Délmagyarország, 1998. május (88. évfolyam, 102-126. szám)

1998-05-30 / 126. szám

12 ÚJ GENERÁCIÓ SZOMBAT, 1998. MÁJ. 30. Bakos András Vastag, téli könyv HÁY JÁNOS Gróf Arzénovics Milutinné Dragan Gazi: Téli táj, 1973 P akolta a fákat a hó, kö­vérek voltak az ágak, mint a sebesültek kaijai, mi­kor az ügyes szanitécek vé­gigszaladták az elcsendesült harcteret, s bekötözték azt, aki még érdemes volt a köt­szerre. Csak úgy fehérítet­tek a megbajosodott testek szerte, mindenfelé. A tér kövezete sem látszott vasta­gon takarta a hó, nem mu­tatkozhattak ki csak a lám­patestek, s a megkövérült fák. A színház falához szo­rultam, nem hogy a vakszél ne érjen, hanem a csetnik golyók elől, amelyek sűrűn szabdosták a teret, mikor egy magyarsapkát észrevet­tek. Kevesen bízhattak ben­ne, hogy túljutnak ezen a té­len, sokan nem is a tovább­ievésért fohászkodtak, in­kább a gyors és hamaros ha­lálért, ami majd úgy röppen­ti át a lelküket a főtér legén, mint valami ártatlan galam­bot a hirtelen szél. Alltam a falhoz szorulva, féltemben is egyenesen, aho­gyan katonának állnia kell. Közeledett az előadás, a megvizesedett plakátokról olvashatta bárki: ma hatkor, mikor már rég búcsút intett a napvilág, s a légveszélyt ret­tegő gázlámpák sem gyul­ladtak ki, megkondul a szín­házi harang, s a messzeföl­dön híres artisták órányi va­rázsos műsorral kedvesked­nek a városka lakóinak. Ne­hézbundás nemesurak érkez­tek, s kevesen polgárviselet­ben, hajlongtak egymás felé, kezet nyújtottak: Dobro ve­cse, dobro vecse, s haladtak befelé az ajtón, mint valami zsákba a gabonaszemek, sű­rűn potyogtak bele a színház termeibe. Mért venne észre bárki is, miért szabadítana fel a félelem alól, mért tessé­kelne maga előtt befelé a meleg színházba... Az ellen­ség harcosa voltam, házaik fellobbantója, minden javaik elrablója, mégis vártam, hát­ha megritkulván a bemenő sereglet egy kis résen én is beférek, s ha nem is ülve, de a sarokban megbújva, úgy hogy ne lásson senki, végig­nézhetem az előadást. De amint megszűnt az érkezés, a színház hatalmas ajtóit le­zárták. Csattant a vasretesz: ké­szülnöm kell - gondoltam ­vissza a hótól elsúlyosult fák között, át a téren, lopakodva, kerülgetve a test megmutat­kozását, amikor lovasszán suhant az épület felé, gyön­gyön csilingeltek a lovak nyakába függesztett haran­gocskák. Ho-hó - kiáltott a férfi, aki a kantárokat mar­kolta, s az állatok rendre megálltak a színház bejárata előtt. - Poslí szmo Grafice! - Hvalá - válaszolt a há­tul ülő asszony, és kibontotta magát a melegítő irhákból. Lestem félve a megsová­nyodó asszonyalakot, ahogy szépséges ruhája kibomlik előttem, a gyöngyöktől hí­mes szoknya és a rövid ka­bát. Apró, tipegő léptekkel indult sietve az ajtó felé, ám az nem nyílott azonnal, hisz erősen be volt zárva. Míg a kulcsnak fordulására várt, elnézdelt arrébb a fal csíkjá­ban, s tekintete elakadt egy sötétlő kupacban: - Maga mit keres itt? ­kérdezte tőlem magyarul. - Nagyságos asszonyom - válaszoltam - halálra el­szánt az, aki keresztbe meri vágni a főteret. A szerb pus­kások mind csak arra vár­nak, mikor kaphatnak puska­végre közülünk valakit. A z asszony egy pillanatra hallgatott, majd felém lépett, megmarkolta a karo­mat, s magával rántott az ép­pen nyíló ajtón befelé a szín­házba, ahol már elcsendesült a publikum, csak a cirkusz zenekara zajolt. - Vojnik je sza mnoj! ­súgta a jegyszedőnek. - Természetesen grófnő! - hangzott a válasz, s mi máris surrantunk fel a csillo­gó márványlépcsőn, ami bi­zony oly tiszta volt, amilyen minálunk az asztalterítő sincs. Lépteink meleg árnyat vetettek a hideg kőre, sor­ban, ahogyan haladtunk elő­re, föl, majd a lépcsőnél jobbra, be a páholyajtón, amin kis réztáblára vésve Gróf Arzénovics Milutinné neve volt. Alighogy leül­tünk, máris kiperdült a po­rondra egy fényesen öltözött