Délmagyarország, 1997. február (87. évfolyam, 27-50. szám)

1997-02-27 / 49. szám

CSÜTÖRTÖK, 1997. FEBR. 27. EURÓPA-KAPU III. Csatlakozás: Dávid dilemmái Orbán Viktor: „Mi hangsúlyozottan nem Európába akarunk menni, hiszen ezer év óta ott vagyunk." (Fotó: Nagy László) 0 ö EU-mix Kampány az Interneten Az integráció, Magyarországnak az Európai Unióhoz való csatlakozása fontos lépés nemzetünk történelmében. A Magyar Országgyűlés Európai Integrációs Ügyek Bizottsága elnöke, Orbán Viktor lapunk számára irt cikkében Dávid és Góliát harcát idézi, mikor - a szegedi Európa-napon, 1996. szeptember 13-án elmondott beszéde alapján - megosztja olvasóinkkal gondolatait és dilemmáit az EU csatlakozással kapcsolatban. Öröm számomra, hogy újabb és újabb magyar sajtóorgánumok vállalkoznak arra, hogy EU integrációink kérdésében hitelesen tájékoztassák a közvéleményt és hogy teret adnak a különböző nézeteknek. Úgy tűnik, egyre többen érezzük e problémakör súlyát. Magyarországon 1990 óta elsődleges külpolitikai cél az euroatlanti integráció. Megszülettek a felkészülés nemzeti (rész)stratégiái, a csatlakozás ügye élvezi az összes parlamenti párt támogatását. Mindezek ellenére azonban nem vált feleslegessé, hogy mérlegeljük a csatlakozás árát, felméijük, pontosan milyen előnyök és hátrányok származnak EU integrációnkból. Egy ország csak akkor kezdhet ilyen léptékű vállalkozásba, ha tisztában van annak lehetséges következményeivel, ha azt jövője szempontjából a legszerencsésebb útnak tartja. Az EU csatlakozás tehát nem önmagáért való cél, hanem eszköz arra, hogy hosszú távon megteremtsük az ország prosperitásának és biztonságának alapjait, hogy a polgárok magasabb életszínvonalat és nyugodtabb megélhetést teremthessenek maguknak. A csatlakozás ára Meggyőződésem, hogy Magyarországnak érdeke az EU tagság. Ezt történelmi, politikai és gazdasági érvek egyaránt alátámasztják. Mi hangsúlyozottan nem Európába akarunk menni, hiszen ezer év óta ott vagyunk; a cél az, hogy a kontinens kulturális térképe és politikai-gazdasági térképe egy hosszú, mesterséges időszak torzításai után végre egybeessen. Nemzeti érdekünk az integráció, hiszen hazánknak ki kell kerülnie a mai biztonságpolitikai vákuumból, amikor a Nyugat és Oroszország között, a senki földjén kiszolgáltatottan figyeljük a világpolitika rezdüléseit. Az Unió részeként azonban legalább lehetőségünk nyílik a döntésekben való részvételre. A gazdasági felzárkózás megindításához is elengedhetetlen a külső támogatás, hiszen a történelem folyamán még nem volt arra példa, hogy egy ország önerőből birkózzon meg olyan méretű elmaradottsággal, mint amilyennel Magyarországnak kell most szembenéznie. A kijelölt irányról egyetértés alakult ki a magyar politikai élet szereplői között, de az integráció eszközrendszeréről érzékelhetők nézeteltérések is. Ma még nehéz megjósolni, hogy a felszínen meglevő belpolitikai konszenzus a csatlakozásról az érdemi viták után is fennmarad-e. Eddig nem folyt valódi szakmai eszmecsere sem a pártok, sem az érdekképviseletek és a kormány között. A viták elindítását nem halogathatjuk tovább, mert ezért később, a csatlakozás kapujában - egy kétséges kimenetelű népszavazás nyomán - sokkal súlyosabb árat fizethetünk. A csatlakozás árának, az előnyöknek és a hátrányoknak