Délmagyarország, 1998. augusztus (88. évfolyam, 179-203. szám)

1998-08-25 / 198. szám

8 IRODALOM KEDD, 1998.AUG.25 Sztriptíz a Tiszáit A Xtabay előadásán Bozsik Yvette és Vati Tamás. (Révész Róbert felvétele) Hemrík László A kővetkező mondat N

em illő dolog a fenékmutogatás, pláne Írni róla. Igaz, országos lapban láttam nem túl régen a nyilatkozó népszerű egyházi méltóságunk képét, amelyet a figyelmetlen napi szerkesztő két centi távolságról nekifordított egy pucér hölgy fotójának; dehát ez véletlen volt, és nem is mindenki vette észre, mármint a méltóságot. Az évakosztümös hölgy ugyanis elvonta róla az olvasók figyelmét. Az sem mindegy, hogy ki mutogatja a fenekét, férfi vagy nő az illető, és, hogy mi célból, az végképp nem érdektelen. Meg az sem, hogy nyilvánosan, vagy úgy privátim. A magánügyekbe nem érdemes beleavatkozni, hiszen az már a személyi szabadság gubancos kategóriája, ha meg homokos a talaj, abba tengelyig süppedhet jogi helyzetünk kereke. Itt írásról, tehát nyilvánosságról beszéltem, de szó sincs semmi pornó játszadozásról. Különben is, férfi hátsóról mondok el egy igaz történetet, ugyanis úgy tudom, hogy a büntetendő mutogatás az inkább elölről történik. Ámbár, emez politikai állásfoglalást is jelenthet, de az most teljesen távol áll tőlem. S

zínhely: a Tisza folyó, annak kellemes, árnyékos, parti utakkal nem megközelíthető, kanyargós szakasza, Szeged és Csongrád között; ott ahol a nyári csónakos kempingezők szívesen verik föl csoportosan is a sátraikat. A főszereplő: jó szándékú, szorgalmas iparosember, szenvedélyes horgász. A többi szereplő: a kempingező barátok és nem barátok, horgászok vagy nem horgászok, meg akik a vízen csónakkal arra járnak, motorral vagy anélkül. Tudnivaló, hogy a horgász külön emberfajta, nem úgy él, ahogy a többiek. Kora hajnalban - nem -, még előbb, éjszaka kel, nappal alszik, ha nincs vele táborozó asszony, akkor tarisznyából, vagy még inkább zsebből eszik, a halat legtöbbször elajándékozza, ritkábban eladja, és tele van óriásharcsa történetekkel. Abban megegyezik a többi emberrel, hogy vagy szeret inni, vagy nem. Hősünk szeretett... Ez nem is lett volna baj - már a többieknek - hanem... Minden nap pirkadat előtt indult el csónakjával, igyekezett csöndesen, óvatosan távozni a táborból persze a csónak fenekén végzett katakolására csak a gyerekek nem ébredtek föl. Motor nélkül lecsorgott az egyik omladékos, magas partú kanyarig, amely később hűvöset is adott neki; lehorgonyozta a hajót, pecabotjait szabályosan elhelyezte, utána megölelte kopott, szakadozó fonatú butykosát és kis idő múlva nagy zsákmányról álmodott. Ezt mindenki tudta róla, de hát az ő dolga, nem ártott senkinek. Csakhát abban az évben nagyon vízszegény volt a tavasz, a halaknak nem kedvezett, vagy ki tudja mi okból, nagyon rossz volt a haljárás. A legkitartóbb, a halfészkeket éjjelnappal makacsul kutató horgászok is lesütött szemmel, mélyen homlokba húzott sapkával, csöndesen settenkedtek vissza a táborba, hal nélkül. Ha akadt is valami, néhány keszeg vagy kárász, azt is szatyorban vitték a sátrukba, hogy mások ne lássák. Ilyen idők jártak. És akkor dél felé kiköt a mi hősünk, kissé kapatosan, kilép a csónakból lábával keNémeth resve a talajt, miután megtalálta kiegyenesedik, huncutul vigyorogva kiemeli a hal tartó hálóját, nagy csobbantással bedobja a vízbe, újból kiemeli jó magasra, hogy mindenki lássa. A keserves irigység sárgította a horgásztársakat, mert abban bizony hal, sőt halak voltak, szépek, nagyok: harcsa, ponty, kecsege. És ez így ment, ha nem is mindennap, de egy héten legalább háromszor. - Ez veszi a halat - morgolódtak a társak. Meg is mondták neki. - Micsoda, hogy én veszem? - kiáltotta vissza gúnyosan. - Idenézzetek! Itt van mindegyik száján a horog nyoma! Csakugyan. Látszottak a vérző sebek. Az egyikük halkan megjegyezte, hogy a harcsa legtöbbször lenyeli a horgot, ezeknek meg mindegyikén a szája széle sérült... Bicskával csinálta. A

