Délmagyarország, 1995. július (85. évfolyam, 152-177. szám)

1995-07-01 / 152. szám

• Ismerje meg önmagát (2.) Szüksége van epekőre vagy reumára? Dehogy van rá szükségem, fogalmazódik meg bennünk a válasz, pedig a tiltakozást egyre inkább fel kellene váltania a gondolkozásnak, hiszen hazánkban is mind több orvos teszi fel páciensének a kérdést: miért éppen ez a betegség kell Önnek? Aki valóban szeretne megszabadulni nyavalyáitól, annak először is meg kell értenie betegsége üzenetét. Sorozatunkkal a tünetek jelentésének megfejtésében szeretnénk segíteni olvasóinknak. Alig felfogható, hogy az ember legfinomabb megnyilvánulása, az érzése - különböző biokémiai folyamatok végtermékeként - egyszercsak kő formájában jelenik meg a testében. Az epekövek termelésében a hölgyek járnak elöl, a vesekövek előállításában pedig inkább az urak „buzgólkodnak". Lássuk, milyen lehetséges lelki okok húzódnak meg a jelenségek mögött! Hölgyeké az elsőség, tehát figyeljük meg először azt, amiról a nyelvünk az epével kapcsolatosan árulkodik. Aki rosszindulattal szól a másikhoz, arról azt mondjuk, hogy az epe beszél belőle. A hirtelen haragra gerjedt embert szoktuk úgy is jellemezni, hogy elönti az epe. A mérhetetlenül .bosszús embernek forr az epéje, •x aki epébe mártott tollal ír, an Mik jobb nem elolvasni a sorait. PN másra epét okádóról pedig nyilvánvaló, hogy keserű dühében fakadt támadásának senki sem állíthat akadályt. Vagy mégis? Nos igen, mégpedig pontosan a dühöt elszenvedő, aki mégsem mutatja ki az általa kívánt mértékben az indulatait, inkább elfojtja. A végeredmény: az epekő, a megkövesedett agresszió. A szorgalmas tudósok azt is megfigyelték, hogy a férjezett, gyermekes asszonyok körében sokkal több az epeköves görcsöktől szenvedő, mint az egyedülálló nőknél. Bizony, nagyon sok családanya éli meg villámháIrítóként a szerepét, s a családi ' l')éke érdekében a saját indulataidnak már végképp nem enged teret. Könnyen belátható, hogy nem akármilyen teljesítmény egy családi perpatvar közepén megtalálni az indulatok levezetésének leginkább eredményre vezető módját, de talán kevésbé fájdalmas, mint egy epegörcs. A férfiak veseköve - bármilyen meglepő - leginkább a társadalmi előítéletek eredménye. Számukra sokkal jobban megengedett agressziójuk kiélése, mint nőtársaiké, ezért ritkán „termelnek" epekövet, gyengéd érzelmeik kimutatásáért viszont megmosolyoghatják őket, s a szégyen helyett „választják" a vesekövet. A vese állapota leggyakrabban partnerkapcsolataink minőségéről árulkodik, s akinek a kapcsolatteremtő készsége gyengébb, annak lesz jó kemény veseköve. Nem véletlen, hogy a kapcsolatteremtést legtöbbször poharazgatás kíséri. Az ivás serkenti a vese, a „kapcsolatok szervének" a működését, s ezzel segíti a pszichés kapcsolatteremtő készséget. Az sem véletlen, hogy a gátlásos férfiak egy része alkoholistává válik, ám sajnos éppen ezért rikán jutnak el a vágyott kapcsolatig. Aki viszont már kitermelte a maga vesekövét, s az orvos utasítására szorgalmasan ugrálgat otthon, hogy elmozduljon a kő, a kegyetlen fájdalmak elmúltával érdemes elgondolkoznia azon, hogy partnerkapcsolatában milyen elmozdulásra van szüksége - a megszokotthoz képest... Sorozatunk, ugye, arról szól, hogy a betegség őszintévé tesz. Nagyon nehéz ezt felvállalni, de legyünk mi is őszinték: a reumás betegek azok, akik a legkevésbé vállalják betegségük lelki okának elfogadását. Eredendő merevségük, hajlíthatatlanságuk akadályozza meg őket ebben. A betegség gyakorisága miatt talán mégis érdemes vele