Délmagyarország, 1996. április (86. évfolyam, 77-101. szám)

1996-04-06 / 82. szám

II. HÚSVÉT SZOMBAT, 1996. ÁPR. 6. Húsvétot szerte a világon ünnepelnek, vagy legalábbis tudják, hogy létezik. Európa tavaszünnepi hagyományai a leggazdagabbak. A közeli országok szokásai hatással vannak egymásra, mégis mindenhol más egy kicsit az ünnep. Pillantsunk be az európai húsvéti ablakokon! A németek ünnepi szokásai erőteljes hatással voltak a környező országok népeire, ám érdekes módon saját országukon belül sem egységesek. A tizenhat német tartománynak saját húsvéti specialitása van, egyben azonban megegyeznek: a lánylocsolást nem gyakorolják. A német gyerekek nem locsolkodni járnak házról-házra, hanem azért, hogy az alkalomhoz illő dallal köszöntsenek - s az érte járó honoráriummal, ajándék csokitojással álljanak egy házzal tovább. A tartományi szokások közül a mecklenburgi leányoké emlékeztet a régi szegediekére, a húsvéti friss forrásvízben történő mosakodás nekik is termékenységvarázslást jelent, a bőséges gyermekáldás érdekében teszik, meg bajelhárításul. A Harz-hegységben a leányok szépségvarázslást gyakorolnak, amikor a húsvétkor gyújtott tűz hamujával bekenik arcukat. A bő termést kérő régi magyar szokáshoz, az Erdélyben máig gyakorolt határkerülésekhez hasonló célzatú az Alsó-Szászországban e húsvétszimbólum festését, díszítését művészien csinálják. A tojás rituális étel a svédeknél ilyenkor, miként az a csak ekkor kapható zsemle formájú különleges kalács is. A magyaroknál is fogyasztott húsvéti ételek közül a báránysült szokásos még az északi országban, sonkát nem esznek. Nagypénteken és nagyszombaton főtt halat, főtt krumplit, halászlét fogyasztanak, s a bárány csak húsvétvasárnap kerül az asztalra - lazac és hering kíséretében. Ekkor adják oda a gyerekeknek a többnyire marcipántojásokat tartalmazó „nyuszicsomagokat" . A húsvét az olaszoknál is elsősorban a gyermekek öröme. A családok a vatikáni misét kivéve nem „tömegeinek" ünnepelni, többnyire egy jó kirándulás napja számukra a húsvét. A rokonok összejövetele nem szokás, a gyermekek megajándékozása igen. Az olasz kisgyermekek azonban nem a kertben, mezőn, fészekben keresik a csokitojásokat, hanem szüleiktől kapják. Sőt, maguk választhatják ki az üzletek gazdag kínálatából. A világ a tojások körül forog az étkezésben is. Itáliában hagyományos húsvéti étek a főtt tojás. Ezt eszik a sonka helyett fogyasztott sajátos szalámijukhoz, a Corillinahoz, ami ünnepi eledelként kerül hagyományosan az asztalra, a különféle panettonékkal, a kalácsokkal, kuglófokkal együtt. Sx. M. Ahány ország, annyi ünnep A nyuszi és a kiscsirke a legtöbb európai országban a húsvét fontos szimbóluma. (Fotó: Gyenes Kálmán) dívó szokás, hogy a legények szalmával kitömött kocsikereket hajtanak le a völgybe. A németek húsvéti étkezése elég sajátos. Nagycsütörtökön, azaz Zöldcsütörtökön a hagyománytartók csak zöld színű ételeket esznek, például spenótot. Nagypéntek napját mágikus erejűnek tulajdonított méz fogyasztásával kezdik, ebédre lencsét esznek, vacsorára halat. Zsíros húsételek csak a húsvétvasárnapi ebédkor kerülnek asztalra, hasonlatosak a magyarokéhoz: sonka, füstölt csülök, báránysült, tojás, tormás sonka. A cseheknél fellelhető a németekhez hasonlatosan a zöldételek fogyasztása húsvétkor. A hagyományos zöldleveshez szinte valamennyi nem mérgező zöldülő kerti növény levelét felhasználják. Van benne ibolya, repkény, csalán, eper, százszorszép, spenót. Sőt, zöldféle a hagyományos húsvéti töltött húsban is van: a töltelék csalánból