a mérlegelése vezethet el oda, hogy az integráció ne egyoldalú alkalmazkodást, hanem érdekeink lehető legjobb érvényesítését eredményezze. A politikai vitákban rendszeresen visszaköszönő kérdés, hogy miképpen fér meg egymás mellett a nemzeti érdek és az EU integráció. Szilárd meggyőződésem, hogy csak jól felfogott nemzeti érdekünk pontos ismeretében vállalhatjuk a csatlakozás ódiumát. Nem alapozhatjuk jövőnket az érdekeink ellenére létrejövő integrációra. Nehéz lenne azt állítani, hogy egyenlő erejű felek küzdenek majd meg egymással a csatlakozási tárgyalásokon. Valójában Dávid és Góliát készül összemérni erejét. Mégis nekünk, Magyarország-Dávidnak egyenrangú félként kell leülnünk Góliáttal a tárgyalóasztalhoz 1998-ban. Eredményes tárgyalásra csak akkor van esélyünk, ha már előre ismeijük saját érdekeinket, s tudjuk, mely területen meddig engedhetük majd az alkudozás során. Nem lenne meglepő, ha Góliát versenyfutásra invitálná Kelet- és Közép-Európa Dávidjait, s az egyik futamban valaki által elért eredményt meglobogtatná a többiek előtt. Nekünk erre az esetre is fel kell készülnünk. Kérdés, hogy vajon az az ország válik-e először taggá, amelyik legkönnyebben beadja a derekát, vagy sem? 1991-ben a társulási szerződésről szóló tárgyalásokon Magyarország kemény partnernek bizonyult. Ennek eredményeként az Antall-kormány az akkor reméltnél többet ért el, s ennek köszönhetően vált a mi megállapodásunk kedvezőbbé, mint az akkori csehszlovák vagy lengyel megállapodás. Nem hihetünk tehát abban, hogy különösebb megbecsülésre számíthatna az az ország az Unióban, amely elemi érdekeit feladva mutatna kompromisszumkészséget. Ha valaki a pillatnyi helyzetet értékeli integrációnk szempontjából, nem rejtheti el kételyeit. Az előbbiek mind az EU magatartása, mind a magyar kormány lépései nyomán megfogalmazódhatnak bennünk. Az utóbbi időben Brüszszelben, s más nyugat-európai fővárosokban járva, s ott az európai integrációval foglalkozó konferenciákat végighallgatva két érzés alakult ki bennem. Az első, hogy az Unión eluralkodott a tanácstalanság. Most ébredtek rá arra, hogy nem tudják, mostani célkitűzéseik valóra váltásával pontosan milyen Európát is hoznak létre tíz-húsz év távlatában. Másik talány, hogy az ezredfordulóra túlzsúfolták saját politikai napirendjüket, s maguk is egyre nehezebben tudják összehangolni terveiket. Ennek bizonyítékául a következők hozhatók fel. Az Unió tanácstalan? 1. Azt már megerősítették az Unió képviselői, hogy a csatlakozási tárgyalásokat ténylegesen megkezdik a tagfelvételre pályázó országokkal az EU reformjával foglalkozó kormányközi konferencia lezárulása után hat hónappal. A sok napirendi pontot felölelő, lassan egy éve tartó egyeztetéssorozat azonban, úgy tűnik, kimerül abban, hogy senki nem enged jól felfogott nemzeti érdekéből, tehát a tagállamok nézetei a legkisebb mértékben sem közeledtek egymáshoz. Azt is több alkalommal tudomásunkra hozták, hogy amíg nem tudnak megbirkózni saját belső problémáikkal (intézményi és döntéshozatali reform, a rendkívül drága közös agrárpolitika átalakítása, pénzügyi irányelvek az 1999 utáni időszakra - ráadásul ez utóbbi kettő már nem is szerepel a konferencia napirendjén), addig nem kezdenek hozzá a bővítéshez. Az eddigi fejlemények tehát nem biztatóak. 