Délmagyarország, 1994. december (84. évfolyam, 282-307. szám)

1994-12-03 / 284. szám

SZOMBAT, 1994. DEC. 3. VÁRKERT 11 Péter László Kálmány Lajos adósai vagyunk Talán éppen ma hetvenöt esztendeje, hogy Alsóvároson, az Oltványi u. 2. számú házban meghalt a magyar népköltészeti gyűjtés klasszikusa. Azt sem tudjuk, melyik napon. Mikor halálának hírét megvitték a Közművelődési Palotába Móra Ferencnek, a Somogyi-könyvtár és Városi Múzeum igazgatója kiment, hogy megmentse a paptudós hagyatékát. Kéziratait a Néprajzi Múzeum, levelezését a Somogyikönyvtár számára szerezte meg. Az utolsó magyar sámán című remek tárcájában ezt irta: „Pár heti könnyű betegeskedés után csöndesen átszenderült a másvilágra az öreg pap, akinek a szemét nem fogta le senki, mert nem volt senkije. Még csak takarítót sem tartott, mert az ő lakása valószínűleg nem volt takarítva attól a naptól kezdve, hogy beleköltözött. Egy kis iskolásgyerek találta meg a vackán, akitől rossz irkákat szokott venni kéziratpapfrnak. Többnapos halott lehetett már akkor - patkányokat rezzentett el az ajtónyitás az arcáról. Nincs fantázia, amely elképzelhetné azt az elhagyatottságot, amelynek közepette a legnagyobb magyar folklorista utolsó éveit leélte." Kálmány Lajos, a magyar népköltészeti gyűjtés klasszikusa Fölsővároson született, a Maros utcában, a 22. szám alatt. Házuk véggel a Víz óta családjuk nevét őrző Kálmán - születésének centenáriuma, 1952 óta Kálmány Lajos - utcára szolgált. Olyanforma volt, mint a még a 26. szám alatt álló Felmayer-féle tímárház, jellegzetes bőrszárító padlásával. Kálmány apja is ezt a sajátos fölsővárosi mesterséget űzte. A kegyes iskolában Dugonics András, Révai Miklós, Csaplár Benedek szellemében megtanulta becsülni a néphagyományt. Anyjának kívánságára ment a papnevelőbe, s Temesvár - ahogy akkor becézték: Kis-Becs - németes, sőt aulikus szelleme ellenére itteni évei sem tántorították el népéhez való hűségétől. 1875-ben szentelték pappá, s rögtön első segédlelkészi állomáshelyén, az Arad melletti Pécskán nekilátott a szájhagyomány gyűjtésének. 1877-ben már ki is adta saját költségén Koszorúk az Alföld vadvirágaiból című gyűjtését: Dugonics András sírjára - ahogy a címlap után írta. Ez Pécskának, a következő évben megjelent második kötet a környéknek balladáit, meséit, dalait, betlehemes és egyéb játékait, rigmusait mentette meg a feledéstől. Sokan nem nézték jó szemmel, hogy pap létére eljárt lakodalmakba, dugott balakba, kukoricafosztókba, és daloltatta az embereket. „Tudták róla - írta Móra hogy összeférhetetlen, hörcsögös természetű parasztpap, aki nem ért a maaakelletéshez és az úri szokásokhoz." Plébánosai hasztalan dorgálták szobájának rendetlensége miatt: könyvei, kéziratai szerte hevertek polcokon, székeken, földön... A legvénebb káplán így azután nem csoda, ha keves helyen volt maradása. 1877-től Csanádapácán, egy év múlva már Battonyán volt segédlelkész. Az 1879-i nagy árvíz a szegedrókusi plébánián érte, de már abban az évben Szajánba, 1880-ban Törökbecsére, 1882-ben Szőregre helyezték. Itt három esztendőt töltött; sokat gyűjtött, s itt mélyült el elméleti tudása is. Ekkor írta, főként a szőregi nép hagyományából merítve, mitológiai tanulmányait (Boldogasszony, ősvallásunk istenasszonya, 1885; A hold nyelvhagyományainkban, 1887; A csillagok nyelvhagyományainkban, 1893; Világunk alakulásai nyelvhagyományainkban, 1893; Gyermekijesztők és rablók nyelvhagyományainkban, 1893). 