Délmagyarország, 1997. március (87. évfolyam, 51-74. szám)

1997-03-14 / 62. szám

PÉNTEK, 1997. MÁRC. 14. NEMZETI ÜNNEP 9 Kié a szabadság? \jézzük meg a nyitó névsort, az első magyar kor1Y mányt. Miniszterelnök gróf Batthyány Lajos, igazságügyminiszter Deák Ferenc, vallás- és közoktatási miniszter báró Eötvös József, külügyminiszter herceg Esterházy Pál, fóldmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter Klauzál Gábor, pénzügyminiszter Kossuth Lajos, hadügyminiszter Mészáros Lázár, belügyminiszter Szemere Bertalan... És azután a mi első szabadon választott kormányunk. Miniszterelnök Antall József, igazságügyminiszter Balsai István, művelődési és közoktatási miniszter Andrásfalvy Bertalan, külügyminiszter Jeszenszky Géza, ipari és kereskedelmi miniszter Bod Péter Akos, földművelésügyi miniszter Nagy Ferenc, pénzügyminiszter Rabár Ferenc, honvédelmi miniszter Für Lajos, belügyminiszter Horváth Balázs... Az egybevetés olyan lesújtó, hogy talán már nem is sportszerű így egymásután gépelni e neveket. Hogy mégis miért? Beszélgetésekben, baráti és nem baráti vitákban, ha szóba kerül az 1990-es elszalasztott történelmi lehetőség, és a vitatkozó ennek személyi okait is keresi, gyakran kapja ezt a választ: „Azt hiszed talán, hogy a negyvennyolcasok különbek voltak?" Ha végigvesszük a személyeket, nincs más hátra, mint beismerni, úgy bizony, a negyvennyolcasok különbek voltak. Emberi minőségük magasabb rendű volt. És a csúcsoktól lefelé, az alsóbb közszereplőket nézzük, róluk is ugyanezt mondhatjuk eL A negyvennyolcasok garnitúrájának talán csak a legalját jellemzi az emberi minőségnek az a teljes hiánya, amelynek közepette a mi életünk telik, múlik. Ha engedve a jelképek vonzásának, visszaviszünk egy mai közjogaimat, a sajtóprivatizálás fogalmát 1848-ba, és a nyomdagépet lefoglaló 48-as forradalmi ifjúságot idézzük magunk elé, azonnal láthatjuk, hogy nem tulajdonszerzési lehetőséget fedeztek fel az ifjak ebben az aktfisban, hanem kinyomtatták Petőfi Sándor forradalmi versét és a tizenkét pontot. Ebben a pillanatban szabad volt Magyarországon a sajtó. Ma pedig, miközben a politikacsinálók a sajtószabadságról beszélnek, valójában azt szeretnék, ha a sajtó nekik szolgálna; sajtószabadságon a maguk, a sajtó által sem korlátozott szabadságát értik. Ennek jegyében címkézik az újságokat, rádió- és tv-műsorokat jobboldalinak, baloldalinak, liberálisnak, konzervatívnak. S

zabad lehet-e ettől a hatalmas nyomástól a sajtó? Pláne most, hogy közeledik a harmadik választás? Jönnek a pártok, megpróbálják „beftrolni" az újságírókat a maguk érdekeinek, hogy legyen mindegyik lapnál, és az elektronikus sajtó „csatornáiban" saját külön hírközlőjük, aki előszeretettel harsonázza a rájuk vonatkozó híreket, eszméiket, politikai gondolataikat. Rövid távon szokott az ilyesmi sikerülni, hosszú távon azonban mindig lebukás a vége, s vagy a hírlapíró személyes hitele vész el, vagy pedig az egész lapé. De gyors világban élünk, nincsenek sokan, akik az efféle presztízsveszteségre három napnál tovább emlékeznek. A gazdasággal összefonódott politikának nagy lehetőségei vannak arra is, hogy a hirdetőkön keresztül éreztesse a hatását, a hirdető vállalatok pénzével próbálja megfogni a sajtót. Amit persze soha senki el nem ismer! Mégis látható a hirdetési piac sűrűsödési pontjain, melyik az a független lap, amelyik bizonyos nagy cégektől soha nem jut hirdetéshez, és melyik az a még függetlenebb, ahol kolumnákon át ömlik a jól fizető szó. Mostanában a lapoknak tulajdonosuk vagy tulajdonosaik vannak, és országosan is, meg városi méretekben is megesik, hogy a kipellengérezett potentát a tulajdonost a néhai MSZMP agitprop osztályával keverik össze, s beadványokkal zaklatja, hogy a személyét érintő támadásokat ugyan kedveskedjék már leállítani. Holott köztudott, hogy annak kellene lennie, hogy a tulajdonos nem szól(hat) bele a lapszerkesztésbe. Ha mégis