Délmagyarország, 1994. december (84. évfolyam, 282-307. szám)

1994-12-03 / 284. szám

10 JAMBUS SZOMBAT, 1994. DEC. 3. Kovács Zoltán kihalál A ház végében valamikor apró kert állhatott japán törpefákkal. A kert már eltűnt, csak a kiszáradt japán törpefaalakú kórók árulkodnak, a romokhoz képest hivalkodón. Akár egy rosszkor jött haláleset, akár régi elköltözés, természeti katasztrófa, a kis kert, a ház mögött, a múlté. Most, hogy a kitörött ablakok mögül mozgás zaja hallatszik, a ház végében a halott japán törpefák utolsó akciójukba fognak. Ketten összekapaszkodva felsegítik társukat abba a magasságba, amely egy hajszállal meghaladja a valaha volt legmagasabb japán törpefa méretét. Mosolyuk átüt a salétromos romokon, a mocorgás megszűnik, csak a múlt emléke képzeleghetett, háromójuk rövid és halott erőfeszítése mégis sejtet valamit, a telek kiürül. Utolsó mondat híján némán távozott hát a ház végének örökkön remélt megváltója, némán és megváltozhatatlanul, mintha soha senki nem járt volna ott. A japán törpefák hullái még sokáig mérgezik a soha ki nem száradó falak miatt amúgy is túlfűtött levegőt. Amit tehetek, megtettem, súgja az áporodott szél fülébe a három tetem. Egy permetezőrepülőgépben lakik. Néhány évvel ezelőtt zuhant le egy mustárföld melletti elhanyagolt réten, régebben a kiskun parasztok lucernát kaszáltak még errefelé. A permetezőpilóta szeme, abban a pillanatban, mikor a folyó fölötti ívet leírta, s a levegőég és a friss fű hullámgyűrűi egyetlen fekete füstrózsává lettek körötte, szeme akkor föllobbant, azután megint kihalt. De a zuhanást túlélte. Egy ideig hallgatott, hanem utána azt mondta állítólag, hogy ilyen csodás állapotban még nem volt, s egyébként kedélye és közérzete is messze a legoptimálisabbnak mondható. Elvitetni magát tehát „semmiáron" nem engedhette. A mentősöktől kölcsönkérte a hordágyat, zseblámpát, szigetelőszalagot és krétát a helyszínelő rendőröktől kért, fizetésnélküli szabadságot pediglen a téesz vezetőségétől. A roncs gépet nem hagyta el többé. „Nincs máshol dolgom..." így ő. Berendezkedett. Meg csatangolt a környékben. A virágos gyepen egy sápadt pilóta csatangol, fekete bőrszerelésben, a fogai közt szivar. A szövetkezet vezetősége, látván, hogy első és egyetlen permetezőpilótájuk, úgymond, ténylegesen belakta a roncsot, a roncs gép környékét, s hogy „merész" sétáinak sugara a kilométert sem éri el, neki ajándékoztak egy hektárt az amúgy is használhatatlannak bizonyuló területből, és neki ajándékozták az amúgy is használhatatlanSolymosi Bálint Ki akarna itt száraz macska lenni? (3.) nak bizonyuló permetezőrepülőgépet... Rezerválták tehát a tudtán kívül. (Rokkant, vén legény? Fogoly? Semmiképpen. Tűnődik...) Látszik, nem sikerülhet most sem a leánynak magasra dobni a lelkét, holott kegyetlenül megörül a lassú esőnek, akárha egy imbolygó árny az ég süllyedő felhői közt, álma lombjai közt keresné tényleges arcát -, fölszegett fejjel, elkábultan lelkendez. Sem aszkézis, sem alázat, sem kéjvágy. Különben. A szomszéd városka műszőrmegyárának (PANNONFIX?) ösztöndíjas ipari tanulója, nyaranként a bőrcserző részlegben foglalkoztatják... Miközben tehát senki nem nevezhetné felette romantikus hajlamokkal szaturált lénynek, s roppant érdeklődőnek sem mondhatta senki általában az úgynevezett rejtelmek, titokzatosságok iránt, a