készül. Ez az ünnepi asztalra kerülő hús főétekké vált a szokásos bárányhűs mellett. Csehországban egyébként locsolás helyett a húsvét fő „attrakciója" az, hogy a fiúk, legények hétfőn, kora reggel meglepik a lányokat és rigmus kíséretében fúzfakorbáccsal megverik őket, hogy egészségesek és szépek legyenek. Jutalmuk a „varázslásért" festett tojás, ital, sütemény, rozmaringág. Piros tojást viszont csak az a legény kap, aki tetszik a lánynak. Nagy-Britanniában locsolkodásról, fúzfakorbácsolásról szó sincs, a húsvéthétfő még csak nem is ünnep. Az anglikán húsvét nem nagy ünnep, s nem is rokonlátogatós családi esemény. Üdvözlőlapokat sem igen szokás írni, ajándékokat sem adnak egymásnak a felnőttek. A gyermekeknek persze kijár a csokitojás, a nyuszi. Ezeket szokás elrejteni a kertben. Nem szokás viszont élő nyulacskával vagy kiscsirkével megajándékozni a gyerekeket. A családok tulajdonképpen hosszú hétvégét csinálnak a húsvétból. A piknik egyik sajátos formája például, hogy húsvétvasárnap elmennek valamelyik templomba, vagy hangversenyterembe, koncertre. A Royal Festival Hallban a Máté-passió hagyományos program ilyenkor, hosszú ebédszünettel, amikor kosaraikban magukkal hozott ételeket fogyasztanak a koncerten résztvevők. A hűvös svédeknél, akik ráadásul javarészt protestánsok, meleg hangulatú perceket hozó húsvéti szokás él máig. A családokhoz XVI. század eleji szokást gyakorolva paskkaringek, böjti boszorkányok mennek. Tarka fejkendős, feketepöttyös arcú, seprűs kisleányok énekelnek az ünnepről, a húsvéti megújjulásról, s a végén jutalmul tojást, édességet, pénzt kérnek - s mindig megkapják. Szépséges tojásokat például, mert a svédek Az esztendő leggazdagabb ünnepkörének, a húsvétnak hagyományaiban sok évezredes katartikus rítusok, a keresztény liturgia elemei és újabb keletű szokások ölelkeznek össze. A természet tavaszi újjászületésének réges-régtál való, az embert analógiás jellegű megújulásra, mágikus cselekedetekre késztető megünneplése, a keresztény világ legnagyobb ünnepe, a Krisztus föltámadása fölötti öröm momentumai ötvöződnek, s kiegészülnek napjaink formálódó hagyományaival. Megtisztulás Ezen ünnepkör hiedelemés szokásvilága a szegedi tájon is rendkívül gazdag volt a régebbi időkben. Sajátos kép tárul elő róla, ha a népélet jeles szegedi kutatóinak, tudósainak feljegyzéseit la-, pozgatjuk. Mindük hagyománymentő munkáiból kiderül, hogy a húsvét előtti nagyhét a testi és lelki megtisztulási törekvések, a gonoszűző, bajelhárító, kivédő cselekvések, az egészséget és termékenységet biztosító praktikák időszaka á szögediek számára. Bálint Sándor felbecsülhetetlen értékű könyvében, a Karácsony, húsvét pünkösd című munkában lefija: ,Algyő sajátos, régi, már inkább csak emlékezetben élő hagyománya, hogy a nagyhét elején a gazda az udvaron összegyűjtötte, rendbe tette minden munkaeszközét és imádkozott felettük." Említi továbbá, hogy a gyónással, áldozással kötelezővé tett megtisztulás mellett önként magukra vállalták, „Ilyenkor az idősebbeket a fiatalok megkövetik, vagyis bocsánatukat kérik, sok helyen kezet is csókolnak szüleiknek. Ezt a megkérlelést olykor a szülő gyermekével, a gazda béresével szemben is megtette. Hajdani szegediek azokat is fölkeresték, akikről úgy érezték, hogy megbántották valamivel őket.". Nagycsütörtökön, amikor az ősegyházban a bűnök nyilvános kiengesztelése történt, a templom előcsarnokában kérték a vezeklők az érettük való imádkozást, e hely ugyancsak Bálint Sándor szavaival - „... a koldusok helye, tápaiasan kúdúsok színje volt, akik a