Délmagyarország, 1995. augusztus (85. évfolyam, 178-204. szám)

1995-08-01 / 178. szám

Gyerünk fürdeni! W W Alig ötven évvel ezelőtt Pünkösd szombatján nyitot­tak a szegedi fürdők. No, nem a gőzfürdő, hiszen ott éppen attól fogva zárták az úszómedencét, és néhány olyan medencét még, amelyeket nagyon jól helyettesí­tettek a tiszai úszóházak zárt medencéi. Gyermekkorunkat idézi a Szőnyi, a Takáts, illetve néhány egyesületi úszóház, mely utóbbiakat csak egye­sület-tagi ajánlással szerzett igazolvány felmutatásával látogathattak. Az 1950-es évektől aztán egyiket Béké­nek, a másikat Szabadságnak keresztelték el. Télidőre a Tápé alatti Téli kikötőbe vontatták mindet, hogy jég­zajláskor ne sérüljenek. Nyáron meg a Pick szalámi­gyárnál - egymástól bizonyos távolságra - horgonyoz­tak, És amíg a tápaiak a Tiszában, addig a városi polgá­rok inkább az úszóházak medencéiben (végsősoron te­hát ők is a Tisza vizében) feredőztek. Az újszegedi partfürdő és a Sárga főként vasárnap délután telt meg, ám a hajdani tápaiak kedvelt fürdőhelye a falu fölső végénél, az úgynevezett Fölsőrampa közelében volt. Ott ugyanis valaha állatgázló volt, melyet azért éppen ott alakítottak ki, mivel akár a folyó közepéig is be le­hetett gázolni. Csak a hajóút volt mély. Fél századdal ezelőtt nyári vasárnap délelőttökön a tápai állatartó gazdák lehajtották a teheneket és a lova­kat is a Tiszára. A legények megúsztatták a lovakat, majd'a partközeiben állva alaposan megcsutakolták őket. A csutakot hosszú szálú szalmából csavarták. Csutakolás után megint megúsztatták a lovakat, majd kicsapták őket az erdő fűzfái alá, hadd legeljenek. A tehenek is belementek a vízbe, és mielőbb lefe* küdtek a partszélen. A gazdák később azokat islemoS­ták, majd az erdei szedresbe hajtották őket legelni. Ebéd után, miután egy kicsit deleltek, a család is „lévonult fördeni". Emlékszem, az asszonyok egy szál ubonyban. a víz szélén ültek, lábukat lógatták csak be­le. Amikor jött a sétahajó, beljebb ültek, mert élvezték a hullámokat. Úszni szinte egyikük sem tudott. Férfiemberek nemigen jöttek a délutáni feredőzésre, hiszen a délelőtti állatfürdetések ideje arra is szolgált a számukra, hogy alaposan lemosakodjanak. Ezért ők in­kább kiültek a ház előtti akácfa hűvösébe és kártyáz­tak. A gyerekek csapatba verődve csúszdákat készítet­tek. A magasabb part viszonylag egyenes részén ki­szaggatták a gazokat, majd alaposan letaposták a meg­lazult fövenyes földet. Ezután belementek a vízbe és nagy lendülettel, két tenyerüket lapátnak formálva hányták föl rá a vizet. Majd következett a csúszkálás: ki fenéken, mások a hasukon siklottak, és csak úgy csapták szét a vizet, amikor nagy sebességgel bele­loccsantak. A Tisza túlsó partján, lévén igen jó a talaj, több gaz­da (később a téeszcsé is) dinnyét termelt. A gyerekek kedvenc szórakozása volt a dinnyelopás. Egyet-egyet belehajítottak a vízbe, ráhasaltak és hozták az innenső oldalon lévő cimboráknak. Kés nem lévén, földre ejtet­ték, és a széttört dinnyét becsemegézték. A legények minden sétahajójárat elé beúsztak, hadd emelgesse őket a hatalmas hullám. A nagylányok is meg-megmártóztak szintúgy, mint az asszonyok, egy szál kombinéban vagy üngben. Aztán a vízszélben ül­dögélve beszélgettek. Hajdanában - írja Bálint Sándor - a lányok fürdés után fölmentek az erdei fűzfák alá, ott fésülködtek, hogy majd a gyerekeiknek is szép hosszú hajuk legyen. A fürdőzést estig élvezték, amikor is mind haza­mentek. hogy a jószágokat ellássák, beéccakázzanak. Naptár idejét tekintve a tiszai fürdőzésnek általában Il­lés napja vetett véget, mert a hagyomány szerint „Illés próféta jeget hajított a Tiszába, azt akkor vigyázni köl­lött, mert főfáztunk." A hagyományos tiszai fürdőzés Tápén már a múlté. Talán a fürdőszobák helyettesítik a Tiszát, ám a harká­nyi, a szoboszlói, illetve a gyulai fürdőket szívesen lá­togatják a tápaiak, amely feredőzés bizonyára föl-föli­dézi bennük a hajdani sárgái vagy fölsőrampai lubicko­lásokat. Ifj. Lele József • Véleményem szerint Siralmas dolgaink Hegedűs Tibor július 20­án és 2!