Délmagyarország, 1997. március (87. évfolyam, 51-74. szám)

1997-03-14 / 62. szám

10 NEMZETI ÜNNEP PÉNTEK, 1997. MÁRC. 14. • A negyvennyolcas emigráció reményei és kísérletei A szabadságharc délibábja Kossuth Lajos köszöntése New York-ban 1851. december 6-án Időskori kép Kossuth Lajosról Az 1848-49-es szabadságharc elveszte után magyar emigráció még másfél évtizeden át reménykedett egy új magyar függetlenségi harc megindításában. Az alábbi interjúban Pelyach István történész, a József Attila Tudományegyetem kutatója ezeknek az emigrációs reményeknek és próbálkozásoknak a történetét foglalja össze. • A magyar honvédsereg főerejének 1849. augusztus 9-én bekövetkezett temesvári veresége után egy hét sem kellett, hogy összeomoljon a magyar szabadságharc. Augusztus 11-én Kossuth Lajos lemondott, két nap múlva Görgey Artúr Világosnál letette a fegyvert. Ebben a reménytelen helyzetben mi határozta meg a menni vagy maradni kérdést? - Lényegében az, hogy ki mennyire féltette az életét. A katonatisztek többsége, főként Görgey Artúr hadseregének tábornokai, akik ekkor egy még létező sereg élén álltak, kötelességüknek érezték, hogy itthon maradjanak és a honvédekkel együtt tegyék le a fegyvert. Rájuk a megtorlás várt: 1849 októbere után soraikból kerültek ki az aradi vértanúk, és később a kényszersorozott katonamártírok. Ami a 48-as politikusokat illeti, közülük legtöbben az emigrációt választották. Szemere Bertalan miniszterelnök és Batthyány Kázmér külügyminiszter augusztus 24-én átlépték a török határt azzal a szándékkal, hogy az emigrációban mint jogfolytonos miniszterek szervezzék tovább a politikát. Ennek érdekében ők augusztus 11-én nem is mondtak le tisztségükról, ellentétben Kossuth Lajossal, aki ekkor leköszönt a kormányzó-elnökségről. Innen fakadt aztán az a belsó vita a magyar emigráció soraiban, amely 1849 októberétói bontakozott ki arról, hogy kinek áll jogában az emigrációs politikát meghatározni. Rajtuk kívül a katonatiszti rétegben is volt egy csoport, köztük Mészáros Lázár, Perczel Mór, Perczel Miklós, és Dembinszky Henrik, amely az 1849. augusztus 9-i temesvári csatavesztés után azonnal elindult a török határ felé. Másfelől viszont, a minisztérium tagjai közül Csány László itthon várta sorsát, ő ekkor már idós és beteges volt, s noha többen próbálták rábeszélni, hogy vonuljon emigrációba, maradt, mondván, öreg ahhoz, hogy más országban kezdjen új életet, ha a hazának mártírra van szüksége, ő önként vállalja ezt a sorsot. Vukovics Sebó igazságügyminiszter és Horváth Mihály kultuszminiszter 1849 augusztusában szintén nem emigráltak, hanem Bereg és Borsod vármegyében bujdosva várták a fejleményeket. Végül Horváth Mihály 1849 késő őszén Podmaniczky Júlia bárónő inasának öltözve szökött kölföldre, Vukovics Sebő pedig 1850 késő tavaszán drágán vásárolt álútlevéllel hagyta el Magyarországot. • Mennyi ember ment el Világos után az országból? - Pontos adataink nincsenek; Kossuth lemondásától szeptember első napjaiig feltehetőleg 4500-5000 ember lépte át a török határt. Közülük októberben mintegy háromezren hazatértek Vidinből és Sumlából, ahol a török hatóságok egy osztrák táborí noknak megengedték, hogy a hazatérés mellett agitáljon. Ők javarészt alsóbb beosztású honvédek és katonatisztek voltak, akiknek az életét nem fenyegette veszély. Közkatonaként azonban valamennyiüket besorozták az osztrák hadseregbe, ahonnan csak 34 év múlva szabadultak. Az elit és a középréteg emigránsai viszont nem tértek vissza, hiszen ekkor már értesültek az aradi vértanúk kivégzéséről, s mindenki előtt világos volt, hogy Magyarországon keménykezű megtorlás folyik. • Melyik ország volt az emigráció úticélja? - A magyar emigránsok legideálisabb működési terepnek Párizst és Londont tekintették. Mielőtt azonban oda juthattak volna, a török területen maradt személyiségeket, köztük Kossuth Lajost, a török kormány a kisázsiai Kütahyába integrálta. 