2. Továbbra is kérdéses, hogy az EU mikor tesz szert végre elegendő bátorságra ahhoz, hogy különbséget tegyen a jelentkezők között. Egyelőre úgy látszik, egyszerre kezdik majd el a tárgyalást minden jelentkezővel, annak ellenére, hogy a bővítések korábbi hullámaiban soha nem kellett még egyszerre ennyi pályázóval foglalkozniuk, s kérdéses, rendelkezésükre áll-e a szükséges tárgyalási kapacitás. Azt Brüsszelben sem vitatják, hogy a tárgyalások természetesen különböző ideig tartanak majd. Úgy tűnik, abban bíznak, hogy az alkalmatlanok automatikusan kihullanak. 3. Napirenden levő kérdés az is, hogy mennyibe kerülne a keleti bővítés. Erről ellentmondásos adatok látnak napvilágot, sokszor kimondottan elrettentő szándékkal. Az már világos, hogy hármas kompromisszumra lenne szükség a befizető tagállamok, a segélyekből most részesülő országok és a leendő tagok között. Kevés az esély arra, hogy az ún. gazdag országok magasabb befizetésekre lennének hajlandóak az új jövevények és a fejletlenebb déliek érdekében. Ez viszont azt jelenti, hogy egyrészt a most támogatásban részesülőknek kellene beletörődniük abba, hogy a jövőben kevesebb uniós forráshoz jutnak, másrészt a belépni szándékozóknak kellene tisztában lenniük azzal, hogy nem számíthatnak ugyanakkora összegre, mint amiben mondjuk taggá válásakor Spanyolország és Portugália részesült. Magyar részről szorgalmaznunk kellene egy csatlakozás-előkészítő alap felállítását. Ezt az igényt azzal tudnánk alátámasztani, hogy amennyiben az Unió hajlandó lenne most a magyar költségvetés 1 százalékát sem kitevő Phareprogramon túlmenően finanszírozni a csatlakozási felkészülést, azáltal magát kímélné meg a későbbi tagsági viszonyból kötelezően fakadó pénzkihelyezésektől. Egyedülálló módon a kelet- és közép-európai országokkal kötött társulási szerződések amúgy sem tartalmaznak pénzügyi jegyzőkönyvet, az Unió felkészülésünk támogatását a Phare-programmai „tudja le". Mindez persze hosszú távú gondolkodást és előrelátást követelne meg. 4. Ma már azt is tudjuk, hogy a társulási szerződésből egyértelműen az Európai Unió profitált többet. A magyar vállalatok nem tudták kihasználni azt a gazdasági lehetőséget, amit a társulási szerződés kínált hazánknak. Az Unió a legkisebb áldozatvállalás nélkül mindent megkapott, amit akart. Elhelyezheti ipari termékeit, korlátozás nélkül részt vehet a privatizációban, stratégiai ágazatokat vásárolhatott meg (pl. az energiaszektor). Ez felveti a kérdést, hogy vajon nem érdeke-e az EU-nak a jelenlegi állapot fenntartása, a csatlakozás elhúzása még - mondjuk - tizenöt évig. Esélynövelő lépések A magyar oldalon nincs összhang a belpolitikai lépések és az „integráció", mint külpolitikai cél között. A hazai inézkedések gyakran ellentmondanak e fő külügyi törekvésnek, így akadályba ütközik az, hogy Magyarország majd a legjobb formájában, versenyképesen induljon neki a tagfelvételi tárgyalásoknak. Különösen veszélyesnek tartom azt, ha bizonyos, a gazdasági átalakulás érdekében szükséges intézkedéseket rendszeresen az integráció nyakába varrnak, hiszen ezzel EU-ellenes közhangulatot keltenek. Megítélésem szerint a következő területen van szükség gyors cselekvésre. 