Délmagyarország, 1998. május (88. évfolyam, 102-126. szám)

1998-05-30 / 126. szám

SZOMBAT, 1998. MÁJ. 30. STEFÁNIA- RIPORT 13 Térey János Árnyéksoför - Árnyékkormány-repríz A vezetőfülkébe képzelem az ördögöt, Árnyéksofőr az árnyékkormány mögött. Hogyha most nem merülsz alá velem, Elbuktatlak az évvégi vizsgán. Hűtlenséged szegénységi bizonyítvány. Piaci légy, aki most szemtelen Velem; aki most bánt, az döglégy Tetszhalott testemen. Aki most elereszti a kezem, Könnyűnek találtatik A patikamérlegen. A rontást januárra visszavetjük, Miénk lesz a nyert ügy. Aki most nem szorítja a kezem, Házamban többé nem lehet honos. Kétes egzisztencia Pihenni szoktam a vallatólámpa fénykörében. Biztonságos vakációm, elkövetett és elkövetendő vétkek között a szélcsend. Kivontak a forgalomból, a nagy számok törvénye alapján lekapcsoltak - ezúttal engem. Vallatólámpák fénykörében, végre itthon! Akárhányszor landoltam idegenben, ugyanannyiszor - bizony mondom - talpraestem. Soha hátizsákos turizmus, egyedül a bizonytalan kimenetelű, fűszeres kaland. Örülnöm kellene a zsíros falatnak, de partraszállásom napja máris panasznap. Fél fogamra sem elég a szenzáció, hullámverés kell, égzengés, színeváltozás; másképp nem tudok egyhelyben maradni Orrom előtt elhúzzák a mézesmadzagot, kirándulásból lehet még sima terepgyakorlat, hidegvérrel mérem föl a napos oldalt, ahelyett, hogy ernyedt testtel fogadnám a káprázatot. Kilencvenhatban a Michigannél, erőnlétem nyarán. A jócsengésü név azon a parton kevesebb, mint semmi Ebéd utáni sétám, Sherman Ave. Eső szitál, édes pangás, semmi dolgom, se szívdobogás, se pénzgondok, se otthon. Walkürök lovagolnak az Ambiance-ben, mikor leghátul helyet foglalok. Három asztal van lámpással fölszerelve, az utolsó jut nekem. Három óra hosszat maradok a seggemen, nem mintha pesti tűkön ülnék, viszketegen. Visszasírandó csoda, ajándék a júniusi rend. A kávégép mögött mosolytalan kínai nő, száraz kóró. Állandó délutános, mint én. Fekete őzek szemeznek velem, hasztalan, jó az átmeneti egyedüllét. A festőlánnyal levelezek, akihez nincsen szívem visszamenni Szigorú házirend: a vendég üríti ki maga után a hamutálat. Ismerik a pofáját, goloázt szív, mint Evanstonban senki más, fizet, és hagy a Clark-saroknál egy hűlt helyet. Hadarok a vallatólámpa fénykörében. Virtusból védem szétbombázott sáncaimat. Beszélőkém ilyenkor a legjobb, a harcos tisztázás igénye hajt. Vétkeztem legtöbbet pediglen: mulasztással. Táptalaj, amelyben nem eresztettem gyökeret. Fűtőtestek, amelyeknél szárítkoztam, hűlt helyek. Ahonnét leléptem, érdeklődés hiányában el Függtek tőlem, mint kemény szerektől: nők, akik valaha sétáltak a jobbomon. Olvasva krónikámat, hitelrontásért beperelnek. Hadarok, hogy már egy porcikám se, meg hogy az akkori eszemmel. Ha szakítok, miért mindig vasárnap? Nem voltak fix pontok azok, hanem csak világvégi, vetetlen ágyak Nem volt az jólfizetett állás, csak kétes egzisztencia, elláthatatlan feladatkor. Üljön helyemre új fiú! Lennék bár a teljesítménybérből élő álommunkás egy ködös ötéves tervben. Hidegvérrel összpontosítanék a feladatra, izzadó sztahanov, cigarettaszünetben fogadnám a káprázatot, ami a szélcsend két munkadarab között. Folyadékszükségletemre fogom a zabolátlan fogyasztást, ha üresjárat, ha vakáció van, engedek a szesznek. Megbékélni végre a ténnyel, hogy szabott ára munkámnak sosem lesz. Kolozsi László A lányok nem normálisak Jel Színház - Woyzeck. (Fotó: Révész Róbert) N