-én Újszegeden, a Fő fasoron járt. Látta, hogy a hatalmas, gyönyörű platán­fák mellett mély és széles munkagödröket ástak. így folytatja: „Elsírtam magam. Gondoltam, a fáknak annyi! Odamentem az árkokhoz és kellemesen csalódtam, a fák egyetlen gyökerét sem fűré­szelték. metszették el. Ez na­gyon lelkiismeretes munka volt. A város lakossága ne­vében köszönetet mondok érte. Bárcsak mindig így dolgozának, védenék, óvnák a természetet." Marosi János a Feszty kórkép, Ópusztaszer és tden­htásunk hármas vetületét vá­zolta fel. Szerinte a nemzeti identitás egy, bár talán nem a legfontosabb alakító esz­köze a „klnkeservvel újjáal­kotott körkép". Azonban lát­szik, hogy az uralkodó mo­netansták számára máris sa­vanyú a szőlő. „Legszíve­sebben ki is iktatnák - remé­'em nem tehetik - a mille­eentenáriumt ünnepi prog­ramból Ópusztaszert. Megta­nulhatnák az urak. akik oly Pontosan számolnak és min­dig — már negyedszázada — rossz eredményre jutottak: vannak dolgok, amikre min­dig kell legyen pénz, mert ha nem. a többire sem érdemes költeni. Itt ugyanis a nemzeti identitás újraépítéséről van szó, amit a kommunista bű­vészinasok egy hamis nem­zetköziség eszméjével takar­tak le" - írja olvasónk, majd egy történeti párhuzam után így fejezi be levelét: „Ne­künk kell Ópusztaszer az összes kérdőjelekkel együtt, mert identitástudatunk éppen a történészek révén van mélyponton és miért ne len­ne ellensúly a Vatra Roma­neasa állításával szemben, hogy mi ázsiai barbárok ugató nyelven beszélő le­származottjai vagyunk. Sze­ged és környéke pedig jog­gal lehet büszke erre az identitásunk szempontjából jelentős alkotásra, jelezvén: ezen a tájon történt, esetleg történhetett volna más is, mint a máig sajgó vád, a sze­gedi gondolat dzsentri áb­rándja. A már megnyilvánu­ló türelmetlenség (Délma­gyarország, 1995. július 25-i száma) is jelzi: a körkép ta­lán segít oldani azt a Him­nuszba megénekelt balsorsot és a Szózat megrázó tragiku­mát." Megjelent egy könyv. S ha elkésve is, Szegeden illik tudatosítani a szerző szándékait és eredmé­nyeit. Elismerve ezzel áldozatkészségét, mert olyan közérdekű ügyhöz nyúlt, amely érinti e sárgo­lyó valamennyi lakóját. Sorozatunk előző részé­ben megemlékeztünk arról, hogy Szeged polgárai közül az érdekelt Papp Ferenc volt a kezdeményező a gyógyvíz­fúrásokban, s a város rögvest mellé állt, akárcsak az akko­ri Pénzügyminisztérium. Hét hónapi fúrás után, 1927. ok­tóber 12-én, 944 méter mélységből 58 Celsius fokos víz tört fel. Később, a Taka­réktár utcában létesített pa­lackozóból Patzauer Dezső vállalkozó forgalmazta az ásványvizet, melynek hiva­talos elismertetését szintén ő járta ki. A kutatást a város végez­tette, felhasználva Papp Fe­renc tőkéjét is, aki, mint em­lítettük, érdekelt volt a gyógyvíz gőzfürdői haszno­sításában. Szeged apraja­nagyja szemtanúja volt a vállalkozásnak, s a Délma­gyarország, a város hű kró­nikása sűrűn tudósított a hal­adásról. Mámoros október Voltak olyan városlakók, akik egyéni szorgalomból pontosan feljegyezték a napi teljesítményt. Áprilistól jú­niusig már elérték a 438 mé­tert, amikor a fúrószár be­szorult a vastag homokréteg­be - amit sikerült végül ki­menteni; júliusban mégis 500 méternél végleg elakadt a mélykútfúrás. A fúrócső és fúrószár közé homok ke­rült... Aztán két nap múlva, 511 méternél, kellő óvatos­ság mellett, szürke agyagot hozott fel a víz. A munka haladt, s elérkezett a mámo­ros október. Akkor, a