férfi, s hangosan, sokfajta tréfákkal tarkítva felsorolta az est különféle produkcióit. Én keveset értettem az ide­gen szavakból, nem is nevet­tem, csak vártam, hogy fel­csendüljönek újra a zenekar hangjai, s előlobbanjanak a függönyök rejtekéből a sze­replők. A levegő tornászai, erő­művészek, bohócok, kötél­táncosok, jöttek sorra mind, az ámulatba víve képzelete­met, ruhájuk aranytól, ezüst­től csillogott, arcuk kifestve mint a gyermekbabák, könnyed lépteikkel betán­colták a pódiumot, íveket véstek a levegőbe, mozgá­suk olymód volt légies, mintha nem is evilágunk la­kói volnának, hanem az Úr fényes seregének küldöncei; aztán megürült a színtér és utolsóként megint előkerült a férfi, hogy sűrű hajlongá­sok közepette megköszönje a tapsokat, az érdeklődést; a zenekar hangos robajára mégegyszer kiszaladt min­denki a színpadra, búcsút in­tettek, csókokat hintettek a vidáman éljenző publikum felé. - Vége - szólt hozzám a grófnő. - Nos, hogy tetszett a produkció? Én akkor hirtelen félreér­tettem, a zaj miatt vagy mert figyelmemet még mindig a képzelet paripái röptették a varázsok világában, azt hit­tem a protekcióra gondol, hogy bemehettem az elő­adásra, s ezért nagy serényen mondani kezdtem, hogy na­gyon tetszett, nagyon-na­gyon tetszett. - Ha gondolja - szólt kis­vártatva újra -, vendégül lát­hatom egy meleg vacsorára, s valami jóízű borra! - Nagyságos asszony, ne­kem ez már így is feledhetet­len élmény volt, ámha elfér­nék a cselédek között, egy kis hazai kosztot nem utasí­tanék vissza - válaszoltam, és máris indultam alázatos­kodva az asszony után. A szán a színház ajtaja előtt várt, ahogyan nagyúri dámákat várni illik. A gyö­nyörű asszony könnyed mozdulattal felszökkent az ülésre, fedni kezdte magát a meleg szőrökkel, s mikor én is mellé kerültem, rám is perdített egy sarkocskát, egy kis darabot valami erdei állat súlyos borítékjából. Végig­csilingeltük a várost, átsur­rantunk a téren, majd el a kereskedőházak mellett, az­tán a külrészek omladékos helyei maradtak mögöttünk, végül az utolsó viskóktól is elszakadtunk, s a fákkal ke­retezett úton siklottunk a fagyhidegben vagy félórát. L ámpavilág nem szökött ki az ablakon, csak a sö­tétségbe férceit vaksötét je­lezte, hogy egy épület áll előttünk: Apró világ pislan­tott, valamely cseléd szaladt asszonya felé. Természetes­ként vette, hogy ketten ér­keztünk, halk szóváltás, majd mi sietve haladtunk fel a lépcsőn. Aranyozott gyertyalám­pák a fordulókban és fent az emeleten is, a lépcsővel szemben halkan kinyílt egy kétember magas ajtó, s a grófnő lakosztályában talál­tam magam. Szólni sem kel­lett, étel került az asztalra sebesen, és bor. Enni kezd­tem, gyorsan, izgatottan, hó­napok óta a háború semminő kosztján éltem, s csak mikor már némiképp megtellett a hasam ötlött eszembe: - Nagyságos asszonyom, hát a grófúr? - A gróf, a gróf az csak háborúzik, neki csak a hábo­rú, az a világ. Pedig olyan a bőre, mint a sejemkárpit, de a sima felület alatt, kócdudo­rok rejlenek, és rozsdás ru­gók - mondta aztán hosszan miféle élet az egy gróffal együtt lenni, micsoda bol­dogtalanság, s minagyon irigyli azokat az asszonyo­kat, akik hozzám hasonlókat kaphattak társukul. S míg beszélt, fosztotta le rólam a ruhát a kandalló melegsége miatt, hát bizony akkor csu­dadolgok történhettek ve­lem, kár hogy nemis emlé­kezhetek rá. - Ezt igya meg! - nyújtott felém egy aprócska pohár­kát. Az ital, ami ekkor gör­dült le a torkomon, mindent kitörült az emlékezetből, ha visszagondolok, a hímesta­karóval fedett ágy képe ug­rik a szemem elé, s aztán a puha fekhely, mint a levegő tornászai kipördült saját nyughelyéről, lendült egyet előre szobafaltól szobafalig, aztán még nagyobbat len­dült és átlökte a kemény kastély oldalát, kilukadt a hideg télre, majd onnan is tovább egészen a csillago­kig perdült, fel