1849 végén mind az orosz, mind az osztrák kormány kérte kiadatásukat, a török kabinet azonban maga mögött tudva az angol és a francia támogatást, sem a lengyel, sem a magyar menekülteket nem adta ki. Ugyanakkor, nem akarván túlfeszíteni a húrt, Kisázsiába száműzte akkori szóval: bellebbezte Kossuthékat. A legfontosabb személyiségek csak 1851 szeptemberében szabadultak innen. Egyedül Szemere Bertalan kivétel ezalól, ő ugyanis a török határt átlépve nem fedte fel kilétét - szemben Kossuth-tal, akit a hatóságok már vártak —, hanem megpróbált polgári öltözetben elvegyülni a tömegben. így sikerült néhány képviselőtársával augusztus 26—27-én egy elkötött ladikon leeveznie egészen Várnáig, majd egy osztrák gőzösön eljutnia Konstantinápolyba, ahonnan Athénba ment. Sajátos módon, mielőtt Párizsba indult volna, szamarat és kísérőket bérelt, s beutazta az ókori görög művészettörténeti emlékhelyeket. • A magyar menekültek közül voltak, akik Törökországban maradtak. Miért? - A török kormány, még mielőtt az angol-francia támogatás nyilvánvaló lett volna, azt a megoldást javasolta Kossuthéknak, hogy térjenek át mohamedán hitre, mert akkor, mint a szultán alattvalói, védve lesznek a kiadatástól. Háromszáz magyar menekült át is tért. Bem tábornok például Murád pasa néven mindjárt a török tüzérség egyik főparancsnoka lett. De a török hadseregben a megélhetést keresve áttértek olyan katonák is, mint Kmetty tábornok és Stein tábornok. 9 Kossuth elleni merényletklsérletekről beszélnek ebből az időből. - Egy sor legendát ismerünk arról, hogy Kossuthot hányan és hol próbálták megölni, ám az ismert forrásokból ítélve ezek többé-kevésbé csak legendák, amelyek a levert forradalom után kialakuló Kossuth-kultuszhoz tartoznak. Kétségtelen viszont, hogy Kossuthot az emigránsok katonai őrizettel vették körül, hogy megóvják életét. • Kossuth nem sokkal azután, hogy Törökországból eljöhetett, 1851 decemberében amerikai körútra indult. Hogyan teremtett kapcsolatot az Egyesült Államokkal? - Törökországból való szabadulását is részben az amerikai szenátusnak és a képviselőháznak köszönhette, ugyanis ott vetették fel, hogy az amerikai kormány kéije a török kabinettói az internáltak elengedését. Azzal a szándékkal kínálták ezt a lehetőséget Kossuthnak és társainak, hogy áthajózva Anerikába telepedjenek le és kezdjenek új életet. Ilyesmire már volt példa, amikor 1850ben magyar emigránsok egy csoportja, élükön Újházi László volt komáromi kormánybiztossal, az amerikai kormánytól földet és szerszámokat kapva megalapították a mindmáig létező magyar kolóniát, New Budát. Kossuth ezt az ajánlatot nem fogata el, de fontosnak tartotta, hogy megjelenjék Amerikában. • Mi volt a célja ott? - Elsősorban azzal a céllal kelt át, hogy segélypénzeket szerezzen a magyar szabadságharcnak. Tudta, hogy neve nagy vonzerőt jelent ott, s talán ezért voltak politikai illúziói is. Ne felejtsük el, hogy 1849-ben az amerikai kormány volt az egyetlen, amelyik komolyan fontolóra vette a magyar függetlenség elismerését. Még politikai megbízottat is küldött Magyarországra, ám az túlságosan későn ért ide, a szabadságharcot már csaknem leverték. Kossuth a kongresszusban azt kívánta elérni, hogy Amerika vállalja Oroszország távoltartását egy jövendőbeli magyar szabadságharc esetén. Az amerikai politika azonban ebben az időszakban még elzárkózó volt az európai ügyektói, így erre sem volt hajlandó. Kossuth tehát előadókörútat szervezett Amerikában, s az északi államokban, amerre járt, népgyűlések, vacsorák és bálok kísérték, amelyeken tetemes pénzösszeg gyűlt be. E célból adta ki Amerikában az úgynevezett Kossuth-dollárt is, amely egyfajta államkötvényként szolgált, névértékben lehetett vásárolni és Kossuth ígéretet tett arra, hogy amennyiben Magyarország visszanyeri függetlenségét, a Kossuth-dollárokat kamatostól vissza fogják váltani. Beszédei igen népszerűvé tették, hiszen zseniális szónok volt és kitűnően beszélt angolul. Az amerikai hölgyek odavoltak érte, de politikai haszna nem volt a látogatásnak. Az ő élettere Európa volt, s ezt tudta js. Amilyen gyorsan csak lehetett, 1852 júniusában visszatért Európába. 