megteszi, akkor agitpropos szerepet vállal. Ne feledkezzünk meg a szabadság különös, önkorlátozó szrepéről sem. Olyan világban élünk, amely túl van terhelve politikával. (Miközben a politika egyre kevesebb embert foglalkoztat!) Ebben a világban nehéz úgy bírálni gazdasági visszaélést, kulturális jelenséget, hogy valamelyik párt sötét zugából nem harsannak föl azonnal: csak^tzért támadja ezt a sajtó, mert az ellenfeleinket segíti. Mit lehet ilyenkor tenni? Pártfüggetlenül megtámadni a soronkövetkező disznóságot is, amelyet ellenben a másik oldalon követtek el. És így meg is valósul a függetlenség: a politikusod nehezen hiszik el, hogy épp ez az, mert szerintük a sajtó csakis akkor független, amikor az ellenfeleik érdekeit sérti. Mit lehet ilyenkor tenni? Pártfüggetlenül megtámadni a soronkövetkező disznóságot is, amelyet ellenben a másik oldalon követtek eL És így meg is valósul a függetlenség; a politikusok nehezen hiszik el, hogy épp ez az, mert szerintük a sajtó csakis akkor független, amikor az ellenfeleik érdekeit sérti. Az olvasónál viszont valószínűleg így lehet babérokat gyűjteni: függetlenedve a politika akadályaitól. A

körülmények nem kedveznek, de talán mégsem elérhetetlen rózsaszín álom, hogy emberi minőségünk függetlenedni tudjon a politikától. A mindent elárasztó bal és közép és jobb pedig a maga helyére apadjon vissza, és legyen terünk, hogy közös nemzeti céljaink érdekében emberi minőségünk visszaszerzéséért indíthassunk programot. t^'uX • Forradalom és szabadságharc (1848-49) Szegedi emlékhelyek nekiüt, Amerikában újságíróként kezdett munkálkodni. A polgárháború kitörésekor jelentkezett az amerikai hadseregbe, megszervezte a New York-i önkéntes 8. gyalogezredet, melynek alezredese lett. Minden jelentősebb ütközetben részt vett, különösen Cross Keys mellett tüntette ki magát, s (gy 1863-ban Lincoln altábornaggyá nevezte ki. Mindössze 38 éves volt ekkor! Legnagyobb hőstettét a virginiai Piedmont melletti csatában vitte véghez, amikor súlyos sebének kötözése közben értesült arról, hogy a déliek fölülkerekedtek. Visszatért lovassága élére, és híres halálrohamával eldöntötte a csata sorsát. Ezért a tettéért kapta meg a legmagasabb amerikai kitüntetést, a Congressional Medál of Honor-t. S ahogy a város sem túl gazdag emlékhelyekben, úgy a Belvárosi temető sem dicsekedhet; alaposan megfogyatkozott 48-as honvédsírok száma. Csongor Győző több ízben is számba vette ezeket, ám sok, az ötvenes években lefényképezett sírnak ma már csak a hűlt helyét lehet találni. Lejárt a megváltási idő, mást temettek arra a helyre. így járt például Rigó József, a későbbi szegedi ügyvéd, aki a Pilvaxban barátságos viszonyban volt Petőfivel és több márciusi fiatallal. Végigküzdötte a szabadságharcot, majd büntetésül besorozták az osztrák ármádiába. A Dugonics temetőben az „örökös kegyelet" 25 évig tartott, majd meg nem váltott sírját megszüntették... A Belvárosi temetőben nyugvó legmagasabb rangú tiszt Répásy Mihály honvédtábornok, aki kolerában halt meg 1849 júliusában Szegeden. Temetésén Kossuth Lajos mondott beszédet. Ha életben marad, valószínűleg ő lett volna a 13. tábornok, akit kivégeztet Haynau (Lázár ugyanis ezredes volt). Amikor a Lenkei-század hazaszökött, akkor Répásyt küldték utánuk, hogy fogja el őket. Utol is érte a csapatot, s csatlakozott hozzájuk. Perczel Mórral együtt lett tábornok 1848. november elsején, volt lovassági felügyelő, a tartaléksereg parancsnoka, valamint a pótlovazási osztály elnöke. 