1881-ben szülővárosának némi segélyével kiadta Szeged népe című gyűjteményének első kötetét ős Szeged népköltése, 1882ben a másodikat Temesköz népköltése címmel. Ez utóbbiban a Bánság (németesen Bánát) északi községeinek, Szeged-Alsóváros kirajzásainak nyelvkincseit örökítette meg. A harmadik kötetet, amely Szeged vidéke népköltése címmel zömében Szőreg népének szájhagyományát tette közkinccsé, csaknem egy évtizedes késéssel, 1891-ben tudta Tisza Lajos támogatásával kiadni. Szőregről 1885-ben Csanádpalotára került, onnan 1887-ben Mezőkovácsházára, majd még ebben az évben Csókára. Itt működött legtovább: 1891-ig. Akkor Magyarszentmártonba, 1892-ben „a szegedi nagytáj" legdélibb csücskébe, Németelemérre került. 1890-ben írta neki fiatalabb paptársa, maga az író, akkor kisteleki káplán, később ugyanott plébános, Várossy Gyula: „Hermann Miskán kívül nincs Önnél vénebb káplán a megyében." „Széles Bánátnak vándorlegénye", „morózus plébánosok szeszélyének tárgya." Csanádpalotai papgazda 1893-ban Kálmány kísérletet tett, hogy szülővárosában elnyerje a rókusi plébániát. Kudarcot vallott. „Az amúgy is indulatos természetű ember - írta Móra - rettenetes dühvel hagyta el Szegedet... Elment belőle szép piros képű, mosolygós szemű, fiatal papnak, és mikor évtizedek múlva visszatért belé, akkor már az egész világgal tengelyt akasztott, teljesen elvadult ősember gyanánt járt az idegen városban, amely ügyet se vetett rá." Csak egy évvel később lehetett plébánoshelyettes (adminisztrátor) Csanádpalotán. 1898-ban kapta meg plébánosi (parochus) kinevezését. Kálmány itt egyházi tennivalói mellett gazdálkodásba fogott. Tanyát épített, állatokat tartott. Az tetszett a palotaiaknak, hogy a hatalmas termetű, nagyerejű papjuk a búzászsákokat könnyedén emelve mutatta meg napszámosainak, hova öntsék a termést, az azonban nekik sem tetszett, ha plébánosukat a trágyáskocsi tetején pillantották meg. Még kevésbé tetszett egyházi fölötteseinek. 1906-ban a bővérű, jó borivó és folyton pipázó Kálmányt agyvérzés érte. Csernoch János püspök, a későbbi hercegprímás, várt gyógyulására, helyettest állított mellé, de végül 1910ben nyugdíjba küldte. Emberkerülő Diogenész Ekkor tért vissza Kálmány szülővárosába, Anna húgának, Gácsér Antal pékmester feleségének alsóvárosi házába. Nyaranta Gyopárosfürdőn gyógyítkozott, de nem vetette meg a csorvási „természetgyógyász", csodadoktor kúráit sem. Amint jobban érezte magát, folytatta gyűjtőmunkaját. 1914-ben egymás után két kötete is megjelent Hagyományok címmel. Mind a kettő csak prózát: meséket, népi anekdotákat tartalmaz; a második kötet egyetJen meséiének, az egyházaskéri Borbély Mihálynak mesekincsét. Ugyanebben az évben adta ki a Kisfaludy Társaság Magyar népköltési gyűjtemény című sorozataban Ipolyi Arnold mesegyűjteményét, amelyet Kálmány rendezett sajtó alá, látott el jegyzeteivel. Emberkerülő lett; nem érintkezett rokonaival sem. Remeteségéből többnyire kora hajnalban ment ki sétálni a kihalt utcákra. Nappal jobbadán csak akkor, ha a Somogyi-könyvtárban kellett valaminek utánanéznie. Ekkor ismerte meg őt Móra Ferenc. Igy írta le: „Oszlopokon járó, nagytestű óriás; magamformájú ember, pedig én is megütöm a mértéket, kihasadt volna belőle kettő. Példátlanul nagy, gömbölyű koponya, violásba játszó, tömpe orrú szokrátészi arccal, pillátlan, kerek szemekkel, különös, tüzes katlanokkal, amelyekben egyszerre forrott fajdalom, gyűlölet, cinizmus és fanatizmus. Az egyik karja szélütötten lógott, a másikkal mindig kefélgette a kizöldült, eltükrösödött, hosszú papi civilkabát mellét, s mentől jobban kefélgdtte, annál több lett azon a pehely, a kenyérmorzsa és az a mefitikus bűzű dohánykaparék, amely belesül a pipa aljába..." Jelentősége Móra nem ok nélkül nevezte a különc paptudóst a legnagyobb magyar folkloristának. Munkássága számos ponton hozott újat a hazai népköltészeti kutatásba, szellemi néprajzba. Mindenekelőtt gyűjtésének