em szerettem különösebben gimnáziumi osztálytársnőimet. Kivéve persze egyet, a legszebbet, aki máig érthetetlen okokból, bujtogatva persze önbizalmam, vonzódott hozzám, bár vonzalma nem sarkallt arra, hogy nőkről vallott nézeteim fölülbíráljam, netalántán azon változtassak, és ne ostobának, gőgösnek és megátalkodottan földhöz ragadtnak ítéljen meg szinte valamennyit, és még első hevenyészett, vágyból tákolt, szerelmeim se bírtak rá, hogy roppant lehangoló véleményem legalább ne hangoztassam, lépten-nyomon, s olykor már arra a kijelentésre vetemedtem, hogy a legnagyobb félreértés azon gondolkodni, mely nő szép, mert oly módon idegen a nő az esztétikában, mint egy tigris Európában. És aki a szépségről szólván képes a nőről is beszélni, annak vajmi kevés köze van ahhoz, ami valóban a szépségről szól: a művészetekhez, mert ebből a nők egyenesen kizárták magukat, és el sem képzelhető megértő női olvasó, hiszen ezek (így mondtam) oly módon élik meg olvasmányaikat, hogy szánalmat, undort, kéjt, vonzalmat, olyasfajta emberi érzéseket éreznek, melyek nemcsak hogy gátjai az irodalom tiszta élvezetének, de ékes bizonyítékai is annak, hogy ők egyenesen az olvasással igyekeznek pótolni ezeket a zsákruhába öltözött életükből, íme bizonyítottan hiányzó érzelmeket, rajongásuk, rajongás az átélésért, és ha így van, közük nem lehet ahhoz, amit én beavatásnak neveztem, beavatásnak: hogy az egykor volt tereket boldogsággal bírjuk újra. Reggelente első óra előtt, osztálytársnőim csoportosulásait figyeltem, ahogy roppant gúnyosan méregetik egymást, ilyes megjegyzéseket téve a másik szvetterére: nagyon szép, tavaly, ha emlékszel, nekem is volt ilyen, a legborzasztóbb mégis rosszindulatú sutyorgásuk volt, melyből akarva akaratlan kihallottam néhány részletet, ha nem a leckét beszélték meg, áradoztak új parfümökről, cuki kis kosztümökről; Sáráról az egyik csendes és sajnos csúf osztálytársnőmről azt hallottam: olyannyira híján van az ízlésnek, hogy zsabós blúzhoz képes lenne sportcipőt felvenni, holott éppen az a lány mondta ezt, aki egy reggel azzal lepett meg, hogy körömcipőjéhez fehér frottírzoknit húzott és fekete macskanadrágot; becsmérelték persze a fiúkat is (különösen azokat) egyetlen lekezeletlen pattanást sem hagytak szó nélkül, tetszésnyilvánításuk viszont olyan alpári volt, mint a sznoboké, egyáltalán sznob módon szerették a férfiakat, vagyis minden elegancia és nemesség nélkül, tátott szájjal, kivéve persze Nikolettet, aki tulajdonképpen a balek volt közöttük. Ő volt az - minden nagyobb közösségben akad azt hiszem ilyen - akit okkal ok nélkül bántottak, ahogy Nikolett elmesélte, tettlegesen is: szép göndör haját cibálták, kiszakították a harisnyáját, csúfolták. Nikolettel egyszer képes voltam, matekóra után a szünetben, filmekről, regényekről, Chopinről beszélgetni: talán ekkor gondoltam először egy nőre úgy, mint lehetséges társra, ami persze még nem jelentette azt, hogy sző mi szó gyalázatos véleményem megváltozott volna. (Azt hiszem zavarodottságnak lehet inkább nevezni, amit társaságában éreztem. Belészeretni, lehet, ezért lettem végképp képtelen.) A

z enyémhez hasonló nőgyűlölettel, hétéves pszichológiai praxisom alatt csak egyszer találkoztam. A kisfiút Marcinak hívták. Másodikos volt akkor. Szülei hozták el karikás, szinte már szarkalábas szemekkel. - Hatodik hete nem aludtam egy szemhunyást sem mondta Marcika. Gondoltam, valamely visszatérő álma miatt, ezért lerajzoltattam vele néhány korábbi álmát. Először egy álarcot rajzolt, koromfekete álarcot, világító szemekkel, majd egy vaddisznófejű embert, szigorú vékony szájjal és agyarakkal, majd két emberalakot. Mindkét alaknak láthatóan