permetezőpilótát, ki a tanyájuk közvetlen közelében élt, szóval ezt a fogai közt szivarcsonkot rágó repülőst különös módon az első pillanattól fogva kitüntette figyelmével, odaadó szeretetével. És egymás szórakoztatásában is (hogy lehet ilyen?!) nem egyszer kacagtató volt, ha nem is módfelett humoros képzelő erejéről téve bizonyságot. Példának okáért ezen az üvegtiszta estén gyermekkori történettel, egy igaz történettel ámítja el az ő „édes pilótájának" elméjét és lelkét, ki a zuhanást már nem hagyja el többé, vagy, kit már nem hagy el a zuhanás többé. (A lány) Hát rüfkék voltunk, borzas kis vadócok, és szerelmesek voltunk játszótársnőmmel a bádogos fiába. Akkoriban mostohámmal még a falu szélén laktunk, tőlünk saroknyira volt a bádogos műhelye, gyakran jártunk át oda, az udvarukba, nem is okvetlen a rendteremtés jegyében. Egy ilyen alkalommal épp kiscicák lettek, és ezt a tényt bosszantóan kedves arccal, de némi tanácstalansággal újságolta el nekünk a bádogos fia... Mindjárt, természetszerűleg, hogy nézzük meg őket, majd, hogy mi legyen...?! Ördögi ötletem támadt; s azután mindkettőnek a beleegyezésével s tettleges közreműködésével (effektíve, anno, mesélte a lány) a következőképpen cselekedtünk; előbb a készülő fűrészporos-kályhában fűzfa- és ákácgallyakból raktunk fészket alájuk, hogy a selymes fekete füst hosszú és halálos csókjában múljanak ki a kismacskák, de némelyikben oly erősnek mutatkozott az élniakarás, hogy a furnérdarabokból összetákolt tetőszerkezetet itt is, ott is szétrombolták mancsaikkal, kis koponyáikkal; azt tanácsoltam, nyomjuk a pernyébe a fejüket..., s minekutána ez a különös nargilé sem tette meg a kívánt hatást, korommal tömtük (igen, marokszám nyomtuk) tele a kis pofájukat, és ott hagytuk száradni őket egy bádogtepsiben... Hogy önmagammal ellentétbe jöttem, mondja a lány, azt erre a napra teszem. Még ugyanennek a r*apnak az éjszakáján a szövetkezet pótkocsis teherautójának fénycsóvájába egy útszéli árny magasodik; a gépkocsi úgynevezett tömőlibákat szállít el a téesz telepéről. A fekete bőrszerelésben álló alak fogai közt parázsló szivart tart, s a magasba emelt kezei között valami (ablakszerűén) megcsillan; a vezetőnek, a mindkettőük számára „halálos kimenetelű gázolást" megelőzően még van ideje elolvasni azt a mondatot, amit fehér szigetelőszalaggal ragasztottak föl egy plexiüvegre: KI AKARNA ITT SZÁRAZ MACSKA LENNI? A fölborult Z/7 drótketreceiből kiszabadulnak az állatok, és rövidke döbbenet és tétovaság után eszeveszett lármával elindulnak arrafelé, hol a legnagyobb és a legfrissebb a fű... Könyvkereső Noah Gordon: Sámán (ford.: Uram Tamás) Ha valaki netán arra adta volna a fejét, hogy összegyűjti az észak-amerikai polgárháborúval kapcsolatos regényeket, lassan új polcot eszkábálhat a könyvtárába. Gordon regénye azonban legföljebb vaskosságában hasonlítható az eddigiekhez, ugyanis új szemszögből közelíti meg a korszakot. Összevegyíti a népszerű orvosregény műfajt az olvasmányos történelmi családregénnyel. A történet gerincét két orvos, apa és fia életének huszonöt éve alkotja. A lendületes cselekmény a legkülönfélébb jellemeket és sorsokat sodorja elénk, belepve a történelem kavargó porával, melyből lassan bontakozik ki egy épülő ország képe. Tanúi lehetünk az orvoslás múlt századi fejlődésének, és néha bizony jó okunk van