foglalkozni, hátha az érintettek egy része megkísérli a már-már lehetetlenl. A reumásokról annyi jó tulajdonságot lehet leírni, mint talán senkiről. Megbetegedésük előtt a legaktívabb emberek közé tartoztak, reggeltől estig fáradhatatlanul tevékenykedtek, versenyszerűen sportoltak, mindig is szinte túlzottan lelkiismeretesek voltak, erkölcseikben rendíthetetlenek, s másokért is bármikor képesek voltak áldozatot hozni. S egyszercsak ezek az aktív, ügyes, mozgékony emberek - akik betegségük előjeleit is igyekeztek figyelmen kívül hagyni - lemerevednek, s végleges nyugalomra kényszerülnek. Mi húzódik meg a lélekben a jelenség mögött? A pszichoszomatika (lelki eredetű testi betegségek) tudománya két okot is lát a háttérben. Az egyik a reumások eredendő gondolkodásbeli merevsége, amit éppen fizikai aktivitásukkal igyekeznek ellensúlyozni. Kényszeres merevségükről nem hajlandók tudomást venni, s éppen mozgékonyságukkal igyekeznek mások figyelmét is - legtöbbször öntudatlanul - elterelni róla. A másik ok a már oly sokszor emlegetett probléma: az agresszióval való bánni nem tudás. A probléma mindig ott jelentkezik, ahol az egyén blokkolja az agresszió által elindított energiát. A reumások ezt az izmaikban teszik, s visszamaradó energiájuk legtöbbször a csuklóizomzatban marad felhasználatlanul, s fájdalom formájában jelzi a létezését. Legszemléletesebb változata ennek, amikor a reumás beteg keze ököllé görbül, s ebben az állapotban merevedik meg. Ha életük során néhányszor az asztalra csaptak volna, nem merevedik bele öklükbe a mozdulat. Nem véletlen, hogy a reumától kétszer annyi nó szenved, mint férfi, hiszen számukra kevésbé nyílik mód ellenséges érzelmeik nyílt megélésére. A természetgyógyászok szerint a reuma a táplálékkal szervezetünkbe kerülő mérgek lerakódása a kötőszövetekben. A pszichoszomatika nyelvén mindez a feldolgozatlan problémákat szimbolizálja. S ahogy a böjt felemészti a testben lerakódott mérgeket, a problémák tudatosítása ugyanúgy segítene az addig elhárított, elfojtott témakörök megoldásában. Csak az a merevség, az a tudati mozdíthatatlanság ne lenne... Vagy mégis leküzdhető? Lenthár Márta > Nem kell mindjárt megijedni SZÓRAKOZTATÓ MELLÉKLETÜNK mm a b% valami más 1912. szeptember 18-án reggel hét órakor - mint mindig - Armand és Céleste Lambert éppen dolgozni kezdett fűszeres üzletükben, Dijon központjában. Ezen a korai órán a vasredőny felnyitása előtt - számtalan apró dolgot kellett előkészíteni: feltölteni a polcokat, aprópénzt készíteni a kasszába, leporolni az árut. • JSfe fesd az ördögöt a• szatócsbolt falára? Céleste, a felesége inkább a háttérben ügyködött, arcán gyakorlatilag állandósult már a bárgyú „kereskedőmosoly". Mielőtt Armand elindult, hogy feltekerje a vasredőnyt, Céleste remegve szólt oda férjének: - Armand, én félek... Talán mégsem kellene... Lambert vállvonogatva válaszolt: - Most már végigcsinálom. Kell a pénz, vagy nem? A redőny felhúzása után látszott, hogy már többen vártak a nyitásra. Lambert széles mosollyal üdvözölte őket az üvegen keresztül, és még egyszer odavetette feleségének: - Most már elég legyen a nyavalygásból, és később szeretném, ha a helyzet magaslatán lennél! Könnyeket akarok, és kétségbeesést! • A délelőtt minden probléma nélkül, a megszokott rutinnal telt el. Aztán - kevéssel az ebédidő előtt - egy hölgy kimondta a végzetes mondatot: - Egy kiló cukrot kérek... Armand Lambert fogta a létrát, odatámasztotta ahhoz a polchoz, ahol a cukor volt, és megindult felfelé. Talán túlságosan is gyorsan, ugyanis