meredt fallosza volt. A következő rajza egy szem volt, nyolc tzelt lábbal, vagyis egy szembogár, egy tipikus fürkésző női szem, ami fölé azt írta: a mindentlátó. - Milyenek az osztályban a lányok - kérdeztem, mire azt felelte. - Minden lány egyformán hülye. - De csak van kivétel? - Kivétel nincs, a lányok nem normálisak. Értette ezt a szót, rámmosolygott: - Az engem nem érdekel - mondta; biztos voltam benne, hogy érdekli, engem is érdekelt, már csak lombozódó hiúságom miatt is: rettegtem attól, hogy egyszer kihallok egy rám vonatkozó csúfondáros megjegyzést, de én is tagadtam volna - az a legborzasztóbb bennük, hogy teljesen fölöslegesek. - Ezt hogy érted? - kérdeztem. - Nem látom be, hogy bármi hasznuk is volna, még az okosabbikja is csak azért tanul, mert ezt váiják el tőle szülei, de én a női doktoroktól egyenesen félek. - Miért? - Mert látom, hogy nem azért akarnak meggyógyítani, mert szeretnék, hogy egészségesebb legyek, hanem azért, mert úgy érzik, ha már doktornak mentek, csinálniuk is kell valamit, és hiába kedvesek, tudom, hogy mindnek remeg a keze injekciózás előtt. - És akkor mire jók a nők? - Nem tudom. - mondta. Felrajzolt két x-et és kicsit távolabb egy x-et és egy y-t a papírra. - Ezek a kromoszómák mondta. - Nagyapával szoktunk a genetikáról beszélgetni. Ez a férfi, - mutatott rá a két x-re. - ebből is látszik, hogy a férfi harmonikusabb, kiegyensúlyozottabb lény, és nincs szüksége ilyen felemás társaságra, mint a nő. - Ezt is nagyapa mondta? - Nem, a nagyapa sajnos szereti a nőket, azt szokta mondani, hogy mennyei vigaszunk a nők szívének édes hancúrozása. - Szó szerint? - Igen, ezt a nagyapa elég sokszor szokta mondani, és nagyapának most is van egy barátnője. - És milyenek a nagyapa női? Marcika mellettem ült az íróasztalnál, e kérdés után fordul csak felém, és keményen azt mondta: - Kurvák. - És a mostani? - Ilyen - és rámutatott a szembogárra. Egészen addig azt gondoltam, hogy Marcika esténként maszturbálni próbál, és az anyja a mindentlátó, aki elalvás előtt módszeresen zavarja, rányit, esetleg meg is bünteti, de kezdtem enyhén szólva kételkedni a feltevésemben és inkább kíváncsiságból, mint Marcika miatt, elhatároztam, megismerkedem a nagyapával. Megkértem Marcika szüleit, hozzák magukkal legközelebb a nagyapát is, és egyáltalán nem meglepetésemre a szülők megkönynyebbülten bólogattak, mintha őket máris megszabadítottam volna az álmatlanságból. A nagyapa már másnap eljött a menyasszonyával. Ismertem látásból. Az úszóházban találkoztam vele, le volt barnulva és ha emlékeztem, hát azért emlékeztem rá, mert kora ellenére izmos, kidolgozott teste volt, magányosan járt evezni, killboatját a vállán vitte a vízig. Olyan kényelmesen és precízen készülődött, hogy akkoriban őt gondoltam a leghatározottabb és legmarkánsabb férfinak. A lánnyal, biztos voltam benne, soha nem találkoztam még. Mindössze két nő volt, akinek elsőrangú és kikerülhetetlen szépsége már akkor mellbe vágott, mikor először megpillantottam, mert ez a szépség múlhatatlannak tűnt, és mindamellett megalázónak is, mert gyerekesnek gondoltam megpillantása után, minden nők iránt valaha érzett vágyam, és magamat oly magányosnak, amilyen magányos csak egy tigris lehet Európában. Elég sokat beszélgettünk, és én úgy éreztem, álmatlanul fog jó néhány éjszakám eltelni: mert nem szeretném, hogy ez a nő álmaimba visszatérjen, s inkább a tetőn kaparászó galambokat fogom hallgatni, sem hogy hangja belelebegjen éjjeleimbe, mert lehetetlen lenne akkor, hogy vágyva vágyjak bárki után is, vágyva vágyjak a visszatért terekben megtapasztalható boldogság után, hiába lenne meg minden ugyanúgy, estikeillat, hintanyikorgás, távoli kutyaugatás. És csak egyetlen dolog segített, de ez egy olyannyira, hogy mosolyogva tértem haza, mosolyogva azon balga időkön, mikor még tudtam szívből gyűlölni a nőket: már rendelőmből kifelé tartott a nagyapa, amikor a lány visszafordult, és bizalmasan közelebb hajolva, hogy csak éreztem huncut mosolyát, azt kérdezte tőlem: - És szereted még Chopint? M