helyzet nem javult. Kapás egy se. Némelyik horgász föladta, napokig ki se mozdult a sátrából, a sok átvirrasztott éjszakát aludta ki. A hősünk meg élte világát, hozta a halakat vidáman. Próbálták meglesni, de nem láttak halászt a környéken. Rajtakapni nem tudták. Forrt bennük a méreg. Míg odavolt horgászni, vagy a butykosát simogatni, a bozótba rejtett borába jócskán tömény ecetet öntöttek. Nem panaszkodott, mikor kirándulásából viszszajött, ugyanolyan kattyasan, mint szokott, gyomra nem égett, étvágya töretlen maradt, csak óriási, csillapíthatatlan, hangos csuklásával zavarta a többieket. Ez a rossz tréfa nem vált be. A szárazság miatt egérözön volt abban az évben. Nem volt nehéz egy szénaboglyát arrébb lökve, apró * szemű szákkal összefogni belőlük egy zacskóra valót. A leponyvázott csónakjába eresztették őket éjszaka. Amikor hajnalban indulni akart, a világosra kerülő, szabadulni akaró egerek még rá is másztak, ruháját ellepték. Aki a legközelebb volt hozzá, hallotta a morfondírozását: - Affene, ezek valódiak, akkor nincs még baj! Ezzel sem sikerült elüldözniük a táborból. Keményebb megtorlásra készültek. Egyik nap, úgy késő délelőtt, mikor tudták, hogy az igazak álmát alussza, pár csónakkal csöndben lecsorogtak mellé, hirtelen begyújtották a motorokat és elkezdtek a lehető teljes gázzal körözni körülötte. Szegény, majdnem kiesett a csónakból, tényleg megijedt, azt hitte, hogy földrengés van. A botok összecsapódtak, a zsinórokból adta gubanc lett. Nagy nehezen rájött, hogy kegyetlen tréfának az áldozata. Mit tehetett, fenyegetőzött, átkozódott, szidta a hahotázó, köröző horgásztársait, tehetetlenségében fogta magát, letolta a gatyáját és a fenekét teljes szélességében a tréfacsinálók felé fordította. Hétvége lévén, mások is jöttek kirándulni, nagy cirkusz volt, valódi happening. Barátunk érezte, hogy összefogtak ellene, de azt is látta, hogy védekezése eredményes volt. A kempingtársak szégyenkezve visszavonultak. V

érszemet kapott. Miután ellenfelei többen voltak, maradt ennél a módszernél. De egy idő után azért ebből is baj lett. Ugyanis annyira résen volt, hogy akárki arra járt, tekintve fekvő helyzetét, nem látva ki a csónakból, rutinszerűen: gatya le, fenék ki. Ez nem mindenkinek jelentett tréfát. Az egyik gyerekkori cimborájának életében először látogatott haza a 15 éves amerikai kis unokahúga. Őt is megtisztelte furcsa viselkedésével. Az meglepetésében így kiáltott föl: - Bátyus, nézd, sztriptíz a csónakban! - Csak a barátság miatt nem lett veszekedés belőle. A

zután sorra következtek a botrányok. Szerencsére nagyobb személyiségek nem hajóztak arra, mert akkor már politika lett volna az eredmény, annak minden következményével. A vízi rendőröknek is tudomására jutott, hogy valami szatír garázdálkodik a Tiszán, de mivel jóformán személy szerint mindenkit ismertek, nem hitték el. Azért szóltak a kempingező barátoknak, hogy maguk között szépen, békésen szüntessék be ezt a szokatlan tevékenységet. Köztük és főhősünk között már hetek óta „nem beszélő" viszony volt. Valami okosat kellett kitalálni a békekötésre. Ötlet sokáig nem jött, csak a véletlen hozta, mint sokszor a zseniális találmányokat. K

