Délmagyarország, 1997. március (87. évfolyam, 51-74. szám)

1997-03-14 / 62. szám

PÉNTEK, 1997. MÁRC. 14. NEMZETI ÜNNEP 11 • Föl, föl vitézék a csatára, a szent szabadság oltalmára... Hadicselek és ütközetek a szabadságharcban Pákozd, 1848. szeptember 29. (Egykorú litográfia) A 12. Nádor-huszárezred katonája A szegedi 3. honvédzászlóalj katonája A Mezey-féle hatfontos gyalogüteg I övegkezelöje és tűzmestere. (Somogyi Győző munkái) Lenn, délen A kegyetlenkedések nem jellemezték a reguláris hadseregek ütközeteit. A brutális gyilkolás és mészárlás a nemzetiségi harcoknak, háborúknak volt a velejárója. Kegyetlenül és kíméletlenül gyilkolták egymást például a szembenálló felek a Délvidéken. A szerbek magyar és német falvakat irtottak ki, de a magyarok sem maradtak adósak a „visszatorlással". 1848. szeptember 25-én Szegeden például egy közeledő ökörcsordát szerb csapatnak vélve, a lakosság körében tömeghisztéria támadt, minek következtében a magyarok megrohanták a szegedi szerbeket, s többet közülük egyszerűen lemészároltak. Az incidensnek a honvédek vetettek véget. 1848-ban forradalmi hullám söpört végig Európán Palermótól Párizson át Bukarestig. De amilyen gyorsan omlottak össze a konzervatív rendszerek, ugyanolyan gyorsan restaurálták hatalmukat a konzervatív érák. A kevés kivétel egyike volt Magyarország. Miért sikerült a magyar forradalomnak stabilizálnia magát? Dr. Zakar Péter, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Történettudományi Tanszékének adjunktusa szerint azért, mert megszerveztek egy önálló hadsereget. A Batthyány-kormány 1848. május 15-én egyebek mellett döntést hozott egy tízezer főből álló rendes nemzetőr sereg toborzásáról. Később ezeket az alakulatokat nevezték honvédeknek. Az új magyar hadsereg ezekből az önkéntes alakulatokból, valamint a Magyarországon állomásozó császári királyi hadsereg egységeiből - amelyeknek kétharmad része állt a szabadságharc mellé - jött létre. A felállítandó alakulatok katonáit 1848 augusztusától kezdődően már toborzás útján állították ki. Igaz, a nagyon sok forrásból táplálkozó erő egységesítése csak 1849 nyarán történt meg. Akkor szüntették meg ugyanis az osztrák szervezeti, katonai formák nagyobb részét; akkor darabolták fel például az sorezredeket önálló zászlóaljakká, s törölték el a dandárköteléket. A magyar hadseregben három fő fegyvernemet különböztettek meg. A gyalogság zászlóaljakba szerveződött, s egy zászlóaljban megközelítően ezer ember teljesttett szolgálatot. A lovasság legnagyobb részét a könnyűlovasság alkotta. Ők voltak a huszárok. A tüzérség ütegeiben többnyire hat ágyú mellett „dolgozott" a kisegítő személyzet. A magyar ütegek gyorsabbak és mozgékonyabbak voltak, mint az osztrák egységek. A tüzérség soraiban számos diák és fiatal értelmiségi teljesttett szolgálatot, akik rendkívüli gyorsasággal a harc közben tanulták meg a szükséges szakismereteket. Valószínűleg ezért hitte azt sokáig az osztrák hadvezetés, hogy a magyar tüzérségnél francia zsoldosok szolgálnak. A honvédsereg kiegészítő részét alkották a nemzetiségi - lengyel, német és olasz - légiók. A pákozdi csata Joszip Jellasics horvát bán, cs. királyi altábornagy 1848. szeptember 11-én azzal a céllal lépte át a magyar határt, hogy elfoglalja a fővárost. A körülbelül 18 ezres horvát had óvatos lassúsággal nyomult Pest-Buda felé. A Jellasics ellen közvetlenül bevethető magyar sereg közel ugyanennyi főt számlált. Szeptember 28-án Batthyány Lajos miniszterelnök a sukorói református templomban meggyőzi Móga János altábornagyot, a magyar sereg parancsnokát és a tiszti kart: ne folytassák tovább a visszavonulást, vállalják az ütközetet, ha a horvátok támadnak. A feszült hangulatra jellemző, hogy Perczel Mór autodidakta hadvezér leárulózta a haditanácson résztvevő tiszteket, mire