Délmagyarország, 1997. július (87. évfolyam, 151-177. szám)

1997-07-03 / 153. szám

CSÜTÖRTÖK, 1997. JÚL. 3. BELFÖLD 7 Szeged városa mélyen órzi gróf Széchenyi István emlékezetét. Ha fel sem figyelünk rá, nevének említése köznapjaink része, hiszen ezt a nevet viseli a város főtere, amelyet alig több mint egy hónappal a legnagyobb magyar halála után neveztek el Széchenyi térnek. Az alábbiakban G. Tóth Ilona levéltáros, a Csongrád Megyei Levéltár munkatársa eleveníti fel Széchenyi és Szeged kapcsolatának évszámait. 9 Milyen alkalommal járt Széchenyi István először Szegeden? - 1833-ban jött először Szegedre, mégpedig váratlanul és nem is akármilyen úton. A Duna hajózhatósága érdekében tett törökországi útjáról visszajövet elhatározta, hogy egy gőzhajót hoz Szegedre, ezzel is korteskedve a modem közlekedési eszköz mellett. Ekkor kötött ki először gőzhajó Szegednél, s gondolhatjuk, a szegedi nép mennyire meglepődött. Egy korabeli leírás szerint „a rácok szájtátva bámultak, az asszonyok boszorkányságot sejtve keresztet vetegettek, a magyarok renyhén megmaradtak csónakjaikkal a víz közepén, alig lehetett a robogó gőzössel kitérni előlük". A váratlanul érkező grófot Grúber József piarista rendfőnök ismerte fel, s meg is hívta ebédre. Széchenyi ezután meglátogatta a szegedi Casinót is. • Ekkorra már nagy híre volt az országban. Mit tudtak róla Szegeden? - Tudták róla, hogy 1825ben megalapította az akadémiát, s ismerhették addigra már megjelent, Hitel, Világ és Stádium című három el> Gróf Széchenyi István, a város első díszpolgára A legnagyobb „szegedi MM méleti művét. Tudták róla, hogy az ország ipari és keresekedelmi fejlődése útjában a legfőbb akadályt a megmaradt ősiségben látja, hogy követeli a törvény előtti egyenlőséget, a közteherviselést és az ipar és a kereskedelem szabadságát. Ismerték országgyűlési szereplését is, hiszen Szeged országgyűlési követei rendszeresen beszámoltak róla, s a városból származó joghallgatók is elhozták Széchenyi hírét a pozsonyi országgyűlésről. 9 Honnan eredt a gondolat, hogy Széchenyi Istvánt díszpolgárrá válassza a város? - A gőzhajós látogatás után Szeged Város Választott Községe elhatározta, hogy felveszi tagjai közé. Ehhez azonban arra volt szükség, hogy Széchenyi István gróf, az ország egyik legnagyobb földbirtokosa - a város polgára legyen. A testület kérésére a városi tanács beleegyezett a polgári cím adományozásába, anélkül, hogy annak egyes feltételeit, mint a fizetendő polgártaxa vagy a városban birtokolt ház, Széchenyi teljesítette volna. A címet így Szeged első díszpolgári címének lehet tekinteni. • Hogyan fogadta a polgárifelkérést a gróf? - Örömmel vette, s azt ajánlotta, hogy majd Pozsonyban átveszi a díszpolgári oklevelet. A kérdés csak az volt, milyen ceremóniát rendezzenek a nagy eseményre. A szegedi tanács előbb úgy gondolta, hogy az oklevelet a két szegedi országgyűlési követ a pozsonyi városi tanács közgyűlési terG. Tóth Ilona levéltáros: mében adja át, a pozsonyi tanácstagok és országgyűlési követek jelenlétében. Csakhogy időközben a szegedi követek tudomására jutott, hogy Pozsony is pályázik arra, hogy ugyanezt a címet ajánlja fel Széchenyinek, aki ebben az időben még csak Pestnek volt díszpolgára. 