1. Magyarországon a közgazdászok évtizedek óta nem tudnak kikeveredni abból a dilemmából, hogy vajon a növekedés-orientált vagy pedig az egyensúlyra törekvő gazdaságpolitika a célravezetőbb. Pedig a két politika okosan kiválogatott elemeinek vegyítése nélkül nincs esélyünk megfelelni a tagság követelményeinek. A kormánynak tehát végre el kellene szánnia magát a gazdaságpolitikai irányváltásra. Gazdasági növekedés nélkül az EU mindig fanyalog majd, ha felvételünk szóba kerül. 2. Az előzőekhez szorosan kapcsolódik, hogy az ország elszegényitése nem az Európai Unió irányába mutat, hanem sokkal inkább a dél-amerikai társadalmak világa felé. Ma már Magyarországon a leggazdagabb egymillió embert a legszegényebb egymilliótól elválasztó távolság nagyobb, mint a legtöbb európai országban, s ez a távolság folyamatosan nő. Ha a magyar kormány vállalkozásellenes politikát folytat, az integrációnkkal ellentétes, ugyanis az EU egyik célkitűzése a kis- és középvállalkozások támogatása. Ugyanide tartozik, hogy külön stratégiát kell kidolgozni a csatlakozás lehetséges veszteseinek megsegítésére. Fennáll a veszélye ugyanis annak, hogy az integráció során is éppen azok húzzák a rövidebbet, akiknek a helyzetén már a rendszerváltás is rontott. 3. Az Uniónak nincsen koncepciója a kisebbségi kérdések EU szinten való kezelésére. Ez Magyarországot speciális helyzeténél fogva igen érzékenyen érintheti. Emiatt már most érdemes foglalkozni azzal, hogy a jövőben milyen kapcsolatot építsünk ki azon szomszédos államokkal, melyek valószínűleg a bővítés egy későbbi hullámában jutnak majd be az Unióba. Csatlakozásunk esetén Magyarország keleti széle adná az EU keleti határát, s ennek következényei megváltoztatják majd a nem EU tagokkal való határforgalmunkat. Már most határozott elképzelésekkel kellene rendelkeznünk arról, hogyan fogjuk biztosítani a határon túli magyarság számára ezen határok átjárhatóságát. Amit Magyarország egyszer már megtapasztal az osztrák Schengen-próba nyomán, azt mutatja, hogy időben kell tervekkel rendelkeznünk a problémák kezelésére. 4. Haladéktalanul ki kell dolgozni tárgyalási pozícióinkat a gazdaság minden szektorára vonatkozóan. így minden ágazat esetében meg kell határozni nemzeti érdekünket, az elérendő minimumot, azaz hátrálásunk végső pontját, illetve azt, hogy mely EU politikák alól mennyi időre tartunk igényt felmentésre. 5. Nem szabadna szem elől téveszteni a csatlakozás társadalmi bázisának kérdését sem. Vajon végiggondolta-e már a kormány, hogy mely réteg(ek)re támaszkodva viszi majd végbe az integrációt? A polgárság - mely a nyugati demokráciákban mindig is a legkönnyebben mozgósítható az ország sorsának jobbra fordítása érdekében - további szétzilálása esetén ugyanis fennáll a veszélye annak, hogy nem lesz társadalmi bázisa a csatlakozásnak. Holnapunk Európa 6. Világos választ kell adni arra a kérdésre is, hogy mire alapozzuk az ország jövőjét, azaz hogyan képzeljük el a fellendülést. Magyarországon nemzetközileg elismert a kutatási-fejlesztési szektor, valamint hagyományosan jól működött az oktatási rendszer. Ezek szétverésével, a támogatások reálértékben mért folyamatos csökkentésével végérvényesen elveszítjük a kilábalás esélyét. 