a magasba, a hold és a nap között csillá­zott, s talán ott volt a gyöngyszép grófasszony is velem, de erre nem emlé­kezhetek. Lengett az ara­nyos pöttyek között, mintha mindétiglen ott volna a he­lye, s amikor aztán visszaút­ra indult, hogy ebből a fény­világ messzeségből megér­kezzen, már nem találhat­tam mellettem a gyöngyös­ruhás asszonyt, sem a fensé­ges palota nem ölelgetett. A városka volt megint, a haj­nal s a hó látni engedte a fő­tér fáit, azokat a dagadozó ágakat, azokat a zokogó se­besülteket, akiknek szanité­cek szorították testükbe a fájást, hogy míg élni bírnak, örökké csak jajongjanak, és gonosz szavakat veijenek a Teremtő orcájába, pedig mennyire nem tehetett ő ar­ról a romlásról, aminek ál­dozatai lettek. És eltelt a negyvenhármas kemény tél, és újabb telek seperték mögénk az éveket, de én nem láthattam többé a gyöngyszép asszonyt, ho­gyan is láthattam volna, hisz szempor vagyunk csupán, nincs mihez jussunk lenne. S okszor elmesélte a törté­netet, hol a cirkusz fen­séges artistáinál időzve, hol az asszony szépségét dicsér­ve, s csak nagyon néha be­szélt a sebesült katonák fájá­sáról, a havat átütő színfol­tokról, ahol a fájdalom akar­ta áttörni a feszes kötéseket. Mintha ez mégiscsak jussa volna az embernek, mintha a Teremtőúr, mikor már orcája telis-tele lett mindenféle dur­va köpetekkel, ekként szólt volna vissza: Ez néked jog­szerint jár. Fogtam a kezét, a felejtés itala gördült le újra a torkán, látszott a bőrön, amint a kis gömbölyű korty lejjebb és lejjebb jut, aztán az ágy ki­perdült helyéről, s könnyen, mint egy madár, akit elka­pott a szél, sodródott át az égsötéten, egészen a csillag­gyöngyök udvaráig. Amikor Füst Milán napló­ját olvasni kezdtem, az az ér­zésem támadt, mintha az író egyfolytában azt gondolta volna írás közben: az ember csak abban különbözik az ál­latoktól, hogy megosztja utó­daival a tapasztalatait. Füst Milán szívesen megosztja ve­lem a legfontosabb tapaszta­latait, és ez jólesik nekem. A második kötet elején meg is fogalmazza ezt a szándékot, igaz, úgy, hogy közben vala­ki mást jellemez: „Reszket.... telitömné gyerekét bölcses­séggel, mindazzal, amit látott és tapasztalt... Reszket, hogy mi vár reá, a szegényre... mi­féle lehetőség, ártalom... S minden hájával e földnek megkenné, hogy ellenálló le­gyen és rugalmas... Engedé­keny és kemény... fából vas­karika. Mert sokat látott és tapasztalt s valami sok bizal­ma nincs az élethez." S hogy mi az, amivel Füst Milán „telitömi", „megkeni" az olvasót? A csaknem ezer oldalas, negyven éven át írt feljegy­zés-gyűjteményben néhány mondatos filozófiai jegyzete­ket és furcsa történeteket egyaránt találok. Csupán egy-két történet utal a korra; az írások nagy része azokról a dolgokról szól, melyekről az emberek ma is beszélget­nek; meg azokról is, melyek­ről nem szívesen beszélünk. Történeteiben pontosan a ne­vén nevez mindent; aztán egyszer csak abbahagyja a mesélést, mert közben fölvitt a hegytetőre, és látja, hogy tériszonyom van. Történet egy férfiről, aki beleszeretett egy nőbe, aztán, hogy kide­rült, hiába, elhagyta az orszá­got az első világháború után. Egy olaszországi kisváros mellett telepedett le, egy gazdánál dolgozott, majd maga is gazdálkodni kezdett. Minden héten bejár a város­ba, be kell vinnie a tejet, ko­csin. Egy nap azonban a kis­város hídján találkozik a nő­vel, aki láthatóan nászúton van; a nő észreveszi, elcso­dálkozik, aztán elfordítja a fejét. A férfi pedig tovább él a kisváros mellett. Hír egy férfiről, hogy összeesett a páholyban az előadás végén, társai ezt csak később tudták meg, sokáig ott toporogtak a páholy ajtaja előtt, csodál­koztak, miért nem jön már; egy nő megtalálja, ápolgatja, aztán úgy hírlik, az a nő ké­sőbb az ápolt férfi felesége lett. A Napló szerzője a Monté Cristo-történet megfilmesíté­sét elemezve bebizonyítja, mennyire kilátástalan a bosszú. „...