1849 májusától pedig lényegében ő vezette a hadügyminisztériumot. A teljességhez hozátartozik, hogy honvédsírok esetén általában olyan nyughelyeket szoktak emlegetni, melyeken szerepel, hogy 48as honvédokról van szó. Akad azonban még néhány ebbe a körbe sorolandó sír, ilyen például a 19 éves Bauernfeind Gyulának - az előbb említette Bauernfeind ház tulajdonosának fia -, a szenttamási hősnek a végső nyughelye, aki 1848. június 16-án adta életét a honért; ágyúgolyó vitte el a lábát, s az üszkösödésbe halt bele. Rendhagyó sétánk Apró Ferenccel a Belvárosi temetőben ér véget, a március melegben már kipattantak a rügyek a fákon, a honvédsírokat azonban gaz és szürke levelek borítják. Reménykedünk, hogy kerül még színes árvácska a halmokra. T. V Szeged nem bővelkedik 1848-as emlékhelyekben, a városban jobbára emlékező helyeket találhatunk. Néhány szobor, síremlék és emléktábla mellett ugyanis több az olyan jelzés nélküli hely, melyek csak a történetírók emlékezetében és jegyzeteiben szerepelnek. Rendhagyó körsétánkon Apró Ferenc helytörténész volt a kalauzunk. Kossuth Lajos erről az erkélyről mondotta 1848-bqn „Szegednek népe, nemzetem büszkesége...' (Fotó: Karnok Csaba) A szegedi vár is különleges ilyen szempontból, hiszen az 1848-as emlékhelyek fölsorolásakor valahogy mindig kimaradt a listából. Itt őrizték pedig az osztrákok a carbonarikat, a felforgatónak tartott olaszokat. Szegeden 480 olasz politikai fogoly raboskodott, akiket 1848. október 5-én Kossuth Lajos engedett szabadon. Nagy részük utána beállt Monti ezredes olasz légiójába, ahol a magyarokkal vállvetve küzdöttek a szabadságharcban. Hangsúlyozzuk, ez csak emlékező hely, hiszen hiába kérte Péter László is korábban, az eseményt nem örökíti meg emléktábla Szegeden.A Victor Hugó utcában emléktábla hirdeti, hogy az épület helyén álló régi erkélyes Bauernfeind-házban lakott Kossuth Lajos 1848. október 4—6-án. Abban az időben a Klauzál és a Széchenyi tér még egy volt - csak később vágták ketté a mai épületsorral -, s a közel hatvanezres tömeg ezen a hatalmas téren hallgatta Kossuth nevezetes „Szegednek népe, nemzetem büszkesége..." kezdetű beszédét, melyet a Szent Dömötör templomból hozott faszószékről mondott el. A Kárász-ház történelmi erkélyéről később, 1849. július 11-én szólt a szegediekhez Kossuth Lajos, s ennek a beszédnek teljes szövege sajnos nem maradt fent, a hivatalos Közlönyben is csak az első része jelent meg. Az Aradi vértanúk terén áll a szőregi csata emlékoszlopa (1896), a jeles eseményre emlékezve említi Apó Ferenc, hogy a Bocskay huszárok között volt egy fiatal barna lány, aki őrmesteri rangot viselt, s Gál Lajos néven szogált. A hajdúszováti születésű Szalóky Zsuzsanna Klauzál Gábor síremlékéről már alig A szabadságharcban elesett hós tudjuk leolvasni a feliratot! nyugszik e sírban a szőregi csatában esett el, golyó fúrta át a szívét. Számtalan utcanév őrzi 1848 emlékét, a Kossuth Lajos és Petőfi Sándor sugárút mellett például a Földváry utca. Földváry Károly honvédezredes a szabadságharc legendás hírű tisztje, 1849 februárjától a 43., majd március végén a szegedi 3. honvéd zászlóaljnak volt a parancsnoka. A fegyverletétel után halálra ítélték, majd a büntetést 18 évi várfogságra enyhítették. Az idők azonban változtak, 1850-ben kegyelemben részesült. A nyughatatlan kuruc magyar azonban 1852 és 57 között olyan függetlenségi szervezkedésben vett részt, melyért ismét börtönbe került. 1859ben emigrált, belépett az olaszországi magyar légióba, melynek 1862 és 67 között parancsnoka volt. De a Bakay Nándor utcát is besorolhatjuk ebbe a körbe. Névadója arról nevezetes, hogy apja kötélverő műhelyéből Európa-hírű gyárat csinált, ám Bakay Nándor 1848-ban szinte elszökött otthonról, s beállt a seregbt harcolni. A Szegeden született magas rangú katonatisztek közül a legkülönösebb karriert Számwald Gyula futotta be, érdemes róla kicsit bővebben mesélni, hiszen egyetlen emléktábla sem hirdeti a dicsőségét. Számwald 1825ben született Szegeden, a Nemzeti Oskolában tanult, később Budapesten Emich Gusztáv könyvkereskedésében dolgozva ismerkedett meg Petőfi Sándorral. Résztvett a március 15-i eseményekben, Számwald tagja volt a közcsendi bizottmánynak, harcolt Guyon hadtestében, Branyiszkó elfoglalásánál vitézségi érmet kapott. Világos után külföldre meTurulmadár a szőregi csata emlékét őrző obeliszken