Délmagyarország, 1995. március (85. évfolyam, 51-76. szám)

1995-03-14 / 62. szám

VI. MÁRCIUS IDUSA KEDD, 1995. MÁRC. 14. ** ^ '»//» ^'tf « . . Jl-Ó--' -—-C—^ — -»—> Í. Cd Petőtt Sándor A Tisza Nyári napnak alkonyúlatánál Megállók a kanyargó Tiszánál Ott, hol a kis Túr siet beléje, Mini a gyermek anyja kebelére. A folyó oly simán, oly szelíden Ballagott le parttalan medrében, Nem akarta, hogy a nap sugára Megbotoljék habjai fodrába'. Sima tükrén a piros sugárok (Mint megannyi tündér) táncot jártak, Szinte hallott lépteik csengése, Mint parányi sarkantyúk pengése. Ahol álltam, sárga fóveny-szönyeg Volt terítve, s tartott a mezőnek, Melyen a levágott sarju-rendek, Mint a könyvben a sorok, hevertek. Túl a réten néma méltóságban Magas erdő: benne már homály van, De az alkony üszköt vet fejére, S olyan, mintha égne s folyna vére. Másfelől, a Tisza túlsó partján, Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán, Köztük egy csak a nyílás, azon ál Látni távol kis falucska tornyát. Boldog órák szép emlékeképen Rózsafelhők úsztak át az égen. Legmesszebbröl rám merengve néztek Ködön át a mármarosi bércek. Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe Egy madár csak néha füttyentett be. Nagy távolban a malom zúgása Csak olyan volt, mint szúnyog dongása. Túlnan, vélem átellenben épen, Pór menyecske jött. Korsó kezében. Korsaját mig telemeritette, Rám nézett át: aztán ment sietve. Ottan némán, mozdulatlan álltam, Mintha gyökeret vert volna lábam, lelkem édes, mély mámorba szédült A természet örök szépségétül Oh természel, oh dicső természet! Mely nyelv merne versenyezni véled? Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz. Annál többel, annál szebbet mondasz. Késő éjjel értem a tanyára Fris gyümölcsből készült vacsorára. Társaimmal hosszan beszélgettünk. Lobogott a rőzseláng mellettünk. Többek között szóltam én hozzájok: „Szegény Tisza, miért is bántjátok? Annyi rosszat kiabáltok róla, S ő a föld legjámborabb folyója." Pár nap múlva fél szendergésemből Félrevert harang zúgása veri föl. Jön az árviz! jön az árvíz! hangzók, S tengert láttam, ahogy kitekinték. Mint az őrült, ki letépte láncát, Vágtatott a Tisza a rónán át, Zúgva, bőgve törte át a gátot, El akarta nyelni a világot! Széchenyi levele rális hold vált mezőgazdaságilag művelhetővé. Az örökös harc felőrölte szervezetét. 1846. április 8-án, az egyik társulati ülésen támadt heves vitája közben beállott szívgörcs okozta halálát. A gyászbeszédet az Akadémia főtitkára, Toldy Ferenc tartotta. A nagy mérnök tragikus halála alkalmából kiadott körözvényen az aláírások között, Széchenyi neve alatt akkori nemzeti életünk nagyságai szerepelnek. Vásárhelyi Pál érdeme, hogy a reformkor ellentmondásos keretei közt is tudott az utókor számára hasznosat alkotni. A lápok világa s az ezzel járó betegségek aránya csökkent - a nyomorúságos életkörülmények eltűntek a Tisza völgyéből. 1905-ben avatták föl Szegeden Mátray Lajos alkotását, mint az ország - s talán Európa - első köztéri mérnök-szobrát. 