1834-ben Széchenyi István ismét Szegeden járt, akkor szóban is elfogadta a díszpolgárságot, ám olyan megjegyzést tett, hogy az eskütétel csak kényszeredettség, hiszen ő születésétől fogva a haza hű polgára. A városi tanács tehát elállt az eskütől, bár valószínű, hogy Széchenyi mégis letette volna. Egyéves huzavona után végül a két országgyűlési követ adta át a polgárosító levelet. • Széchenyi István 1834 .Széchenyi halálában is adott valamit Szegednek" (Fotó: Nagy László) után a magyar ipar szempontjából olyan jelentős országos tevékenységét folytatott, mint a dunai gőzhajózás megszervezése, a kereskedelmi bank alapítása, vagy az óbudai hajógyár építése. Mi előnye származott Szegednek befolyásos díszpolgárából? - A városi tanács legelőször egy vízrendezési terv támogatását kérte tőle. A tervet Vedres István készítette: egy, a Dunát és a Tiszát összekötő csatorna lett volna, amelynek megvalósítása jó hatással lett volna az országrész ipari és kereskedelmi fejlődésére. Ezt a tervet a követek az országgyűlés elé terjesztették, a városi tanács pedig ugyanakkor levélben kérte meg Széchenyi Istvánt a támogatásra. A gróf válaszában 1835 július 31-én meg is ígérte ezt. A folyószabályozások ugyan másként alakultak, de Széchenyinek egy kisebb, gyakorlati javaslatából látszik, mennyire komolyan vette a szegedi díszpolgárságot. 1836 februárjában arról értesítette Kiss József szegedi főbírót, hogy az óbudai hajógyárban újabb gőzhajókat készülnek építeni, s az angol mester nincs megelégedve az ott dolgozó magyar munkásokkal. Megelőzendő, hogy olasz hajóépítőket hozassanak, Széchenyi arra gondolt: a szegedi hajóácsok számára jó kereseti forrás lenne a dolog, és ráadásul a mesterséget kitanulva a magyar hajógyártás is nyerne a szakképzettséggel. Nyoma van, hogy a szegediek ajánlólevelet kértek Széchenyitől egy szegedi hajóács számára. • 1845-től a Tisza-szabályozás kapcsán Széchenyi ismét kapcsolatba került Szegeddel. - Széchenyi István 1845ben elfogadta a Helytartótanács Közlekedési Osztályának vezetőjévé és az Országos Közlekedési Bizottság elnökévé való kinevezést. Ez nem váltott ki egyöntetű elismerést az országgyűlésben: Szeged akkori követe, Klauzál Gábor az országgyűlésen sérelemként szóvá is tette, hogy milyen alapon hozzák létre ezt a hivatalt. Széchenyi viszont úgy gondolta, el kell fogadni a pénzt, amit az osztrákok a magyarországi vízi fejlesztésre szánnak, s Szegedre irt levelében jelezte, hogy ez a pénz éppen az áradásoktól gyakran sújtott Tisza-völgy rendezésére szolgálna. Még abban az évben elindult, hogy lefelé végighajózza a Tiszát. Szegedre 1845. október 14-re érkezett, s a Tisza-szabályozásról tárgyalt a tanács tagjaival. Szeged ugyan elsősorban a Duna-Tisza csatornát szerette volna, s az árvízmentesítésben is kedvezőbb megoldást várt, mint amit a helytartótanács a következő évben jóváhagyott. 1846-ban kétszer járt Szegeden: előbb arról számolt be, hogy a kincstár pénzt és kölcsönt ajánlott meg, s felhívta a figyelmet arra, hogy a városnak is áldoznia kell. Ekkor még díszes fogadtatásban részesült, fáklyászenével és színházi előadással. A későbbi Széchenyi téren beszédet is mondott. Ekkor azonban már, Kossuth előretörésével Széchenyi veszített politikai jelentőségéből. 