9 A magyar emigráció tevékenységét szinte végig a megosztottság jellemezte külföldön. Mi volt a széthúzás oka? - A Szemere-Kossuth ellentét következtében már 1849-ben, Vidinben megmutatkoztak a szétszakadás jelei. Kossuth, noha előzőleg lemondott, miután elhagyta Magyarországot, önhatalmúlag visszavette a kormányzóelnöki címet, vagyis átvette az emigráció vezetését, noha erre Szemere, mint miniszterelnök ugyancsak igényt tartott. Ez az ellentét folytatódott a párizsi emigrációs központban is, ahol Szemere Bertalan, Teleki László, Klapka György, Batthyány Kázmér, Vukovics Sebó, Horváth Mihály és mások az emigráció vezetését testületileg képzelték el, s nem voltak hajlandók elfogadni Kossuth teljes autoritását. Ebből az ellentétből jelentős sajtópolémia is kibontakozott a különböző angol és német lapok hasábjain. Ugyanakkor, azt is meg kell jegyezni, hogy az 1859-es olasz események idején, egy új magyar szabadságharcban reménykedve sikerült félretenniük nézetkülönbségeiket. 9 Tekintsük végig azokat az 1849 utáni külpolitikai fordulatokat, amelyek reményt ébresztettek az emigrációban a szabadságharc folytatására. Milyen eseményre várt az emigráció? - Egy olyan európai konfliktusra, amelynek oldalvizén be lehetett volna jutni Magyarországra. Az első ilyen ígéretes esemény 1854-56 között a krimi háború volt, amely Törökország és Oroszország között robbant ki. A törökök védnökeiként Anglia és Franciaország is bekapcsolódott, s az volt a kérdés, hogy Ausztria visszaadja-e Oroszországnak a 49-as kölcsönt, és melléáll-e. A magyar emigráció egy olyan konfrontációra alapozta terveit, amelyben az osztrákok szembekerülnek a franciákkal és az angolokkal. Ferenc József azonban nem bizonyult hálás szövetségesnek, és előbb semlegességet vállalt, majd politikájával Pétervár ellen fordult. Az emigráció tervei semmivé foszlottak. A következő lehetőség 1859-ben az olasz egységtörekvések kapcsán adódott, amikor Cavour, a piemonti miniszterelnök francia segítséggel megpróbálta felszabadítani Eszak-Itáliát. A háborús konfliktus egyik oldalán Ausztria állt, másikon az olaszok és III. Napoleon; Európa többi része semlegességet vállalt. Tudni kell azonban, hogy Kossuth politikája 1859-re lényegesen óvatosabb lett. III. Napoleonnal és Cavourral tárgyalva arra a következtetésre jutott, hogy nem szabad a magyar emigrációt a nagyhatalmi politikai törekvések szolgálatába állítani addig, amíg azok egyértelműen el nem kötelezik magukat a jövendő magyar függetlenség mellett. Észak-Itáliában elkezdődött ugyan a magyar légió felállítása, de ezt Kossuth nem volt hajlandó bevetni a háborúba, mert felismerte, hogy szövetségesei a magyar emigrációt csak fenyegető erőként kívánják felhasználni, amely osztrák csapatokat köt le Magyarországon. Ezt a félelmet beigazolta, hogy a solferinói osztrák vereség után mindjárt békekötés következett, vagyis III. Napoleon nemcsak a magyar emigrációt, hanem félig-meddig az olaszokat is cserbenhagyta. Mindenesetre a magyar emigráció terveinek komolyságát jellemzi, hogy 1859-ben félretették ellentéteiket: Klapka, Teleki és Kossuth vezetésével emigrációs kormányt alakítottak Magyar Nemzeti Igazgatóság néven. 