nekik nyújtott alamizsna fejében a hívek boldogulásáért, halottjaik üdvösségéért imádkoztak". Nagycsütörtök megtisztító, vezeklő másik hagyományáról, a lábmosásról (a mandátumról) amiről már 1519-ben a Lányi-kódex is említést tesz, Bálint említett könyvében idéztetik: „Az oltármosás után a szegedi apácák a szegények lábát is megmosták: az portás annyé szegényt keressen, mennye attyafiú (= apáca) vagyon. Minnyán begyúlvén és a szegényeket behíván tegyenek mandátumot. Nekik az az lábokat megmosják mit kell tedék (= pedig) mondani és tenni, megmondtuk." S feljegyzésre kerül az is, hogy ennek analógiájára a hagyományőrző tápai régen este megmosta gyermekei lábát. A vezeklést szolgálták a templomi és kálváriái stációjárások, a keresztutak, mert hitték - mint azt Kálmány Lajos leírja Szeged népéről szóló könyvében - csak a Jézus Krisztus kínszenvedésén és kereszthalálán való elmélkedés, annak megélése mentheti meg az embert a kárhozattól. Ezért volt szokásban a szegedi tanyavilágban régen az is, hogy „... álmatlan öregek, gondokkal küszködő javakorabeliek éjszakai magányban szintén a kertben, házhoz tartozó szőlőben imádkozzák az olvasót" (Bálint Sándor i.m.). Hagyományaink Áhítatos percek. (Fotó: Nagy László) A szakrális hagyományokhoz tartozó nagycsütörtöki oltárfosztás analógiájára a harangok Rómába menése, azaz elnémulása után a mélyen vallásos családokban régen fekete leplekkel takarták le a tükröket. A liturgia elemei némelykor összefonódtak a pogány ősi hiedelmekkel, a tavaszi megújulást késleltető gonosz erők elűzésének praktikáival. A szegedi Somogyi Elek Idvességes mulatság című munkájában azt jegyezte fel, hogy nagypénteken a gyermekek deszkákat vernek, vagy a földet püfölik, mondván, Pilátust verik. A „pilátusverés", a „pancilusozás" eme hagyományát Dugonics András is említi Példabeszédek és jeles mondások című könyvében: „ ... a gyermekek, főképpen Szegeden, irgalmatlan pattanásokkal verik a földet, nagypénteken gyékénnyel, és azt mondják, hogy Pilátust verik...". Szentelések Nagypéntek napjára pedig a csendesség, a vezeklés, a böjtölés volt jellemző. Bálint Sándor említett könyvéből tudjuk, hogy e napon: „Szeged népe régebben a Tiszára szótlanul járt le mosakodni. A beteg kisgyermekeket is levitték, hogy a bajt lemossák róluk... A múlt század derekán hajnalban három óra felé a szegedi legények sorba kukorékolva költötték föl e fürdéshez az alvókat. A szokásba nyilván belejátszott az ismeretes evangéliumi hagyomány is: megszólalt a kakas, amikor Péter a Mesterét elárulta.". S persze az a pogány elem is tetten érhető benne, hogy e rituális fürdéssel a betegséget akarták maguktól távol tartani, illetve a lányok szépségüket vélték általa biztosítani. Szegeden nagypénteken hajnalban szokás volt a férgeket kiűzni a házból, ugyancsak Bálint professzor könyvéből tudjuk, „Szeged-Alsóvároson a ház összes helyiségeit kisöprik, a férgeket jelképező szemetet kiviszik az utcára és a kocsinyomon túlra öntik ki.". A mondókát, mellyel a szeméttel a patkányokat és férgeket oda küldik, ahol azok füstös kéményt látnak, a szegediek nemigen mondogatták, de megtartották azt az általános népszokást, hogy nagypénteken nem gyújtottak tüzet. S azt is betartották, hogy szigorúan böjtöltek Jézus kínszenvedésének napján. A leginkább önmegtartóztatók csak sós-paprikás kenyeret ettek, mások olajos káposztát, előző nap főzött paszulyt, olajos gubát, laskát, ciberét, főtt tojást fogyasztottak. A nagypénteken készült szegedi tésztának, a „vízihullát kereső kenyérnek" sajátos szokás- és