9 A Széchenyi teret említette: ha jól tudom, ez volt az első köztér a világon, amelyet Széchenyi Istvánról neveztek el. - Széchenyi kapcsolata Döblingbe vonulása után megszakadt Szegeddel, ám haláa után (1860. április 8.) minden szegedi templomban gyászmisét tartottak . A városi tanács, Szeged akkori polgármestere, Gamperl Alajos javaslatára (aki később nemes lett és nevét Gyöngyössyre változtatta) 1860 május 11-én egyhangúlag elhatározta, hogy a városháza előtti teret Széchenyi Istvánról nevezzék el. Azt a teret, amelyről első látogatása alkalmával Széchenyi ironikusan megjegyezte, hogy a 26 hold pusztaságon a szegediek legalább burgonyát termeszthetnének. A névadással Széchenyi halálában is adott valamit Szegednek. A városi tanács a tér elnevezésére megkapta a császári helytartótanács engedélyét, s ez egy olyan időszakban történt, amikor a Bach-korszak önkénye már enyhült ugyan, de 1867-ig az országban sehol nem lehetett 1848—49-ről és Széchenyiről beszélni. Szeged polgára viszont megtehette, hogy bármikor szabadon kimondhassa a legnagyobb magyar nevét. Ebben az időszakban még tele volt az ország titkosrendőrökkel, akik miatt nem lehetett nyíltan beszélni. Szeged népe viszont hétköznapjaiban őrizte Széchenyi nevét, s ez hallatlanul fontos volt: ennek is szerepe van abban, hogy Szeged - Nagycenk után - a második város, ahol máig legerősebben él Széchenyi István kultusza. Panak Sándor Új politikai társbérlet Franciaországban „Nem lehetne meg nem történtté tenni a parlament feloszlatását?" - teszi fel a kérdést a Le Monde karikatúrájában búskomor arccal Jacques Chirac. A francia köztársasági elnök ugyanis, amikor április 21-én bejelentette a parlament feloszlatását, illetve a jövő évi Európa parlamenti választások miatt előrehozott nemzetgyűlési választások kiírását, még nem sejtette, hogy új fejezetet ír az V. Köztársaság történetében. Tény ugyanis, hogy az 1958-ban született V. Köztársaság közel negyvenéves fennállása alatt ezeddig még nem fordult elő, hogy a köztársasági elnök által egy előrehozott választásokon feloszlatott parlamentben a választásokat követően a köztársasági elnök pártja ne kapott volna többséget a nemzetgyűlésben. Chirackal ez történt. Egy abszolút többséget maga mögött tudó, erős elnökként oszlatta fel a parlamentet, és egy, a parlamenti többségét elvesztő, politikai pozíciójában, presztízsében és nemzetközi tekintélyében erősen meggyengült elnökként került ki a választási küzdelemből. Az eddigi parlamenti többséggel bíró gaullista és liberális pártból (RPR és UDF) álló, jobbközépnek nevezett koalíció 248 helyet szerzett az 577 fős parlamentben. Franciaország ugyanis nem kért a gaullizmus klasszikus formájának restaurációjának programjával kampányt folytató jobboldali politikából, és nem volt „vevő" a brit konzervatív modellhez hasonló „felvilágosult konzervativizmus" eszményeire. Chirac „abszolút" elnöki hatalmat akart> a francia választópolgárok viszont csak „korlátozott" elnöki hatalmat szavaztak meg számára. A vereség olyan megrázó erejű volt, hogy június 2-án, a második forduló eredményeinek bejelentése után nem kívánt a tévé nyilvánossága elé lépni, szózatot intézni a nemzethez, csak csendben visszavonulva, szűk baráti körben értékelni az eseményeket. A másnapi „passation du pouvoir", a hatalom átadásának procedúrája is az események jelentőségéhez képest viszonylagos csendben zajlódott le. Nem volt mit ünnepelnie. A gaullista miniszterelnököt, Alain Juppét-t a szocialista párt vezetője, Lionel Jospin váltotta fel a miniszterelnöki bársonyszékben. És ezzel egy újabb „társbérlet" vette