azok leoldották kardjaikat, s az Úr asztalára vágták. A tisztek végül úgy döntöttek: állják a csatát. A magyar sereg jobbszárnyával Pákozdtól északra, hadközepével Pákozd és Sukoró között, balszárnyával pedig a Velencei-tóra támaszkodva védő állást foglalt el. E felállásban érte őket Jellasics szeptember 29-én reggel megindított támadása. A bán elképzelése az volt, hogy a magyar csapatokat lépcsőzetesen megtámadva beszorítsa a tó mocsaraiba. A balszárnyon indított támadását azonban Ivánka Imre őrnagy önkéntes nemzetőrei visszaverték. Mindeközben az egész vonalon megindult a tüzérségi párbaj. Jellasics dél körül a hadközépben gyalogsági támadást indított, ám az a magyar ágyúk tüzében összeomlott. A bán később még egy kísérletet tett a győzelem kivívására, hadközépben álló gyalogságával és lovasságával megindult a magyar centrum felé. A magyar sereg lövegei azonban ezúttal is jól működtek, s tüzük hatására Jellasics elrendelte a visszavonulást. A veszteségek egyik oldalon sem voltak jelentősek. A horvát oldalon például a halottak és a sebesültek száma alig száz főt tett ki. A magyar oldalon pedig ennél még kevesebb volt. Jellasics háromnapos fegyverszünetet kötött Mógával, majd azt megszegve, megkezdte a kivonulást Magyarországról. A kápolnai ütközet 1849 februárjában Miskolc térségében egyesítették a honvéd fősereget, s a magyarok döntő ellentámadásra készültek a cs. királyi hadsereggel szemben. A magyar haderő főparancsnokává az indulatos, alvezéreivel bizalmatlan Henrik Dembinszky altábornagyot nevezték ki, aki hírnevét az 1830-3l-es lengyel szabadságharcban szerezte, ahol Litvániából az orosz csapatoktól szorongatva, sikeresen vonult vissza hadosztályával Varsóig. A döntő ütközetre a Dembinszky által számítottnál korábban került sor, miután Alfréd zu Windischgrátz altábornagy is szerette volna döntésre vinni a dolgot, s előnyomulását ugyanúgy Pest-Miskolc irányában hajtotta végre, mint a lengyel hadvezér. A két hadsereg 1849. február 26-én reggel Kápolna térségében váratlanul összefutott a ködben. Meglepődtek a csapatok és a fővezérek is. A nagyobb meglepetés Dembinszkyt érte, aki akkorra még nem tudta teljes egészében összevonni csapatait. így fordulhatott elő, hogy az alá rendelt kilenc hadosztályból (35 ezer ember) mindössze négy állt a Tarna vonalán, körülbelül 17 ezer katonával. Az első napon a magyarok jól tartották magukat, Dembinszky azonban hibát hibára halmozott: a hadtestparancsnokokat elszakította alakulataiktól; nem akadályozta meg, hogy Windischgrátz segítséget vonjon magához; továbbá késlekedett a távollévő magyar hadosztályok harcvonalba való rendelésével, így aztán a második napra az osztrákok erőfölénye egyértelművé vált. A kétnapos csata magyar vereséggel végződött. Az ellentámadás lehetősége azonban nem veszett el, mert bár a honvédsereg 1700 embert veszített, harcképességét megőrizte. Mi sem bizonyította ezt jobban, mint az, hogy február 28-án'Mezőkövesdnél a magyar huszárok megkergették az üldöző császári lovasdandárt, s négy ágyút is zsákmányoltak. Nagyszeben bevétele Bem József altábornagy aki azzal vált híressé, hogy rendkívül gyorsan mozgatta csapatait, s ezáltal szinte a „lábával tudta megverni" a vele szemben állókat - a medgyesi összecsapást követően Segesvárra húzódott vissza seregével. Az osztrák kézen lévő Nagyszeben parancsnoka, Puchner Antal cs. királyi altábornagy elhatározta: véget vet az erdélyi hadjáratnak, s bekeríti Bemet. Puchner azonban nem frontálisan támadt, hanem úgynevezett átkaroló hadműveletbe kezdett. Két tényezővel azonban nem számolt: az utak járhatatlanságával és Bem hadvezéri képességeivel. Bem felismerte az ellenség szándékát, s azonnal elindult csapataival Segesvárról Nagyszebenbe, hogy bevegye az erdélyi császári haderő hadműveleteinek