víz fel­törésekor az addig kitartó munkások valamennyien pő­rére vetkőzve lubickoltak a • Nagy László János könyve Pávai-Vajna Ferencről Az Anna-kút regénye (II.) kellemes vízben. Napok múlva, éjszakánként, a szomszédos kávéházak ci­gánymuzsikusai használták ki a lehetőséget a feredőzés­re. Szakértők szerint a feltörő hévíz karbonátos, szénsavas, nem került bele a fiatal har­madkori üledékek alatt lévő sós tengeri lerakódásból származó jód és konyhasó. Papp Ferenc, a számító fürdőtulajdonos azonban nincs megelégedve, s csak részeredménynek tartja az 58 fokos vizet. Szerinte csak akkor kell befejezni a mun­kát, még a tél beállta előtt, ha elérték a 70 fokos vizet, s ha kell, fúljanak 1100 méte­rig! Nemvárt akadály hűti le Papp Ferencet: elfogyott a cső! Külföldről egy hónapba telik a beszerzése, miközben az élő kútra ezer veszély le­selkedik: a veszteglő fúrat és a fúrótorony „nem bírja ki" ezt az időt... A tanácsülés határozata megfellebbezhe­tetlen: be kell helyezni a szűrőcsövet, ki kell képezni a kutat a kitermelésre, a vi­zet be kell vezetni a gőzfür­dőbe. Világcégek szeme * Szegeden A Délmagyarország 1927. október 16-i számában egy érdekes információ jelenik meg a város terveiről. Esze­rint Buócz Károly városi A nyugdíjas dr. Pávai-Vajna Ferenc Az első részben Nagy László János A csillagok gyermekei vagyunk című könyve nyomán ismertet­tük Pávai-Vajna Ferenc (1886-1964) életútját a Na­gyenyed melletti Csongvától a megannyi őstehetsé­get útjukra bocsátó Bethlen Gimnáziumon át Buda­pestig, majd bekapcsolódását az első nagy, az elmé­leti kutatás mellett a gyakorlati feltárásban is jeles­kedő magyar geológus nemzedék munkájába. Meg­írtuk, hogy élete alkonyán milyen méltatlan körül­mények között élt: „osztályrészül" a bányászok sor­sát kellett vállalnia, s hogy háromszor temették eL„ műszaki tanácsos felutazott Budapestre, s tudatta Pávai­Vajna Ferenccel, hogy „a város valószínű jövőre egy új mélykutat fúrat, amellyel felkutatja a mostani mély­kútnál melegebben fekvő ré­teg kincseit, s ez a kút való­színűleg Újszegeden lesz." Történelmünk úgy „ren­delkezett", hogy e terv 1962­ben valósult meg, Pávai­Vajna módszereit követve. Ezt jelzi a Székely sori em­léktábla, a hévízkúttal szem­ben. Szegedet a húszas évek­ben megkereste több világ­cég, különféle ajánlatokkal. A város azonban saját útját járta - helyi erőkre támasz­kodva igyekezett hasznot húzni lehetőségeiből. Patzauer Dezső, az Anna­víz forgalmazója a harmin­cas évek végén - helyi hasz­nálatra, kísérletképpen ­ivócsarnokot épített. Lebon­tatták, mivel korlátozta a „rálátást", habár a helyet maga a városi tanács jelölte ki. Amikor megnyílt, odaej­tett ékszerként ragyogott, csillámoktól csillogó fehér­ségben. Üvegfallal elkerített részben egy hölgy tartózko­dott, bármikor felvilágosítás­sal szolgálva az ivókúráról. Kérésük annyi volt csupán, hogy a vízfogyasztók szá­moljanak be az eredmények­ről. Egy üvegbúra alatt a vízhajtotta veseköveket tá­rolták, mindenki okulására. Az ivócsarnok átváltozásai: előbb tejivó lett, majd bor­ivóvá züllött, elvesztvén ere­deti célját. Kor­dokumentum Nagy László János köny­ve Pávai-Vajna Ferencről kordokumentum is. Ahhoz, hogy e regényben megjelen­hetett az Anna-kút „regé­nye", nélkülözhetetlenek voltak a szegedi adatközlők, visszaemlékezők. Jeleztük: a Délmagyarország hiteles forrásként szolgált a forrás történetéhez, amit olyan adatszolgáltatók, visszaem­lékezők egészítettek ki, pon­tosítottak, illetve kerekítet­tek ki eredeti véleménnyel, észrevétellel, mint dr. Bátyai Jenő, dr. Vágás István, dr. Molnár Béla. Pataki Sándor Pataki Sándor György A szentesi versenyuszoda. A város termálvízkincsét is Pávai-Vajna térképezte föl A szegedi Anna-kút

Next

/
Oldalképek
Tartalom