kezdetét Franciaországban. A '80-as évektől ugyanis a franciák új jelenséggel és politikai fogalommal voltak kénytelenek megismerkedni a társbérlet intézményeivel. Elsőként Francois Mitterandnak szavazták meg a „bon cohabitant", a jó társbérlőnek kijáró megtisztelő jelzőt, a kérdés most már csak az, vajon Jacques Chirac kiérdemli-e majd ezt az előkelő címet. Márpedig a francia félelnöki rendszer lényegénél fogva eredetileg éppen azon az elképzelésen alapult, hogy a parlamenti és a köztársasági elnöki választásokat ugyanaz a párt nyeri meg. Ha pedig két különböző párt nyeri meg a két választást (ez történt most is), akkor a köztársasági elnök kénytelen a parlamenti ellenzékéből - jelenleg a szocialista párt és szövetségesei közül - kinevezni a miniszterelnököt. Ekkor következik be az együttélés, a kényszerű társbérlet időszaka, amely a 80as években már két alkalommal is előfordult Franciaországban. A jelenlegi helyzet érdekességét az adja, hogy egyfelől először fordul elő, hogy „fordított társbérlet" alakuljon ki: nevezetesen egy jobboldali köztársasági elnöknek kelljen együtt élnie egy baloldali miniszterelnökkel, másfelől pedig az a két személy fog együtt kormányozni, aki az előző elnökválasztáson egymás politikai ellenfele volt. Ami Lionel Jospinnek 1994-ben még új „image"-et kialakítva (új frizura, új szemüveg, új feleség) sem sikerült elérnie a köztársasági elnöki posztért folytatott küzdelemben, az most, 1997-ben nyerőnek bizonyult. A parlamenti választási harcból győztesen kikerülő párt első embere így első nyilatkozatában mintegy válaszként Chirac-nak. némi iróniával, joggal jelenthette ki: „Mindig kockázatos szót adni a népnek. De megadták neki, elfogadta és nyertünk." Pedig maga a választási kampány nehezen indult. Látszólag minden a hatalmon lévő jobbközép koalíciónak kedvezett. A jobboldal ugyanis talán sohasem tűnt ilyen egységesnek, fegyelmezettnek és szervezettnek; a szocialista párt vezette baloldal pedig ilyen felkészületlennek. A politikai élet útvesztői azonban kiszámíthatatlanok. A jobboldali vereség okai nyilvánvalóan a korrupciós botrányokban, a gazdasági problémák és a munkanélküliség megoldatlanságában keresendők. Az eredmények értékelése azt mutatja, hogy a klasszikus jobboldal sokat veszített elektori bázisából, és együttvéve kevesebb képviselőt juttatott be a jelenlegi parlamentbe, mint a gaulle-ista párt egymaga az előzőbe. Maga a vereség nyilvánvalóan azonnali vitákat indított el a pártban, elsősorban annak „történelmi vezetői" és a fiatal generáció között, s nem kétséges, hogy „fejek fognak hullani". Míg egyesek, köztük Balladur volt miniszterelnök a jobboldal további egységét, egy egyesített jobboldali párt létrehozását sürgetik, addig mások a módszerek, és a konzervatív értékek mellett kardoskodnak. Alain Peyrefitte szenátor pedig a Figaro június 2-ai számában egyenesen „történelmi kompromisszumot" javasol a jobboldal és a szélsőjobb között, hasonló közös programot és szövetséget ahhoz, amelyet húsz évvel ezelőtt Francois Mitterrand kötött a Francia Kommunista Párttal. A jobbközép kormány azonban - amit gyakran a szemére vetettek - nem volt képes megakadályozni a szélsőjobb, a Le Pen vezette Nemzeti Front aggasztó előretörését Franciaországban, és csak a francia választási rendszernek köszönhető, hogy a Nemzeti Frontnak, Toulon polgármesterének személyében