hiedelemköre volt: úgy vélték, az ilyenkor dagasztott, libatojásnyi, szárított tésztára égő szentelt gyertyát téve, s vízrebocsátva azt, meglelhe"tő vele a vízbe fulladt ember. A misztikumból azonban nem a fenti, s hasonlók gyakorlása kapcsolódott elsősorban ehhez a naphoz, hanem a vallási jellegű cselekmények, ájtatosságok. A gyalogos templomjárás (messziről is, tanyáról is), a fájdalmas olvasó végzése, a keresztút, a szentségimádás, a vezeklő felvonulás, a kereszt előtti hódolat, a csonkamisén való részvétel, a szent sírnál való virrasztás, a passiójátékok. Utóbbiakban összefonódott a dogmatikus-liturgikus eredetű misztérium és a népies, szabadosabb hagyományvilág. Sajátos elem például, hogy a vallásos szegediek is hitték, hogy a passió idején megnyílik a föld ott, ahol pénz van, s abból mindenki vehet magának. Pogány hiedelmek, rítusok maradványai a nagyszombati szokásokban is tetten érhetők. A tűzgyújtás ősi módszerével, kovával csiholt szikrával gyújtottak régen e napon tüzet, barkával vagy régi keresztdarabokkal. A tüzet megszentelték. A hozzá fűződő hiedelmek, cselekmények éltek a szegedi tájon is. Bálint Sándor írja a nagy ünnepekről szóló könyvében: „Szeged-Alsóvároson a hívek még századunk elején is szőlejükből szoktak vinni vesszőket, amelyeket szertartás alatt vagy ők, vagy megbízott koldusok tartottak a tűzbe. Az így megszentelt venyigéket aztán a szőlőnek, esetleg szántóföldnek négy sarkába ásták el". A templomi megszentelt parázsból sokan vittek haza, s azzal gyújtották újra tüzüket. E parázs maradványait pedig szentelménynek tekintették, és bajelhárítónak tettek belőle az állatok ivóvizébe, illetve elszórták a földeken. Ugyanilyen fontosságot tulajdonítottak a vízszentelésnek, mert a hazavitt szenteltvízzel a bajt, betegséget, rontást vélték elháríthatónak. - Az ételszentelésnek ugyancsak kultusza volt, s máig élő hagyomány. A húsvéti ételeknek sajátos szimbolikája volt. (Lásd ezekről szóló külön cikkünket!) Nagyszombat legfontosabb eseményén, a feltámadáson, a templomi szertartáson, a körmeneten, aki csak tehette, részt vett. A szegedi hagyomány szerint azonban a gyermekek a harangok újrakondulásakor sajátos gonoszűző praktikát gyakoroltak, Alsóvároson például rossz bográcsot verve berohangálták a ház minden szegletét, és űzték a férgeket. Kálmány Lajos azt jegyezte fel, hogy a tarjániak ilyenkor azt mondták: „Szent János vére fusson körül a ház környékin, hogy ne ártson semmiféle veszödelem.". Bálint Sándortól tudjuk, hogy más, sajátos szokások is voltak Szegeden nagyszombaton: például a Jézuskeresés és a határkerülés vagy processiójárás. Vízbevetés Miképpen szokás e tájon is húsvéthétfőn a vízbevetés, a locsolkodás. Mint Kovács János feljegyezte Szeged és népe című könyvében: „Húsvét másnapján szokásos Szegeden is a 'locsolódás', mert azon balhiedelemben vannak, hogy a kit meg nem locsolnak, az 'rühes' lesz vagy egyéb kiütéseket kap az év folyamán. " A rítust még e század elején is ősi módon, kútnál, vízzel öntözve gyakorolták megtisztító, termékenységvarázsló célzattal, illetve a megkeresztelkedés emlékezetére. A locsolók jutalma ékes tojás, pohár pálinka, virágbokréta, pár krajcár volt. S jutalom járt azoknak is, akik egészség-és termékenységvarázsló céllal a lányok húsvéti korbácsolását gyakorolták. Ezen bajelhárítást régen a nők húsvét keddjén a fordított locsolkodással törlesztették. A húsvét utáni hetet pedig pihenésre szánták, s készültek a kishúsvétra, a hétvégi fehérvasárnapra, amivel befejeződött a leggazdagabb ünnepkör. Szabá Magdolna