ét jó barát egy vasárnapi nagy ebéd után a hétvégi kirándulók zsivajától menekülve, pihenésre vágyva, ott hagyták a társaságot és elvonultak egy ismert, fákkal körülvett, szellős, magas parti nyiladékra, amely a Tiszára nézett. A finom helyen az állandó légáramlat miatt egy szem szúnyog sem zavarta őket. Az omladékos part volt vagy négy méter magas, a tövében, a víz szélén horgászok áztatták a zsinórt, kivételesen feleségeikkel, és néhány asszony maga is próbálkozott a szerencsével. Ezek nem láthatták a fölöttük pihenő két barátot, akiket ők sem zavartak, mert horgászás közben még hangosan beszélni sem illik. Idillikus, csodásan szép, nyugodt idő volt, a folyó tükörsima, mintha tó lett volna. Egyszer csak az egyik barát szendergéséből riadva megbökte társát: - Ott jön a! Most hozza a vásárolt halat. Hősünk szépen csorgott lefelé a csónak szélén ülve, egy-egy lusta evezőcsapással irányban tartva a hajó orrát. Meg volt elégedve a világgal, amit a kimerülten fekvő butykosa is bizonyított. Békésen szemlélte a tájat. Lassan a nyiladék elé ért. V

alami szokatlan látvány tárult elé. Két ismerős kempingtársa ugrott föl, mintha egy zárt színpadon lettek volna és integettek. Ezek békülni akarnak — gondolta - és visszaintegetett. Azután valami fölháborító történt. Azok ott a színpadon letolták a fürdőnadrágjukat, felé fordították a napbarnított testükből fehéren világító keszeg feneküket. Iszonyatosan földühödött. Erre csak egyetlen válasz lehet: ugyanaz. Közben a csónak szép csöndesen a horgászok elé csorgott, akiket ő nem vett észre, azok viszont csak azt látták, hogy elébük ér egy ismeretlen hajó, és a benne ülő nagyhátuljú férfi csapkodja feléjük hatalmas meztelen fenekét. Miit?! Hogy feléjük?! Az asszonyaik felé!!! F