csupán egyetlen képviselője jutott be a parlamentbe. Le Pen nem csinált titkot abból, hogy szavazótáborát a jobboldal „szankcionálására" és a baloldal melletti voksolásra szólította fel. Mindez nem jelenti azonban azt a jobboldali körökben baloldali győzelem esetén gyakran hangoztatott nézetet, hogy Lionel Jospint a Nemzeti Front szavazatai juttatták a miniszterelnöki székbe. A közvéleménykutatások ugyanis azt mutatják, hogy a pártelnök utasítása ellenére a Nemzeti Front elektori bázisa a második fordulóban inkább tartózkodott, vagy a jobboldal jelöltjére szavazott, és csak elenyésző százalékban voksolt a baloldalra. Túlzás tehát „baloldali lepenizmus" jelenségéről beszélni. A baloldali politikai családok közül érthető a kommunista párt öröme, amely 1981 óta a legjobb eredményét érte el (37 képviselővel), bár a kormányban való részvételnek továbbra is megvannak a „kemény vonalas" ellenzői. Az sem elhanyagolható, hogy először jutott be a parlamentbe a „zöldek" nyolc képviselője, valamint, hogy hatvanhárom hölgy is helyet foglal az 577 tagú francia képviselőházban. A baloldali kommunistákkal összesen 320 mandátumot tudhat magáénak, ami még ha nem is abszolút többség, de elegendő a stabil kormányzáshoz. A legendásan szigorú, puritán és republikánus értékeket valló Lionel Jospin a '93-as választási vereség után taktikusan visszavonulva most a társadalmi megegyezés embereként tudott színre lépni. Erősen karcsúsított, feminizált és pluralista („zöldekkel", kommunistákkal tarkított) kormányának számos problémával kell szembenéznie. Politikai programjában három célt tűzött maga elé: a első - talán legnehezebb vállalás -: nem okozni csalódást a választópolgároknak. Nyilvánvaló, programjának sikere a gazdasági gondok sikeres megoldásától függ. Hogyan lehet a növekvő munkanélküliség körülményei között a „gondviselő" állam szociáldemokrata koncepcióját az új helyzetre alkalmazni, olyan időszakban, amikor annak belső erőtartalékai jelentős mértékben kimerültek? „Beindítani" a növekedést, a fogyasztást, megállítani a jövedelmek reálértékének csökkenését, új munkahelyeket teremteni. Jospein nem ígér csoda megoldásokat, szakítani készül a „gondviselő állam" utópiájával, s nagyobb állampolgári önállóság fejében, olcsó, hatékony államot, gyors ügyintézést, és a társadalmi költségek csökkentését ígéri. Ezt jelzi az is, hogy a gazdasági csúcsminisztériumot egyik bizalmi emberére, a modernizáció elkötelezett híveként ismert Dominique StraussKahnra bízta. Programjának második pontjában az olcsó és pártatlan állam mellett az „erényes köztársaság", azaz a növekvő politikai korrupció megfékezése, a mandátumok és közfunkciók halmozásának visszaszorítása szerepel. Ennek fontos részét képezi a republikánus ihtézményrendszer reformja, ezen belül az alkotmány sokat halogatott módosítása, a köztársasági elnöknek a jelenlegi héttel szemben csak öt évre történő megválasztása, a decentralizáció felgyorsítása, és a referendum rendszerének felújítása. Célkitűzéseinek harmadik eleme az európai gondolat újrafogalmazása, azaz egy olyan új Európa-koncepció kidolgozása, amely „a demokrácia, a növekedés, és a foglalkoztatottság Európája" lenne. A pillanat kedvezőnek tűnik számára, ugyanis az Európai Unió 15 országából kilencben jelenleg szociáldemokrata színezetű kormány van hatalmon. Szénási Éva történész-politológus