elborzadni az akkor mindennapos, ma már elképesztő orvosi eljárásokon. Gordon fordulatai váratlanok, ötletei merészek, stílusán gördülékeny, ám a regény adta élmény jóval több mint könnyed szórakozás. A hazai kiadás némileg szokatlan, de szép külsővel került piacra, így akár ajándékként is megállja a helyét. (Európa Kiadó, kötött, 757 o., első kiadás.) Erich Maria Remarque: Csend Verdun felett (ford.: ???) Az, hogy egy könyvet vacak papírra nyomnak, ma már nem újdonság. Csakhogy jelen kötettel ez a legkisebb baj. Az oldalakat akkora betűkkel szedték, hogy akár egy méterről is olvashatók szemgúvasztgatás nélkül. Jókora margókat is hagytak, nyilván, hogy az olvasó oda véshesse föl nem éppen magvas gondolatait, miután rájön, hogy az egyheti olvasmánynak szánt könyvvel két óra alatt végzett. Ahhoz pedig, hogy rájöjjünk, a kötet hat novellát tartalmaz, végig kell pörgetni a lapokat, mivel a tartalomjegyzék hiányzik. Ami ebben a könyvben mégis jó, az maga Remarque. Az első világháború idején játszódó novelláiban megvan mindaz, ami miatt századunk egyik legolvasottabb írójaként jegyzik, és ami miatt menekülnie kellett hazájából, ahol könyveit máglyára vetették. Talán senki más nem tudta így megfogalmazni a háborúk és az üldöztetések borzalmait. A novellákhoz csatoltak ugyan egy, a kötet negyedét elfoglaló utószót, a könyv fordítójának nevét azonban nem találni sehol. Lehet, hogy csak jól eldugták, és az az olvasó, aki megtalálja, visszanyerheti a könyv árát? (Fátum-Ars - Merényi Könyvkiadó, kötött, 176 o., első kiadás) Magyar füst (Szerk.: Urbán László) Annak idején, amikor távoli őseink először ízlelték meg a dohány füstjének zamatát, nem sejthették, hogy a dohányzás ötszáz évvel később nagyrészt örömtelen pótcselekvéssé satnyul, elveszítve szertartásosságának békés hangulatát. Szerencsére klasszikus íróink között akadt jó néhány dohánykedvelő, akik még át tudták érezni a füstölés igazi rituáléját és ezt megkapóan ábrázolták is írásaikban. A jelen kötet lapjai közül békebeli dohányfüst illata gomolyog elő, megcsiklandozza orrunkat és beleringat minket abba a kellemes hangulatba, amely az írások mindegyikét áthatja. Legjobb prózaíróink tollából olvashatunk elbeszéléseket, de nagy költőink sem voltak restek, ha e „szent" téma ihlette meg őket. A teljességhez hozzájárulnak a dohánybarna betűk, valamint az, hogy a megjelenést egyik hazai dohánygyárunk támogatta, ám ez a „Magyar füst" nem káros az egészségre. (Héttorony Könyvkiadó, fűzött, 277 o., első kiadás) Christian Ratsch: A szerelem füveskertje (ford.: Lehoczkyné Gál Erika és Somogyi Gyula) Hirtelenjében nehéz eldönteni, hogy ajánljon-e egy ilyen könyvet az ember. A dilemma oka nem a téma pikáns volta, hanem többek közt az, hogy a kötet közöl néhány olyan receptet, melyek egyes alkotóelemei úgymond tiltott szerek, mások pedig köztudottan mérgezők. Ám az is tény, hogy a kötet nem valami újsütetű kuruzslás alapműve, hanem például ősi távol-keleti, indián receptek és szokások, valamint a témában végzett legújabb kutatások gyűjteménye. A téma történelmi hátterének ismertetése mellett a szerző részletesen bemutatja a különféle hatású növényeket, állatokat és ásványokat, lexikális sorrendbe szedve, valamint beavat a szerek készítésének titkaiba. A kötet színes illusztrációkban igen gazdag, melyeket azonban nem föltétlenül