Délmagyarország, 1998. augusztus (88. évfolyam, 179-203. szám)

1998-08-25 / 198. szám

KEDD, 1998. AUG. 25. IRODALOM 9 Belányi György Ballada Végig a múltat várja, mintha tenné a dolgát, s csak úgy veszi magára, ha külön neki hordják. Nagy darab, masszív semmi emelgeti a tájat -, s amitől volna lenni, abba ő belefárad. Téblábol, dúl-fúl kissé -, szemre úgy megvan minden, de hogy ezt mire vinné, attól el kell tekintsen. Sorsát magára hagyja, mint aki sose téved. De senki nem jár arra. Áfákhoz erdőt mérnek. Húzza egy lassú árnyék éjjel a háztetőket. Mintha tengerre szállnék -, hátrébb tolják a földet. S éppen olyan a háttér, mintha közöttünk volna A másvilágba átér -, a képet ez sem rontja. Csak ami van, azt várom: ez itt a beszéd nyelve. Szél jár fenn égen-ágon. És nincs, ki elterelje. Ezer zsák A kertek alatt jár a szél, magát semminek mutatja. De néha-néha földet ér, és itt marad a huzatja. Ott messzi fenn, a fény felől, súlyt fektetnek ők a fákra. Egy egész erdő tán kidől az ég alatt helyben járva. Alkonyatkor a kútra járt, hegy volt valaha a múltban. Élve temette el magát -, a tenger volt neki útban. A sarokban, hány éve már, surrog, csak surrog a rokka. Vászon ingében rátalál éjjel a szívre a pokla. S fel-fellüktető háztetők sóhaja száll, hogy volt, volt nyár! A föld a kővel összenő, s egy néma várost adoptál. ...Letűnt idők szokásaképp szelet fognak ezer zsákba. Vállára veszi majd a nép, s menekül minden irányba. Ember Lili (Fekete dal) Szénnel rajzolt arcok az éjben Hulló levelek árnyak a mélyben Nincs feketébb tus fénylőbb ében Hajba befonva hordja fején ­Alszom egész nap álmodok én S csak izzik a bársony tűz a szemén. Fekete rigó És akkor rigó szállt a kertbe Száraz falevelek közt ugrált De szeme csak a napot kereste Jön reggelente Délben elszáll Ki tudja mire volna kedve Adnék neki almát S csak néz messze-messze Majd elém rebben Mintha kinevetne Egy rigó ki-be jár az életembe Mintha valamit keresne. Gyalogosközlekedés a túloldalon Futballozható Tandori Dezső rajza Avagy: a gyakorlat­ban közbeszélgetö. Körtársalgó. Ülünk Farkasházyval, Koltai Róberttel, Megyesi­vel, Bajorral a kerek asztal mellett, Fábry Sanyi kérdi tőlem, és hát a focival ho­gyan voltam (konkrétan, csinálás stb.); kereken a fo­ciról van szó ugyanis az asztalnál. Vagyis rögtön a gombfociról volt szó, mondtam t.i., érdekes újra a Rádióban lennem így, így lennem újra itt, 1961-ben, amikor még csak egyetlen versem jelent meg sajtóban, első társadalmi sikerem színhelye volt a Rádió egyik nagy terme, a fadú­cozott épületben, váratlanul elvittek barátaim egy gombfocitornára, s ott ­emésztett is ezért a lélek! hogyan tudok én tizennégy év házi szabályok szerinti játék után a „hivatalos" szabályokhoz alkalmazkod­ni? - azonnal második let­tem. (Később az első öt, az első 7-8 közt voltam min­dig, megbízhatóan, a torná­kon, és számos csapatbaj­nokin végeztem veretlenül; mígnem - második társa­dalmi sikerem - az egye­tem elvégzése után, „A hozzá fűzött reményeket nem váltotta be!", olvastam aztán káderlapomon, az Il­latos útra kerültem nevelő­tanárnak, majd 1971-ig fel­nőttoktató voltam, ez év májusáig műfordító, innét munkanélküli. Nézem a vé­bét rogyásig, magam is, és olvasom róla az újságokat. Ide se másról írok.) Nézem a westerneket is, nem szeretem a hősies dia­dallal végződőeket, nekem