hirtelen elvesztette egyensúlyát, és a boltban levő négy vevő szemeláttára létrástól felborult. Nem ájult el, sőt, a feleségét hívta: - Céleste, rosszul érzem magam! Nem tudok megmozdulni! Szinte azonnal kitört a pánik, a butikban ráadásul nem volt telefon, úgy kellett elrohanni egy orvosért, Amikor az negyedóra múlva megérkezett, Lambert még mindig mozdulatlanul feküdt, hordágyon vitték a kórházba. • 1912. december 24. Három hónap telt el a baleset óta, a lehúzott vasredőny mögött a karácsonyesti ünnepre készült a házaspár. Szomorú karácsony, gondolták a környéken lakók, hiszen Lambert úr balesete komolyabbnak bizonyult, mint azt hinni lehetett volna. Furcsa módon semmije nem tört el, de két lába béna maradt, és azóta tolószékben töltötte napjait. A szomszédok legalábbis így tudták. Pedig... Alighogy véget ért a nap, Lambert felpattant a tolószékből, és körbefutotta a butikot: - Na végre! Már azt hittem, sose lesz este. Felesége félszegen mosolygott rá, aztán megjegyezte: - Ne is törődj vele! Azért szép karácsonyunk lesz, hozom a legjobb borunkat. A baleset után a kórházban egyébként értetlenül álltak az orvosok a fenomén előtt: tulajdonképpen semmi jel nem mutatott arra, hogy ilyen súlyos következményei lesznek az esésnek. Végül abban maradtak, hogy a paralízist a sokk okozta; valamivel csak meg kellett magyarázniuk a jelenséget. Armand Lambert alighogy kézhez vette zárójelentését, felkereste biztosítóját, ahol még időben egy nagy összegű balesetbiztosítást kötött. Ott, persze, nem örültek az esetnek, de az orvosok véleményével nem vitatkozhattak. A lourdes-i „csoda" A 45 éves Armand Lambertet nem éppen előnyös fizikummal áldotta meg a Teremtő. Tulajdonképpen az látszott rajta, hogy jobban hozzászokott a zárt butikban történő kiszolgáláshoz, mint a jó levegőn való sétálgatáshoz. A törzsvendégeket persze ez nem zavarta, főleg hogy Lambert nagyon kedves volt mindenkihez, Igy szívesen jártak hozzájuk. • Erről még Armand Lambert sem álmodozhatott és kénytelenek voltak kifizetni a szabályok szerint járó summát: 100 ezer frankot! A pórul járt kereskedő kacagva mondta feleségének: - Ez még nem minden, elkészítettem az utóbbi három hónap mérlegét. Minden eddigi rekordunkat felülmúltuk! Igen, amikor híre meni a balesetnek, ugrásszerűen megnőtt a szatócsbolt forgalma. Már az egész kerülettől hozzájuk jöttek vásárolni; azok, akik eddig a konkurens céghez jártak, a szerencsétlenség hallatán mind „átpártoltak" Lambertékhez. A boltos terve egyébként egyszerű volt: ahogy sikerül elegendő pénzt összeszedniük, azonnal elutaznak Dél-Franciaországba, ahol senki sem ismeri őket, és új életet kezdhetnek. • 1913 márciusa. A szatócsboltnak már nem csak a forgalma, hanem az alapterülete is megduplázódott: Lamberték a nagy bevételnek köszönhetően megvásárolták a szomszédos üzletet is. Ennek ellenére a kezdeti optimizmusnak már nyoma sem volt. Armand egyik este letörten közölte a feleségével: - Nem bírom tovább! Nap mint nap itt ülök ebben a tolókocsiban, ráadásul kiszámítottam: még legalább három év, amíg összejön annyi, hogy délre költözhessünk. - Az elején azt mondtad, hogy menni fog... - Tévedtem! Néha futni, rohanni szeretnék, ehelyett itt ücsörgök egész nap. Nem bírom... - Pedig kénytelen vagy... - De nem bírom, értsd meg! Elhatároztam: egyszer hirtelen felpattanok mindenki előtt, és körbefutom a boltot. - Nem, ezt most már nem teheted meg. Viszont van egy ötletem. És Céleste közelebb ült a férjéhez... •* 1913 augusztus. Lamberték egy vonat első osztályú kabinjában ültek, s