1966. április 8-án nyitották meg a Móra Ferenc Múzeum kupolacsarnokában, halálának 120. évfordulóján, a Vásárhelyi Pál emlékkiállítást. Cs. Gy. A szülőház Szepesolasziban Kétszáz éve született Vásárhelyi Pál, a magyar reformkor mérnöke, aki oroszlánrészt vállalt az alföldi folyók szabályozásában, megteremtve a biztos alapot az Alföld jövendő élete számára. Szepesolasziban 1795. március 25-én látta meg a napvilágot, ahol édesapja tanítómester volt. A fővárosban szerzett mérnöki oklevelet. A fiatal tehetségre Széchenyi István figyelt föl, akit már 1819-ben Nagyváradon a Tisza, a Körösök és a Berettyó folyók árvédelmi jellegű fölmérésével bízlak meg. A reformkor lánglelkű apostola, akinek munkájában műszakilag jártas tanácsadóra volt szüksége, magával vitte angliai tanulmányútjára is. Együtt dolgoztak a nagyszabású al-dunai víziút építésében, a Fertő lecsapolásában, de Széchenyi bevonta őt a Lánchíd tervezési és építési munkálataiba is. Vásárhelyi Pál első tudományos munkája latin és német nyelven jelent meg Pesten, 1827-ben, melyben („Introduc--» tio in praxim triangulationis") tanúságot tett a háromszögelésben való kiváló és gyakorlati jártasságáról. A nemes gróf barátja és munkatársa szerepéA Tisza újjáteremtője Kétszáz éve született Vásárhelyi Pál ben vett részt az 1833-tól kezdve három évig tartó dunai helyzetrajz-felmérésben. Jelentős volt a „Traján művei az Aldunán" című tanulmánya (1838). „...a nép nem vala még ollyan hatalmas földünkön, mint a római, de nem is hagyd erejének és dicsőségének egyik sem annyi jelét... ha romok is azok, de épen ezek óriási volta s épitésök merészsége, gyakran a most ismert eszközök hiányával adta tanuját óriási nagyságának s megtörhetetlen akaratának..." - hja. 1842-ben tartja akadémiai székfoglalóját a „Berettyó vizének hajózhatóvá tételéről" címen. Ezekben az említett munkálatokban már jóval megelőzte korát. Mint a „Nemzeti Tudós Társaság"-nak tagja s a „Tiszavölgyi Társulatnak" igazgató főmérnöke, élete jelentős részét a Tisza szabályozásának szentelte. Erre a munkára feltétlenül szükség volt. Az ország második legnagyobb folyójának elhanyagoltsága, rengeteg kanyarulata lehetetlenné tette a hajózást s a környék mezőgazdasági művelését. 1831-ben készítette el Szeged és környéke német nyelvű térképét, 1845-ben pedig fölvázolta főművét a folyó szabályozására s a Tisza völgy ármentesítésére vonatkozó nagyszabású tervét, melyben az árvízvédelem s a belvízvédelem, valamint a hajózás érdekeit egyformán figyelembe vette. A Tisza szabályozásának kivitelezését azonban sem ő, sem az olasz kiváló - a Pó vize szabályozásának alapos ismerője s kidolgozója - Pietro Paleocapa, Vásárhelyi ellenlábasa nem érhették meg. A szabályozás munkálataira csak a XIX. század második felében kezdtek hozzá. Paleocapa a fősúlyt a folyónak töltések közé való szorítására helyezte. Vásárhelyi ezzel szemben az átvágásoknak a híve volt. (A későbbi munkálatok során a két tervet összhangba hozták.) Vásárhelyinek sokat kellett küzdenie különösképp az érdekelt földbirtokosokkal, de szakmai körökben is sok ellenzője akadt. A szabályozás folyamán Vásárhelyi terveit vették alapul, de minthogy az átvágásokat nem állami, hanem jórészt magánkezdeményezésből fedezték s végezték, eltértek a kijelölt gátrendszer kiépítésétől. Ennek szomorú következménye lett a tiszai árvizek sorozata, ami 1879-ben Szeged városának pusztulásával tetőzött. A szabályozást a század 90-es éveiben fejezték be, az utolsó kanyarulatot éppen Szeged alatt vágta át. A Tisza szabályozásának következtében folyónk nemcsak megrövidült, s nyílt ártere 20 ezer négyzetméterről mintegy másfél ezerre csökkent, hanem ezáltal 3 millió kataszt-