inkább a kemény „Jeff'-fé­le filmek az eseteim, na és ha Alain Delonnal, Lino Venturáékkal etc. Szomo­rúan fejeződnek be. Magam is az irgalmatlan irányt gyakorlom. Mit értek ezen? Felrakni a szereplőket, esetleg hat-hét évig vaca­kolni a dolgon, megírni rosszul is, minden, aztán mikor eljön a nagy pillanat, a figurák elkezdik önmoz­gásukat, az történik velük, aminek saját törvényeik szerint kell, és azt én le­írom, ez nem lesz vallomá­sos izé (unom az efféléket magamtól, más dolgába nem szólhatok), hangulatos kis tárca, semmi. Erről nehéz beszélni. Amit megírt már az ember így, elolvasható. Amit írni fog, az vagy nem sikerül majd megint hat évig, vagy nem szabad elárulni a döb­benetes (szomorú stb.) be­fejeződést. Ennyit a kreatív írás tan­tételeiből, kis leckénk vé­get is ért (mint bravúros közbevetés), visszatérhe­tünk a kerek asztalhoz. Mint gyakorlatlan kör­és közbeszélgető elsősor­ban a társak kedvességét érzékeltem, s igyekeztem magam is (a közönség javá­ra), de mikor a Fábry azt kérdé, milyen konkrét kö­zöm volt a focihoz (8-10 év átkispályázott délutánjai után, meg hogy gombfociz­ni ugyanattól az idősebb barátomtól tanultam, akitől a prózaírást elirigyeltem, és magam is elkezdtem nyol­cévesen; és anyám nem ér­tette, vonatommal miért megyek a „gyémánfényű Hóid", ez volt hejesírásom akkor, fényében, szóismét­lés egészen Fiúméig, par­don, Trieszt, „amikor Nagykanizsán se jártál, fi­acskám", mindegy, mikor anyám a halálán volt, sietve jöttünk haza Tr... nem is, keverem, Rijeka felől az utolsó őszi szerelvénnyel, vörös farlámpája mintha je­lezte volna, valami véget ér), elfelejtettem Fábrynak bedobni: ó, hát én egy pá­lyán fociztam egyszer a Puskásékkai! Kis időkülönbség volt ugyan; ők is Lellén tábo­roztak „edző", és a leilei pályán gyakoroltak, mit tu­dom én. Magam az üdülő válogatottjába kerültem be, a csatársor valamelyik olda­lára, és az első nyolc perc­ben két (!) helyzetem is adódott, Koltai és Farkas­házy jól mondták, hogy a nagyszerű futballistákkal nekünk az a nagyszerű (szóismétlés), hogy ismét és ismét és újra meg újra pontos passzokat adnak, csak be kell pöccintenünk. Egyik helyzetemet sem pöccintettem be, elébb a földbe rúgtam, másodjára kb. mint ahogy a vébén is látni néha. Lecseréltek azonnal. S mégis: rúgtam luftot és rúgtam „zserbót" ama ka­put célozva, melybe Ko­csis, Puskás, Czibor és sa­többi. (Az igét le se írom. Idétlen volna, még idétle­nebb.) Tanulság: egyrészt mi­kor negyvenvalahány éve­sen a második gombfoci­könyvem írtam, fel mertem hívni Czibort Barceloná­ban, kétszer is jól elbeszél­gettünk, kaptam tippeket olé spanyol játékosokról. Most, hogy a Real nyert, szinte öregfiú volt benne ez a Czibor által egykor aján­lott „kis Sanchis", akinek az apja nyerte a Reallai a hajdani utolsó BEK-et. De nem ez a lényeg. A Puskásék kapuját (mint borjú azt a bizonyos újat) úgy néztem én, ahogy „ir­galmatlan irályú" regénye­im, rádióműveim „viszo­nyulnak" Shakespeare-hez, Balzac-hoz stb. Igen, ami azt illeti, könnyebben elta­lálok egy Rosencrantz vagy Rastignac nevű lovat Don­casterben, mint az ő nívóju­kat. Csak azt nem tudom, kik voltak azok az üdülőcsapa­tombéli zseniális futballis­ták, akik a két gólpasszt ad­ták? Jó, hát az osztrákok két ékéről is azt olvastam: a csapat ígéretes támadásai rendre rajtuk akadtak el; vi­szont