mennyiségével. Előtte senki sem gyűjtött ennyit. Életében het kötetet adott ki, túlnyomórészt saját költségen. Hagyatékából vaskos gyűjtemény jelent meg Történeti énekek és katonadalok (1952), s egy vékonyabb, de értékében semmivel sem kisebb Alföldi népballadák (1954) címmel. A maga nemében mindkettő úttörő jelentőségű. Balladagyűjtése megint eleddig a legnagyobb. Azóta is csak Kallós Zoltán gyűjteménye (Balladák könyve, 1971) múlta fölül. Kálmány gyűjtése bizonyította, hogy a ballada nem csupán, mint hitték, hegyvidéki, „székely műfaj", hiszen legszebb változatait a törökdúlta Alföld is megőrizte. A mennyiség nem minden: Kálmány gyűjtésének minősége is átlagon fölüli. Először azzal, hogy egy szűkebb tájnak belterjes, alapos búvárlásával adott képet a néphagyomány elevenségéről. „Szeged népének", a szegedi nagytájnak, a szegedi kirajzásnak, Temesköznek szájhagyományát örökítette meg; Szegedét a Víz (1879) előtt mintegy Nőé bárkájába mentve. Gyűjtésének különleges értéke történeti és társadalmi elmélyítése. Dózsa és Rákóczi emlékéről ő talált nyomot a néphagyományban. „Illesse hála Kálmány Lajos emlékét - írta Esze Tamás, a kuruc költészet jeles kutatója. - Népköltészeti kiadványaiban s még kéziratokban levő gyűjtésében előttünk áll Szeged vidékének gazdag, bár töredékes Rákóczi-hagyománya." Köteteinek bevezetőjében Kálmány alapos társadalomrajzot ad gyűjtőterületéről, fölvázolja a temesközi nagybirtok bilincseiben vergődő földművesszegénység nyomorsúgását. Ő volt az első magyar „falukutató". Közölt dalokat, amelyek a nép keserűségét fejezték ki. Balladáinak komor hangütéséből a népsors is kierezhető. Kálmánynak a népével vállalt együttérzését bizonyítja részvétele az 1892. évi óteleki lázongásban. Nem véletlenül nevezte Móra „parasztpapnak". Tudománytörténeti szempontból úttörő volt szövegeinek hű lejegyzésével. Addig a népköltés közreadói irodalmi szempontból átírták a nemegyszer vaskos mondatokat. Benedek Elek Kálmányt is erre biztatta, bírálva, amiért ragaszkodott adatközlőinek akár nyelvi pongyolaságaihoz is. Ám Kálmány tudta, hogy a tudomány számára a minél pontosabb szöveghűség elengedhetetlen. Már a Koszorúk első kötetének előszavában megírta: „Mindent úgy nyomattam ki, amint a hallás után leírtam..." A népköltészeti kutatás, a folklorisztika ezzel vált el a különben jogos, ám egyoldalú irodalmias szemlélettől, s lett független, önálló szempontú tudományág. Abban is első volt Kálmány, hogy fölismerte a népdal, ballada szövegének és dallamának elválaszthatatlanságát. Kortársai följegyezték, hogy körükben gyakran dalolta, dúdolta gyűjtött dalait. Kottázni sajnos nem tudott, így nem jegyezhette le a dallamokat, de élete végén a Bartók és Kodály előtt már fonográffal gyűjtő Vikár Bélától az iránt érdeklődött, hogyan juthatna ő is Edisonnak e csodás találmányához. Az akkor még nagyon súlyos hangfölvevő gépet azonban a béna kezű öregember nem tudta volna cipelni, kezelni. Ősvallási tanulmányai is úttörő jelentőségűek. Következtetéseihez a rokon finnugor népek szellemi kultúrájával való gondos összevetéssel jutott. Fölismerte a néphagyomány alaptörvényét, az örökös változást. Figyelembe vette a szellemi hatásokat, pl. az iszlám nyomait a magyar néphitben. Mitológiai vizsgálatainak eredményességét csak a korabeli ismeretek általános hiánya korlátozta, elsősorban a fogyatékos tudás a sámánizmusról. Erről viszont nem ő tehet. A sámánizmus legjelesebb kutatója, Diószegi Vilmos - éppen az én Kálmány-élet rajzomnak (1952) más tekintélyektől befolyásolt lebecsülő álláspontjával szembeszállva meggyőzően bizonyította Kálmanynak ebbéli érdemeit is (Az ősi magyar hitvilág, 1971). Elsőként ismerte föl Kálmány