És már egyikük sem az az émber, akit én ke­resek... Én egy barna, mohó, éhes, tréfára hajló, tisztátlair életet és piszkos ügyeket szerető, gonoszan lobbané­kony legényt keresek... És egy ősz, kielégült, fáradt, ko­molykedélyű, tisztes családa­pát találok - akit bizony nagy megpróbáltatások elé állított sok gyerekével való ügye-baja..." A legérdeke­sebben saját magát ábrázolja; egy fényképezőgép szlnszű­rőjét tartja a szemem elé, és én ezen keresztül látok egy arcot, egy íróemberét, akinek az a mániája, hogy éjszakán­ként jegyezget, mert nem akarja, hogy elvesszenek a gondolatai, az ötletei, me­lyekből később dolgozni fog. Aztán van, amit meg is ír, és van, amit nem. A dicséretnek örül, a kritikába pedig szinte belebetegszik. A leginkább mégis a hűvös távolságtartás bántja: „Fontos dolgokról akarok veled beszélni, mon­dom Kosztolányinak - ő fi­gyel, s közben szórakozottan legyorsíija, amit mondok." E feljegyzések szerzője tisztá­ban van azzal is, hogy művé­szete inkább mondható görö­gösnek, mint a Babitsé, mert a mitológiai nevek és a klasszikus formák használata helyett a való élet katarzisait örökíti meg. „Kórház: micsoda közlé­kenység! Mihelyt lefeküsz­nek, megkezdődik. Öntik egymás előtt életük intimitá­sait." „Az alkohol nagyszerű fensőséget ad! Valami düh munkál a részegben, amely­lyel tiszteletet és csodálatot parancsol a maga számára. Ajkáról ömlik a szónoklat, ­dől belőle a nagyszerű sem­mi. De persze ő erről, hogy az semmi volna, amit mond: mitsem tud, sőt, szegény fe­jében az ürességnek valami tartalmas, elragadó édessége van..." Kétszer már találkoztam Füst Milán művészetével. Tizenhét éves koromban, egy osztálykiránduláson az egri borospincék meglátoga­tásának napján megvettem a Füst Milán összes verseit tar­talmazó kötetet.'ősz volt, a busz hazafelé tartott, én pe­dig hol tudtam, hol nem tud­tam követni, amit olvastam. Amit akkor fölfogtam, mégis elkápráztatott. („Sírt az isten­ség!" - ezt olvastam.) Ké­sőbb kihoztam a könyvtárból a Feleségem története című regényt, és nagyon megked­veltem a hajóskapitányt, aki a felesége titkos útjait kutatja a városban, és az utcán összetalálkozik - a feleségé­vel. Mindketten tudják, hogy a másik mi járatban van; az­tán a nő megkéri a féijét, vi­gye el valahová. A félj pedig korcsolyázni viszi az asz­szonyt; a nő boldogan sikol­tozik és egyszer a férfi orrá­ba kapaszkodik, hogy el ne essen a jégen. Néhány héttel ezelőtt pe­dig a makói könyvtár előszo­bájában, a vasasztalon, több régi könyv mellett megtalál­tam Füst Milán kétkötetes Naplóját; száz forintot fizet­tem, és megkaptam. Leadtam az összes könyvtári könyvet, és egy hétvégén nekiültem, pedig a sógornőm szerint „a vastag könyveket télen kell elolvasni". Nincs igaza. Reg­gelenként és esténként olvas­tam a Naplót, Szeged és Ma­kó között, a buszon. E két­szer háromnegyed óra között valahogy órák teltek el. Egy­szer a kaszinóban ültem - a hatalmas ablakokon dőlt be a narancsvörös délutáni fény ­és megláttam az országos hí­rű fiatal politikust, akiről a nők lehalkltott hangon, mo­solyogva beszélnek; odajött hozzám, bemutattak neki, bekapcsoltam a magnót, ő pedig leült mellém, hogy el­mondja, amit a makói közön­ségnek szánt, közben pedig fájdalmas arccal a derekához kapott: „a lumbágóm!" Egy másik délutánon a képviselő­jelölteket néztem; mosolyog­tak egymásra, tisztelettel be­széltek egymáshoz néhány órán át, holott az előző éjjel leragasztatták egymás pla­kátjait. Néztem, néztem őket; aztán ismét véget ért egy nap: felültem a buszra, kinyi­tottam a Naplót. És időnként arra gondoltam, hogy ez a furcsa jelen is „gyönyörű múlttá, a fiatalság felejthetet­len emlékévé lesz valaha." (Füst Milán: Napló. Mag­vető Könyvkiadó, Budapest, 1976)

Next

/
Oldalképek
Tartalom