fő támpontját, egyben legfőbb katonai bázisát. A 14 ezer fős magyar sereg három napon és két éjszakán át tartó szakadatlan menetben 1849. március 11-én délután 4 óra körül ért Nagyszeben alá. A várost védő orosz hadosztály parancsnoka, Szkarjatyin cári ezredes aki azt hitte, hogy Bem Puchnertől szorítva vetődött Nagyszeben közelébe - támadólag lépett fel a magyarokkal szemben. Az előretörő orosz gyalogságot azonban Bem ágyúi megállították, visszavonulásra késztették, majd megkezdődött a város ostroma. Bem tudta, ha nem foglalja el éjfélig a várost, egérfogóba kerül, ugyanis akkorra Puchner is odaér seregeivel. Beállt az est. Döntésre kellett vinnie a dolgot. Utasítására a tüzérség gyújtógránátokkal lángba borította a várost, melynek fényénél újabb és újabb rohamok indultak. Már este 8 óra is elmúlt, s Bem gyalogságán a végső kifáradás jelei mutatkoztak, amikor a város keleti oldalán feltűntek gróf Bethlen Gergely alezredes csapatai. Bethlen veteránnak számító honvédéi harci dalokat énekelve, haláltmegvető bátorsággal indultak rohamra, és betörtek a városba. Nagyszeben bevétele amellett, hogy hatalmas hadizsákmányhoz juttatta a magyar sereget, a további események szempontjából is döntő módon hatott. Erdély földje jó időre megtisztult az ellenségtől. A temesvári csata 1849 augusztusában Kossuth Lajos kormányzóelnök és Aulich Lajos hadügyminiszter arra szólította fel Henrik Dembinszkyt, a magyar csapatok főparancsnokát, hogy hadseregével vonuljon Aradra, egyesüljön Görgey Artúr tábornok észak felől érkező csapataival, s vívjon döntő csatát a Julius Jákob von Haynau táborszernagy vezette császári sereggel. Dembinszky azonban Szegedről Temesvárra vezette hadseregét, s ezzel helyrehozhatatlan hibát követett el. Tette ezt annak ellenére, hogy Temesvár erődítménye még mindig császári kézen volt. 1849. augusztus 9-én egyik fél sem készült döntő csatára. Dembinszky a mintegy 36 ezer emberből és 151 lövegből álló hadseregét Szakáiháza és Szentandrás között a Nyárád patak mögött állította fel. Ezzel szemben Haynau mintegy 28 ezer embert és 196 löveget tudott bevetni a csatába. Dembinszkynek az volt a szándéka, hogy Vécsey Károly tábornok Temesvárt ostromló hadteste felvételével Erdély felé vonul vissza, hogy az ottani csapatokkal egyesülhessen. Ennek okán indította útnak augusztus 9-én reggel a lőszertartalékot. Ekkor érkezett a helyszínre Bem, aki átvette a parancsnokságot, és Dembinszky tanácsa ellenére támadásra határozta el magát. A csata az összevont magyar tüzérség tüzelésével kezdődött. A délelőtt nem hozott döntést. A délutáni órákban már minden ponton - zömében tüzérségi - harc folyt, s Bem Kmety György tábornoknak előnyomulást parancsolt. Kmety elűzte a császáriak lovashadosztályát, s Haynau jobbszárnyát nehéz helyzetbe hozta, ám ez az osztrák főparancsnokot nem zavarta, s még inkább a centrumban és a balszárnyon erőszakolta a döntést, hogy elvágja a magyar csapatok útját Arad felé. Erőfeszítése délután 5 óra körül sikerrel járt. Ekkor Bem a helyszínre akart lovagolni, hogy rendezze a megingott csapatokat, de lováról lezuhanva képtelenné vált a csata irányítására. A központi irányítás nélkül maradt magyar csapatok felbomlottak. A helyzetet még súlyosbította, hogy a tüzérségnek elfogyott a lőszere, s miután a lőszertartalék már nem állt rendelkezésre, elhagyták a csatateret. A visszavonulók között kitört a pánik, s a magyar fősereg gyakorlatilag elemeire hullot szét. Guyon Richárd tábornok a csata után Kossuth Lajoshoz írott jelentésének legfontosabb mondata így szólt: „A sereg teljesen szét van verve." 1849. augusztus 13-án a világosi vár alatti szőlősi mezőn a Görgey Artúr vezette feldunai magyar hadsereg - 29 889 fő, 9839 lóval, 144 löveggel - megadta magát Rüdiger orosz tábornoknak. Szabá C. Szilárd