Párizs felé tartottak. Semmi dolguk nem volt ott, de akkoriban még nem lehetett másképp Dijonból Lourdes-ba jutni. Ez volt ugyanis Céleste ötlete: egy megrendezett csoda! Férje megfurdik a lourdes-i forrásvízben, aztán elég azt mondania, hogy meggyógyult... Armandnak tetszett az ötlet, két okból is.'Nem csak annak örült, hogy újra járhat, hanem az is megfordult a fejében, hogy egycsapásra híres ember lesz belőle. Ezért megvárták augusztus 15-ét; ez az a nap, amikor mindig a legtöbben vannak Lourdes-ban, és a „csoda" a lehető legnagyobb visszhangot fogja kiváltani. A csodatévő medence előtt hatalmas sor állt, tolókocsik egész armadája várta, hogy tulajdonosa megmártózhasson a Szent Bernadette-ról elnevezett forrás vizében. Abban nem volt semmi meglepő, hogy a medence partján számos újságíró és fotós állt: a csodák tényleg ezen a napon, Mária mennybemenetelének napján szoktak történni. A pokoli nyári hőségben két órát kellett várakoznia Armand Lambertnek, míg sorra kerülhetett. Akkor aztán két ápoló ragadta meg két oldalról a tolókocsit, majd beemelte a medencébe. Lambert megvárta, míg elmerül a vízben, kicsit megmozgatta elgémberedett lábait, aztán ordítozni kezdett: -Járok...! IJjra járok...! A tömeg megmozdult, az újságírók odarohantak, néhány nyomorék szinte irigykedve nézte, s a fotósok innentől kezdve csak őt fényképezték. Az általános felfordulásban Lambert a feje fölé emelte tolókocsiját, és a medencét befogadó barlang teteje felé üvöltötte: - Csoda történt! Csoda...! Késő este szállodai szobájukban egyfolytában csengett a telefon. Tíz órakor például Dijon polgármestere hívta: - Mikor szándékozik hazatérni, Lambert úr? Tudja, hogy már nagyon várjuk? Lambert elégedetten dóit hátra foteljében, és az járt az eszében, hogy tulajdonképpen csak az történt, amire számított: híres ember lett belőle. Azért válaszolt a polgármesternek: - Még nem tudom pontosan, tudja, itt is számos kötelezettségnek kell eleget tennem. Mondjuk, legkésőbb huszadikán érkezünk. 1913- augusztus 20. A Lourdes-Párizs sebesvonat falta a kilométereket. Armand és Céleste a kabinjukban épp azt tervezgették, hogy a szatócsbolt neve ezentúl „A csodatévóhöz" lesz. Igaz, ez nem nagyon tetszett Céleste-nek, ő megelégedett volna a „Szent Bernadette-ter is. Ekkor hatalmas ütközés állította meg a vonatot: a szerelvény belerohant egy, a nyílt pályán veszteglő tehervonatba. Gyorsan kiderült, hogy nagyobb az ijedtség, mint a baj: Céleste még csak meg sem ütötte magát. Férjének lábait viszont összevagdalták a berobbanó ablaküveg szilánkjai, combjaiból patakokban ömlött a vér. Gyorsan kórházba szállították, ám amikor Céleste Armand hogyléte iránt érdeklődött, azt a választ kapta: - A férje élete már nincs veszélyben, a két lába viszont... - Mi történt velük? - Kénytelenek voltunk amputálni...! Lamberték tehát nem változtatták meg boltjuk nevét. Eleinte sokan jöttek, hogy részvétükről biztosítsák Armand-t, ám hiába mondogatták, hogy „Ne törődjön vele, Lambert úr, tulajdonképpen minden olyan, mint a csoda előtt volt!" A tulajdonost ez még agresszívebbé tette, és morgásával lassanlassan elriasztotta leghűségesebb vevőit is. A bolt tönkrement, a Lambert házaspár pedig eltűnt. Csak 1940-ben beszéltek róluk újból. Céleste halálakor. Férje akkor már 15 éve halott volt, így özvegye közzétehette nyilvános gyónását, melyben a fenti történetet elmesélte. A hívők nem sajnálták őket: - Isteen megbüntette óket mondogatták. A világiak reakciója pedig tényleg „emberi" volt: - Úgy kellett nekik! Imre Mátyás x