önn a magas parton a két barát fetrengve hempergett a nevetéstől, ugyanis a horgászok őket nem látták. Ők se látták, hogy mi történt alattuk azután, csak hallották... Akkor megszűnt a sztriptíz a Tiszán. Az író mindig valami képtelen, teljesíthetetlen feladatra vállalkozik műve írása során. Azt a gyönyörű látszatot igyekszik felkelteni olvasóiban, hogy amiről beszél, az az első szótól az utolsóig igaz. Ez amolyan közhelyízű gondolat, de ha felidézzük Wilson Follettot, aki szerint „a történetben minden igaz, kivéve a történet egészét", akkor komolyan kell vennünk a fentebb írtakat. Úgy tűnik, ezt Darvasi László nagyon jól tudja, hiszen/bár ő maga mondja: „az ember bizalmatlanul olvas." Jó, ezt a Szerelmem, Dumumba elvtársnő-ben, a kötet címadó novellájában jegyzi meg, mely szöveg az ötvenes évek mélykommunizmusába ágyazódik, de a kétkedés a betűkkel teliszórt papírlappal kapcsolatban továbbra is megmaradt. Mondjuk, máshogy. A gyanú, hogy a szavak nem feltárnak - ó, dicső régészet -, hanem éppen befalaznak valamit - lehet, nem direkt -, valami kollektíve fontosat, tovább él. Darvasi nagyon jól tudja, hogy ő egy felettébb gyanús pasas, és figyelik, mint nem egy hősét, de ugyanúgy tisztában van azzal is, hogy a világ szemében, értsük ezen az emberiség többségét, teljességgel érdektelen, mit csinál egy magyar író „gesztenyeillatú" mondataival, persze ettől még lehetnek lelkiismereti okai is a művészi teremtésnek, nem csak az öncélú bizonyítási vágy. Darvasiból nem múlik a mondatok szeretete, és ez az őszinte ragaszkodás tartja vissza a mutatványosok hazugságaitól, bár nem veti meg a virtuozitást. Hasonlóan tesz, mint a jó erdész, aki úgy néz, úgy sóhajt, de még fácántollas kalapját is úgy igazgatja, hogy a rábízott terület fái, bokrai, aranyszínű kígyói attól is hízzanak. Aki magyar, velünk tart szólít meg bennünket, üt gyomorszájon a jobbos agitáció. Hova is? A róna ökörillatú partjára, melynek túloldalán a nemzetiszín szivárvány tartja az eget, a harmattól könnyes pázsiton a turulmadár készíti reggeli toalettjét. Hova is? A történelmet értelmező közhelyek útvesztőibe, az ideológia bűzlő mocsarába. Aki velük tart, megy bele a nagy magyar fikcióba. Míg mennek mendegélnek, belelapozhatnának a Szerelmem, Dumumba elvtársnőbe, hogy megtudják, mi is valójában a hazafias irodalom. A holland a holland, a baszk a baszk, az albán az albán nevű nyelvétől lesz népnemzet. Úgy íija le a világot a holland, a baszk, az albán meg az a párszáz magyar író, mintha az az ő nyelvükön teremtődött volna. A szentek azokon a nyelveken hintik szét áldásaikat, az ördögök azokon köpködik ki átkaikat. Az egynyelvű írók ily formán nacionalisták. A kötetben található írások, persze nemcsak ettől magyar novellák, hanem azért is, mert mindegyikben van egy magyar szál, egy magyar kapcsolat, például Margaret, az alkalmi művész, aki magyarnak mondja magát az őrjítő tempójú posztmodern történet közepén, egy ponyvaregény-világban. És feltűnik még bennük az a nyers, durva és mocskosan perverz és kegyetlen, de kellően érző, bús magyar lélek, mely rendszerint elfojtottságában orvul támad kiszemelt áldozatára. Ha már említettük a tempót, a sebességet, elmeditál, hatunk azon, hogy az élet melyet élni igyekszik a vasutas, az állatidomár, a gyer. mekarcú diktátor, a forradalmár avagy a prózaíró, fordulatosabb-e, mint egy jól megkomponált irodalmi szöveg cselekménysora? Azzal macerálnak a hátam mögött a kiégett depressziósok, különös izgatottsággal, meglepő vitalitással, nehogy már azt mondjam, igen, fordulatosabb. Nem biztos, hogy jogos az indulatuk, mégha az elbeszélő-irodalom rokon vonásokat is mutat a rövid, de annál intenzívebb hajnali álmokkal, amelyek igen sűrűek és teli vannak plasztikus szimbólumokkal. Ami fölösleges, kiszorul belőlük. Az élet a haszontalan dolgokat is működteti, ezért lassabban fordul(atos). Bezzeg amikor erőre kap, s felpörögnek a lendkerekek, még az is megeshet velünk, hogy lefordulunk róla, és oda visszakapaszkodni, pedig igencsak körülményes. Az álomba is nehéz visszamászni, szerencsére Dumumba elvtársnőre bármikor és bármennyiszer felcsimpaszkodhatunk. Esett már szó mondatról és történetről is. Darvasinál eldönthetetlen, hogy a mondatai vannak-e a történetért vagy vice versa, mindenesetre mindkettőből kap bőven a Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent kötet olvasója. Mondatokból és a történetekből, melyek már-már önmagukba szerelmesek. De lehet szeretni őket kívülről is. Ameddig van rá módunk, mert „A következő mondatig tart az életünk." Ez bizony kissé ijesztően hat, de jóindulatúan nagykorúsít. Az ember valami köztes térben mozog, él, éldegél. A lába alatt a föld, a kövek, csigaházak, némi szar, feje fölött meg az Isten, vagy, amit (bosszúból) odaképzelünk. Az író e közé az izék közé helyezi mondatait. Darvasi hősei ebben a feszültséggel terhes térben pusztulnak, találnak magukra, ölnek, basznak, szeretnek. Gondoljunk csak Stern úr leszakadt karjára, mely az erdei földbe kapaszkodik makacsul, míg testének többi részét Isten magához szakította. Daranyit, az ÁVH-s ezredest meg a történelem, vagy mi, tépi magához, aki nem rest, és o is kitépi - történetesen - a vérvöröscsillag szívet, amelyből aztán lövedéket gyúr a Corvin közi srácoknak, mert „A határhelyzetben ébred az ember lénye tudatara.", mondja Jaspers - egy valódi filozófus. A következő mondat is egy ilyen határhelyzet, nagyon sok függhet tőle. Az alanyok kicserélődhetnek, a tárgyak elmaradhatnak, a jelzők elkophatnak. Lehet, már nem is lesz következő mondat. A következő mondat olyan, mint egy kerítés, az országhatár, a forradalmak, az öregség, egy la' kat. Cornelia Vlad hullája olyanná teszi Grubert, amilyen valójában lehetne. Sok mindenre képesek vagyunk a következő mondatért. (Darvasi László: Szerelmem. Dumumba elvtársnóJelenkor Kiadó, 1998)