9 Gondolom, ekkor jött el az ideje, hogy felhasználják a pénzt, amit Kossuth szerzett Amerikában. - Ezen a pénzen fegyvereket vásároltak, amelyeket a moldvai román fejedelemségbe szállítottak. Klapka tábornok ugyanis az olasz háború nyújtotta lehetőségekre felkészülve egyezményt is írt alá a két román fejedelemség egyesítésén ügyködő Cuza román fejedelemmel. Ennek értelmében az amerikai pénzből vásárolt fegyvereket Moldvába szállították, azt tervezvén, hogy innen fog majd kiindulqi a magyar szabadságharc. Cuza a fegyverszállítmány egyharmadáért cserében vállalta, hogy a többit megőrzi, illetve azt, hogy országa támaszpontul szolgálhat a magyar felszabadítóknak. Az említett békekötés azonban keresztülhúzta a számításokat; a fegyverek a románok kezén maradtak és valószínűleg fel is használták őket. Megjegyzem, hasonló esetre korábban is volt példa, amikor 1848 szeptemberében a Belgiumban és Angliában vásárolt, Bécsen keresztül szállított magyar fegyvereket a császáriak lefoglalták. Ráadásul ezekkel később Jellasics horvátjai harcoltak a magyarok ellen. 9 Ez volt az utolsó lehetőség a külföldről indított szabadságharcra ? - Az utolsó alkalom az 1866. évi porosz-osztrák háború volt, ám Kossuth ekkor már nem bízott a nyugati támogatásban. A poroszok ezért nem is vele tárgyaltnak, hanem sokkal inkább Klapkával. Az emigráció ekkor, Klapka György tábornok révén hajtotta végre a legjelentősebb haditettét: a Klapkalégió 1866 nyarán északról betört Trencsén vármegyébe és Turzovkánál kibontották a felkelés zászlaját. Szembesülniük kellett azonban azzal, hogy Magyarországon már nem volt forradalmi hangulat. A nemzet a Deák Ferenc által megjelentetett 1865-ös húsvéti cikkben foglaltak felé hajlott inkább: a békés kiegyezést, a kompromisszumot kereste. Az ország ekkor már élni és egzisztenciát teremteni akart. Nosztalgiával és hazaszeretettel emlékezett ugyan vissza a szabadságharcra, de a forradalom akkor már nem volt aktuálpolitikai kérdés. 9 Mit gondol, az emigráció meddig számíthatott arra, hogy a nemzet felel egy új függetlenségi felhívásra? - Az ötvenes évek elején Magyarországon még volt egy bizonyos forradalmi hangulat, amelyet a kegyetlen megtorlások félelme is táplált. Ennek jegyében egy-egy megmozdulás csírája is kialakult. Makk József, korábbi komáromi tüzérezredes például 1851-ben Kütahyában felkereste Kossuthot, aki egy országos összeesküvés szervezésével bízta meg őt. Makk ehhez hozzá is kezdett, ám két hónap múlva az osztrák titkosrendőrség felgöngyölítette az egész szervezetet. Ismert az is, hogy 1853-ban egy magányos merénylő, Libényi János késsel támadt Ferenc Józsefre. Az eset köré a magyar hagyomány szép legendákat szőtt, de igazság szerint ez a merénylet inkább személyes okból, mint politikai meggyóződésból történt. Ugyancsak ismert Noszlopy Gáspár, illetve Gasparich Kilit szabadcsapatokat szervező próbálkozása, de ezek sem mozgattak meg tömegeket. Jókai és Krúdy szép meséket írt Rózsa Sándorról, aki el akarta fogni Ferenc Józsefet egy körútja alkalmával, s a hatvanas évek elején volt még egy összeesküvés is, ám ez sem teijedt ki sok emberre. Ezekben a vállakózásokban nem volt annyi erő, amennyi egy új szabadságharc kirobbantásához kellett volna. A bécsi titkosrendőrség mindenesetre rendkívül komolyan vette őket, s a megtorlás is igen kemény volt minden esetben. A Makk-féle összeesküvés után közel 30 embert végeztek ki, ami soknak számít ahhoz képest, hogy 1849 után a szabadságharcban való részvételért 150-160 embert kapott halálbüntetést. Tény, hogy az 50-es évek végétől, a konszolidáció következtében, a nemzet és az emigráció kezdte elveszteni kapcsolatait. Bár az országban voltak még nagy megmozdulások, ezek nem a harci kedv fellángolásai voltak, hanem demonstrációk. Egy-egy irodalmi személyiség temetése valóságos tüntetés volt a rendszer ellen. Ezek a megmozdulások azonban nem hordozták magukban a fegyveres felkelés hevét. A 60-as évek elejére pedig, amikorra a félelem lassan eloszlott, a nemzet már a megbékélést akarta. Még akkor is, ha ehhez Deák szavaival - engedni kellett a negyvennyolcból. Panek Sándor