érdemes a könyvesboltban nézegetni, mert előfordulhat, hogy az arcunkat elöntő pír leolvasztja a fölkent hidratáló krémet, már persze ha használunk ilyet. (Terra, kötött, 207 o., első kiadás) Bányász J. István M. I. F. A. T. A. B. A. S.? Kínai batik. (Fotó: Révész Róbert) Azaz: Miért isszák forrón a teát a beduinok a sivatagban? Az egész onnan indul, amit mindenki tud, hogy a beduinok nomád életmódot folytatnak és soha nem láttak még turulmadarat. Kedvenc időtöltésük, hogy két, százwattos hangfalat leállítanak a homokba, egymással szembefordítva és egymástól úgy tízméternyi távolságra. Mikor ez megvan, a két hangfal közé fekszik annyi beduin, ahány odafér, sorban, a hátukon feküdve, fejük alá homokból dombocskát kaparnak. Ez akár hetekig is eltarthat, mert a lustábbja igyekszik a szomszéd dombját magának megkaparintani, amit persze a pörge szomszéd nem hagy annyiban; talpra ugranak és igyekeznek egymást mindenféle firnyák cselekkel kardélre hányni. Az igazából vidám hangulatú tusakodásba aztán bekapcsolódnak a családtagok, a rokonok, a barátok, aztán a közeli és távoli ismerősök, majd a kibicek, a vécészerelő, a mosóporügynök és a turulmadár. A népes tusa rövidebbik végét mindig a mosóporügynök húzza, és a turulmadárról kiderül, hogy nem is turulmadár, ettől aztán mindenki megnyugszik, és végre lefekszenek azok közé az átkozott hangfalak közé. Ha időközben nem lopták el egyik hangfalat sem, akkor az egyik hangfalra felül egy beduin, a másikra pedig egy másik beduin, és egymás felé néznek. Megvárják, míg teljes csönd lesz, de mivel sose szokott teljes csönd lenni, ebből engednek egy kicsit. Tehát ha nincs nagyon nagy zaj, becsukják a szemüket, megköszörülik kisujjuk végével a fülüket, aztán sztereóban hősi beduin népdalokat énekelnek. Ha a kettő elfáradt, cserélnek. A beduinok törvényei egyszerűek és igazságosak. Vitás kérdésekben a minden beduin felett álló bíra dönt, szava megmásíthatatlan, amihez tartják is magukat a beduinok, ha van bíra. Ha nincs, az hazudott, akinek rövidebb a kardja és kevésbé frappánsan tud vele kaszabolni. Kedves háziállatuk a teve, nagyon szeretik és tisztelik, mindez azonban nem akadályozza meg őket abban, hogy felüljenek a hátára és szatyrokat akasszanak a púpjaira. Különösen nagy becsben tartják a ferde púpú tevéket, az ilyenek több banánt kapnak és sokszor viszik őket sétálni. A beduinok esténként, ha nem ősi beduin népzenét hallgatnak, a tábortűz köré heverednek és sokat beszélgetnek. Közben fenik a kardjuk élét, fából trombitát faragnak, vagy éppen feltalálják a kusz-kusz receptjét. Ha besötétedik, lerakják a fejüket a földre, és elalusznak és már nem beszélgetnek. Amikor mégsem alszanak, de nem is beszélgetnek, tekintetüket ábrándosan az égre vetítik, és addig nézegetik a csillagokat, merengve, kutatva, míg el nem álmosodnak és akkor elalusznak. Nagyon szeretnek karavánokban utazni. Ha egy beduint felkérnek, hogy legyen egy karaván vezetője, tuti, hogy úgy állítja össze az útvonalat, hogy az minél hosszabb legyen, de még éppen beleférjen a vízadagjába, és aztán nagyon élvezi az utazást. Mikor hazaér, sokat mesél a többieknek az útról, mivel az nagyon hosszú volt, és közben arra vár, hogy újra karavánozhasson. Mindezekből mindenki láthatja, hogy a beduinok azért isszák forrón a teát a sivatagban, mert nincsen hűtőszekrényük.