ők végigjátszhatták a mérkőzést. Mindenki maga döntse el, saját dolgában eljutott-e, író, egyáltalán kétszer is az Irodalom Kapujához, addig csak, hogy akár luftot vagy „zserbót" rúghasson. Effélék firtatása helyett én inkább „végigfutballoz­gatom" azt a pályát, ahol ­a jó égen kívül - vagyok a magam szövetségi kapitá­nya; aztán majd meglátjuk. Azaz: én azt már nem fo­gom látni. Hála a jó égnek. Hogy is mondta a költő? Rózsabokor a dombolda­lon, gyalogosközlekedés a túloldalon. Tandori Dezső Bakos András Egy gyűjtemény Ha az ember egy jó vers­gyűjteménybe újra és újra beleolvas, miközben öreg­szik, tehát hónapok, évek telnek el az olvasások kö­zött, azt tapasztalja, hogy minden alkalommal talál új­donságokat a versekben. Szerintem az ilyen felisme­rések is az élet fontos örö­mei közé tartoznak; a jó ver­sek megnyugtatnak bennün­ket afelől, amit egyébként tényleg hinni is szeretünk: hogy mégiscsak változunk, valamivé. Mindezt azért mondtam el, mert a könyvet, melyről írni szeretnék - ez Tandori Dezső versfordítás-gyűjte­ménye -, valamikor 1992 ta­vaszán vettem, és egy idő­ben hetekig a táskámban hordtam, olvasgattam, aztán eltettem, hónapokra. Majd ismét, újra és újra előkeres­tem. Nem tudom, hol lehet most megvenni a Műholdas rózsakert című gyűjteményt, melyben a hosszú verssoro­kat görgető amerikaiak mel­lett találkozhatunk az ír Sea­mus Heaney két jó szövegé­vel is, és az istenes kétsoro­sokat író Angelus Silesius­sal. Számomra még ma is új ez a verseskönyv; gyakran veszem észre, hogy egy-egy szövege, mely számomra a korábbi években jelentett va­lamit, újra és újra elolvasva egyszer csak valami mást kezd jelenteni. Ilyen többek között To­mas Tranströmer verse, me­lyet eleinte mindig átlapoz­tam, katonakoromban azon­ban megkedveltem; volt olyan délután, hogy csak ezt olvasgattam odabenn. „Tele­fonbeszélgetés futott ki az éjbe, megszikrázott / a tájon, a külvárosokon. // Nyugtala­nul aludtam utána a szállo­dai ágyon. // Iránytű mutató­ja, ahogy a tájékozódási futó ziháló / szívvel viszi keresz­tül az erdőn." Ez a könyv lapult, borító nélkül a gázálarc-táskámban, amikor egy délutáni eligazí­tás alkalmával a laktanya alakulóterén álltam, mint a laktanyaőrség soros parancs­noka, az ügyeletes tiszt pe­dig, aki látta, hogy nagyon kidudorodik a táskám, azt mondta, hogy gázriadó, én kirántottam a gázálarcot, a szelencét, összecsavaroztam, és felvettem; ő pedig fölvet­te a betonról a könyvet, amit a gumiálarccal együtt rántot­tam ki; épp Jürgen Theo­baldy versénél nyitotta fel, a gázálarc üvegén is láttam a címet: „Húzd fel a takaróm, bébi!" És ezt a gyűjteményt ol­vastam nemrég a buszon, amikor odaült mellém egyik távoli rokonom, aki valami­kor egy kisegyház hittéritője lett, és most éppen a süket­némák jelbeszédét tanulja; ebből tesz, mint mondta, nyelvvizsgát. Megkérdezte, mit olvasok, és amikor oda­adtam neki a könyvet, bele­lapozott, és megállt Angelus Silesius egyik versénél. „A rózsa, mit szemeddel szem­lélsz a földön itt, / az isteni Öröklét teréből is virít." Két­szer is fölolvasta a verset, azt mondta, én is elgondol­kodhatnék azon, ami benne van, majd a térdére fektette a könyvet, és harmadszor a sü­ketnémák nyelvén mondta el. (Tandori Dezső: Műhol­das rózsakert. Orpheusz Kiadó, 1991.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom