelzések. Senkinek se tűnik fel, ez, ha trikó, nadrág, dzseki. De, isten tudja, én ilyeneket holtbiztosán érzek (egyebet se, ellenben ettől már íróféle az ember; mára ennyi a kreatív oktatásom), isten tudja, egy Schalke 04 sál, egy Norwich City sál (sárga-zöld), egy Liverpool sál (piros!) feltűnő volna, ezekhez a dolgokhoz képest nem elég vidám a mi fővárosunk (ezeket a dolgokat egyre fokozottabban érzi az íróféle ember). Feltűnősködés lenne. Hát inkább a mikrofonba mutatom meg. De nemcsak mutatom, mondom is: a Norwich sálamat pl. Norwichban vettem. Volt ez: 1988-ban meghalt a Szpéró madaram, 1977-től én Gödöllőre se utaztam; elúszott minden, NyugatBerlin a DAAD-ösztöndíjjal, nem is lett volna talán nekem való, most hála az égnek, elúsztak megint az ösztöndíjak, amik meg nem úsztak el, éreztem, nem nekem való. Szpéróért búsulva vágtam a világnak. No hát, még egy vallomás féljen ide: nekem sose jut eszembe, ha azt hallom, ki hová utazik, hogy istenem, a betyár életbe, mért ő, mért nem én; nem, én már nem akarok semmi ilyenre utazni, ha nagyon muszáj, hallgatok az isteni súgásra, kimegyek megnézni egy-két Rosencrantzot és Rastignacot, esetleg Can Can Charlie-t vagy Daimon Daisyt (lovak), és amúgy „mire megyünk ketten", vagy „most mi vagyunk soron", mint ezt a Balzac-hős mondá a nagyvárosnak, Párizsnak, mondom én ezt a bukmékerség istenének, és ennyi az egész. Feltevések, maximum. Volt egy Norwich-meccs, volt egy körjegyem, elmentem 1988-ban Norwich-ba. Találkoztam, persze, a Norwich City szurkolóival (egy pubban, akkor még nagyban söröztem, ma ez sincs), és volt már sálam (a piacról). Kiesésre állt a City, de nagyon bíztak. Persze, tudtam, nem fogok kimenni a meccsre. Voltam én már Brightonban, az 50. lópályához vezető úton (ne mond-jam, út-ján) a 47. pálya lett volna, de sietve visszatéptem a kis vonattal Londonba, irodán néztem a futamokat. Elmúlt itthon is az az idő, hogy mihelyt tehetem, nekivágok a városnak. Akkor még Bristolba is elmentem, múzeumba is jártam, meséltem a kerek asztalnál, és ámultam, ha valaki nem járt múzeumba, most már vagy négy éve nem voltam múzeumban. (Barátok tárlatai kivételek.) Láttam egy fura képet. Fehér kutya néz ki várszerű építmény rácsos ablakán, a messziségben mintha egy lovas alakja látszana. Jött a teremőr, kérdvén, tudom-e, mit ábrázol a kép. És kiderült: háborúba ment a gazdi, és a kutya (ez a festmény címe) azt kérdezi: „Vissza fog jönni?" - „És nem jött vissza", mondja a teremőr. Hogy hát a várúr elesett a csatában. Elszorult a szívem; akkor az ugyanilyen fehér kutyánk, a Szuszi - egy lelenc lengyel v. orosz alföldi pásztoreb - csak másfél éves volt; most a tizenkettedikben van. Tegnap este is, hogy pufogatni kezdtek tűzijátékrakétákat, ágyam közepére hasalt, menedéket keresve. Emlékszel, kérdezte feleségem, ahogy Szpéró odajött hozzánk mindig az ágyba, hajnali négykor, nyaranta? Hát igen, aztán egy éjszaka elment a Szpéró is, és nem jött vissza. Volt - van - az a szép nóta, „Elment... a Samu Afrikáááába..." volt a szövege az én időmben. Hát a minap hajnalban, ahogy a Totyi verebemnek (legújabb öröktársam, veréb tojó; közben az Aliz is meghalt) és a többieknek a kaját készítgetem, kinyitom a Textvisiont, és dzsessz jön. Mi ez? Charlie Byrd játszik (nem Charlie Parker, a „Bird", ez a Byrd egy nagy gitáros), és ilyeneket: Making Whoopee, Dear Old Stockholm, Django, A felkelő nap háza... és egyszerre elfog a könny, így mondom, csak nézek hunyt szemmel, „Elment... a Samu Afrikáááába". Üzent a Samu verebünk, aki pillanatnyilag életkori rekorder, 1991 októberében halt meg. A Samu, a Samu. Sosem jött vissza. Vagy hát velünk van a Samu, el se ment, velünk van a Rudi verébnek a képében, aki 13 éves lesz, és ha októbert megéli, lehagyja a Samut az életkori lista élén. Múzeumok helyett én inkább csellengek, így voltam kint Írországban elég sokat, és mind a Szent Patriknak, mind Leopold Bloomnak „felszóltam" a hiteles környezetből (Leopold Bloomnak volt egy Rudi nevű fiacskája, élt 1 évet; Szent' Patrik meg, tudjuk, madaras védszentje az íreknek), felszóltam, néznének kicsit a Rudira. Hát... eddig megvan az eredmény. 1994-ben történt a felfohászkodás. Mit is akartam elmesélni. Délután van, nincs hőség, a lakásban is ki lehet bírni, egyedül vagyok, csinálhatnék, amit akarok, de eszem ágában sincs lemenni. Sőt. Egyre nehezebben mozdulok én így, isten tudja. A múltkor is elmentem szokásos kis utamra, bő másfél kilométer a vásárcsarnok, jöttem haza, még volt időm (így ítéltem meg a dolgot: miért ne lenne?), de hová menjek? Én, aki nagyobb városokban nem is olyan rég napi 24-28-32 kilométereket gyalogoltam. Fogtam magam, és azzal az ürüggyel, hogy megveszek a feleségemnek egy „Rózsacsokor" feliratú tárlóból egy rózsacsokrot, mi mást; visszamentem ugyanabba a csarnokba. De mert egy néni, aki a kapuban árul háztáji virágot, és akinek ezek a virágai fél nap alatt lekonyulnak, olyan kedvesen mosolygott, tőle vásároltam inkább; jót nevettünk itthon. S ami a Norwich-sálat illeti: alkalmi barátaim nem tudták, a meccsre se fogok kimenni. „De ha nem találkoznánk", mondták, „gyere majd vissza!" - Nem egészen értettem, azért csak bólogattam. Persze. A Norwich kiesésre állt. Én mondhattam volna: „Ti gyertek vissza...!" A Norwich azóta se jött vissza az első osztályba, és én se nagyon valószínű, hogy valaha visszamennék még Norwichba. Az életben sorra minden meglesz (vagy nem), és ritkán lesz újra. (Mint a vásárcsarnoklátogatás u. aznap kétszer.) Gyalogosközlekedés a túloldalon. Bakos András A japán író körzöje Egy tanár szabadidejében futóbogarakat gyűjt, és csak azért megy szabadságra, hogy megvizsgálja a homokon élő rovarokat. Elutazik egy tengerparti faluba. A falu egyik részén a házak húszméteres katlanok mélyén állnak, és az ott lakóknak az a legfőbb dolguk, hogy a katlanba hulló homokot éjszaka, amikor nedves, kosarakba lapátolják. A kosarakat odaföntről felhúzzák, és egy teherautó platójára öntik. A férfi kötélhágcsóval ereszkedik le az egyik házhoz, ahol csak egy nő él. Itt tölt egy éjszakát, reggel pedig kiderül; csapdába esett, a kötélhágcsót a falubeliek fölhúzták, azt akarják, hogy itt maradjon a katlanban, és ő is lapátolja éjszakánként a homokot. Szabotálja a munkát, mire a falubeliek megvonják az ivóvizet; muszáj tovább dolgoznia. Egyszer megszökik, de elfogják, visszaviszik a katlanhoz, kötelet kötnek rá, és mint valami fatörzset, leengedik. Megpróbál varjút fogni, hogy levelet kössön a lábára, ám a homokra épített csapdát elkerülik a madarak. Arra viszont rájön, hogy a homokba mélyeszteti apró fahordó összegyűjti a vizet. Ez a felfedezés megnyugtatja, most már biztos, hogy nem fog szomjan halni; később egyedül marad, a nőt felhúzzák, kórházba viszik. Ezt a regényt - Abe Kóbó: A homok asszonya - a makói piacon vettem, azon a héten, amikor ebbe a városba kerültem. Nem volt más választásom, mint az, hogy naponta hatvan kilométert utazzak, a munkahelyemig, és vissza; talán tényleg volt valami hasonlatos az én helyzetem és a japán tanárember helyzete között. És amikor a sötét, füstszagú piactéri bódéban elkezdtem olvasni a regény fülszövegét, jót derültem a fura véletlenen; az Isten humorán. A százhatvan oldalas regényben a homokkal és egy primitív nővel együtt élő ember arra gondol, most bűnhődik azért, mert munkatársait, akik elsősorban fura hobbija miatt irigykedtek rá, mindvégig szürke embereknek tekintette. Indulatosan kérdez a gödör mélyén, és mindig azt reméli, elrablói, az „együgyű parasztok" nem tudnak szégyenkezés nélkül válaszol- • ni a kérdéseire; a szavakat helyettesítő hallgatás azonban mindig kétségbe ejti. A fülszöveg szerint a japán író „fantasztikus, abszurd helyzeteket teremt, hőseit kiragadja mindennapi életük keretei közül, és azt vizsgáljar-milyen hatással vannak rájuk a váratlan körülmények." Az olvasó azonban nem azt érzi, hogy itt most vizsgálják egy fantasztikus helyzetbe került ember lelkét. Inkább, mintha egy ívnyi vajszínű csomagolópapír fölé hajolna a történet elbeszélője, kezében körző, mellyel időnként odébb lép a papíron. Ám a következő lépésig mi a tű és a grafithegy között minden papírrostot megismerhetünk.