7. Végezetül már nem halogatható sokáig, hogy a magyar kormány megnyilvánuljon az Európa jövőjét érintő vitákban. Ezzel ugyan veszélyes vizekre evezünk, mivel állásfoglalásunk nyomán néhány tagországgal szembe kerülhetünk, mégis úgy vélem, mint leendő tagállamnak, részt kell vállalnunk a jövő Unióképének megrajzolásában. Mint kis országnak különösen figyelnünk kell arra, hogy Európából ne sikerüljön egyfajta „népek olvasztótégelyét" létrehozni. A kontinens kulturális sokszínűségének megőrzése nem képzelhető el, ha a nyelvek elsorvadnak. Egy mondás szerint a saját nyelv megtartása a legolcsóbb megoldás a demokrácia, a béke és a nemzeti identitás megőrzésére. Az egyesült Európában egyetlen nemzet sem érezheti magát kisebbrendűnek. Európa döntéshozóinak a feladata ennek a veszélynek az elhárítása, s nekünk, magyar politikusoknak is ennek érdekében kell latba vetni befolyásunkat. Orbán Viktor Ahogyan az Európai Unióhoz való csatlakozással kapcsolatos hírek elöntik a hagyományos médiát - számítógépes nyelven offline sajtót ugyanúgy nem hiányzik a téma az Internetről sem. Gondoskodik erről természetesen maga az Európai Unió is, hiszen hivatalos homepage-en (http://europa.eu.int) bőséges adatbázist talál a számítógépes hálózaton bolyongó polgár. Itt elolvashatja az EU történetét, célkitűzését, színes térkép szemlélteti a közösség gyarapodását, s természetesen szerepelnek a legfrissebb hírek is. Az angol nyelvű oldalakon található egy linkgyűjtemény, ahonnan a tagországok EU-val kapcsolatos intézményeinek web-lapjaira juthat az olvasó. Aktívan használják az EU informtaikusai az Internetet, hiszen a közelmúltban két újabb szervert helyeztek üzembe. A http://citizens.eu.int többnyelvű weboldalain az egységes piac által nyújtott lehetőségekre hívják fel a figyelmet. Az Internet mellett telefonnal is elérhető az információs adatbank, melyben az európai polgárok könnyen tájékozódhatnak arról, hogy milyen tanulási és munkalehetőségek vannak más EU országokban. Alig állapodtak meg a közös pénzről, máris feltűntek az eurót népszerűsítő oldalak is (http://euro.eu.int). A látványos homepage-en a legfontosabb adatok és friss információk felett egy óra pörög - jelezve, hogy elindult a visszaszámlálás. Látogatásunkkor éppen 1770 nap, 6 óra, 7 perce és 17 másodperc volt 2002. 01. 01-ig, azaz az euró teljes bevezetéséig. A magyar Internet oldalakon is tükröződik az EU-láz, hiszen a hazai keresőszervernek, a Heurékának megadva a kulcsszavakat, rögtön 1198 találatot kapunk. Ezek között természetesen szép számmal találhatók napilapokban megjelent cikkek, ám van néhány speciális adatbázis is. A legfontosabb talán a miniszterelnöki hivatal szerverén (http://www. meh.hu/egyeb/modprog/), ahol Magyarország az új Európában címmel olvasható a kormány modernizációs programja. Az Európai Unió Agrárgazdaságáról szól (http:// www.omgk.hu/euag.html) a Földművelésügyi Minisztérium és a Külügyminisztérium támogatásával készülő, havonta megjelenő kiadvány. Az Országos Mezőgazdasági Könyvtár és Dokumentációs Központ szerverén található online lapban figyelemmel követhejük az aktuális jogszabályok változásait, az EU agrárdiplomáciáját. Figyelemre méltó a kiadványban olvasható gazdag hírcsokor. A Bau-Dok Alapítvány honlapján is bőséges információforrásra lelhetünk (http://www.datanet.hu/baudok/) az Európai Unió tendereivel, közbeszerzési pályázatokkal, Phare, EIB, EBRD projektekkel kapcsolatban. T. V.