eghökkenve néztem, ahogy távolodik, és csak amikor már visszaültem az íróasztal mögé, és közelebb húzódtam az asztalhoz, csaptam vigyorogva a homlokomra, bár örömöm kissé korai volt, mert mint említettem, nem egy, hanem két nő volt, akinek szépsége már az első találkozás alkalmával mellbevágott, és azon második kísértésen, már nem estem túl álmatlanság nélkül. Farkas Csaba La luna Ha Ferencváros, akkor foci, vélné az ember, ám mi derül ki a Fényudvar c. könyvből, az, hogy a Ferencvárosban nemcsak foci van. Teljesen igazi, valóságos .városlakók járnak-kelnek (majdnem azt írtam, „élő emberek élnek") e városrészben, s a footballra egyetlen mondatrész utal a kötet egésze során, amit most nem találok meg a műben, hiába lapozom, így csak részben idézem: valami zöldre volt festve, „mint lehetőleg minden a Ferencvárosban". Már maga e tény is biztató, és sejteti: a szerző nem a bejáratott gondolatmenetek rabja. Egyáltalában, semminek sem rabja, így azután akadály nélkül érvényesülhet a legtöbb mit egy könyv adhat olvasójának: a szabadság. A szabadságérzés. Mintha kimenőt kapott volna a lélek arra az időre, amíg elolvassa ezt a kerek számban százötven, ténylegesen százötvenegy oldalt. Semmiképpen sem sok, sajnos, holott szívesen elidőznénk a kötetbe zárt világban. Mint egy enyhe adag kábszer, amivel a gond csupán egy: hatásának hamar vége. Az ember ekkor elvonási tüneteket produkál, kifejezett honvágya van a nem, nem a valóságos, hanem azon Ferencváros iránt, amit a kötet megidéz. Két kisregényt tartalmaz, egyik a címadó, a Fényudvar, másik a Holdpark. Két kamaszlány története, akik voltaképpen egy kamaszlány, ám Herold Ágnesnek oly élménydús lehetett a tizenéves korszaka, hogy egy hősnő által nem is bírta ábrázolni, csakis kettővel. Úgy képzelem, elébb megírta a Fényudvart, majd kiderült, ez is kimaradt belőle, az is, amaz is, így megszületett a Holdpark. A gyerekkorból indít mindkettő - egyiknek a hőse Berta, másiké Szilvia s a felnőtté válásig tart, rokonszenves őszinteséggel. Egyes nézetek szerint elítélendő, amennyiben szerzőnek mindenről „az" jut eszébe („Nahááát, ez a Herold Ágnes miket ki nem ír!"), a helyzet viszont a következő: mindenkinek mindenről „az" jut eszébe, és leírásuknak olyannyira magától értetődőnek kéne lennie, hogy még csak témának sem téma. Téma viszont - többek között - a leírások fényképélessége, ami korántsem véletlen: a Fényudvar hősnője fekete-fehér fotókat nézegetve idézi föl a ferencvárosi bérházban s környékén játszódó, rendszerváltás előtti-alatti gyerek- és tinikorát. A Fényudvar alapvető fénye vakítófehér napsugár (...„sütnek a járdák, tüzelnek a falak"), a Holdparké a sötét parkban bujkáló holdvilág („La luna", ismétlődik a lunapark-béli hangszóróból az ismert szám). Nappal s éjjel. Fekete, fehér. (És közbül más, urbánus fények is, az esti, „reklámfény csíkozású Duna ", a hajnali, világosodni nem akaró, „tévéképernyő színű táj"). Berta szőke-kék, Szilvi éj sötét. Egyebek. így válik kerekké az ábrázolt világ. (Herold Ágnes: Fényudvar. AB OVO, 1996. A hátlapi ajánlást írta: Kardos G. György).