az „egyszerű formák", a mesénel kisebb prózai hagyományok (adomák, rigmusok, hiedelmek, találós kérdések stb.) jelentőségét. Először ő közölt 1891-ben tíz népi imádságot; felét Szőregről. Addig erre ügyet sem vetettek a kutatók; nem tekintették a folklór részének. Kálmány után is hosszú idő telt el, míg Bálint Sándor (1937), Erdélyi Zsuzsa (1974), Polner Zoltán (1978) és azóta mások is az archaikus népi imádságok gazdag termését takaríthatták be. Utoljára, de nem utolsósorban Kálmány volt a modern folklórkutatás jellemző ágának, a népi egyéniségkutatásnak úttörője. Egyetlen mesemondónak, Borbély Mihálynak meséit közreadva fölismerte a közösségben munkálkodó egyén szerepét a néphagyomány megőrzésében és továbbadásában: a változatképzésben. A népköltészet változataiban él, s e változatok alkotója a népi tehetség (mesefa, nótafa, faragóművész, fazekas, táncos s így tovább). Azóta a magyar kutatás számos mesemondó egyéniségre lelt (Fedi.cs Mihály, Pandúr Péter, Ámi Lajos stb.). Tájunkon Bálint Sándor tette közzé a zsorfibói Tombácz János mesekincsét. Adósságaink „Nádtetejű félház tenyérnyi udvaráról volt a temetés - tudósít Móra Ferenc zuhogó esőben; a koporsótól öt lépésnyire szemétdomb; rothadt kukoricaszárból ágyazva padló a sárban, hogy a halottvivők ne káromkodjanak olyan nagyon, mikor a koporsót kiviszik az utcára; a nyitott kapuban két öregasszony, rongyos kolduskák sopánkodnak a világ folyásán. Tudós, akinek egész életében a népiélekben való vájkálás volt a mestersége, soha stílusosabb környezetben nem hagyta még el a világot, mint Kálmány Lajos. Díszkíséretet azoknak a keserűsége szolgáltatott az utolsó úthoz, akik tudták, hogy mekkora értékeket jutalmazott ebben a dísztelen végben a magyar élet." 1919 tele volt; a véres háború, véres forradalmak, véres ellenforradalom utáni nyomorúság napjaiban nemhogy az ország, de a Város sem vett tudomást Kálmány Lajos haláláról. „Az a három kaszakapakerülő, aki a temetőig kísérte a néhai papot a kocsiút térdig felcsapó latyakjában, az nem számított. Az nem társadalom volt, csak három vidéki íróember." Móra Ferenc, Szalay József, Cs. Sebestyén Károly volt e három funerátor. Szülővárosa és hazája ma sem tud sokkal többet Kálmány Lajosról, mint halálakor. Művei könyvritkaságok, még az ötvenes években hagyatékából megjelentek is, hát még a száz év előttiek. A reprintkiadások özönében rájuk is sort lehetne keríteni. Tanulmányaiból gyűjteményt kellene megjelentetni; róla, életéről és munkásságáról emlékkönyvet. Negyven éve nem folytatódik hagyatékának közkinccsé tétele: egy kötetnyi népmese, egy kötetnyi hiedelem vár kiadásra a Kálmány Lajos népköltési hagyatéka címmel elkezdett sorozatban. Külön kötetbe kívánkoznak össze balladái: nemcsak az Alföldi népballadákban kiadottak, hanem a többi köteteiben szétszórtan megjelent valamennyi. Részint ez mutatná meg igazán Kálmány balladagyűjtői munkásságának teljességét, részint pedig a székely mellett a dél-alföldi népballada-költészet gazdagságát és szépségét. Móra Ferenc 1928-ban föltette a kérdést: „Lesz-e valahol, valamikor a legnagyobb magyar folkloristának valami kis emléke a szülővárosában? Egy kis mellszobor, egy relief vagy legalább egy márványtábla? Valamelyik nagyszavú embere vagy vezető testülete a városnak kezébe vehetné a dolgot. Ha már szégyellnünk keli magunkat a jövendő előtt az utolsó magyar sámán életéért, halálaért, legalább az emléke megbecsülése legyen javunkra szóló, enyhítő körülmény." A Dugonics Társaság 1944-ben, a német megszállás előtti napokban kezdeményezte Kálmány Lajos szobrának fölállítását a nagyállomással szemben, a Boldogasszony sugárút és a Szent Ferenc utca sarkán levő kis parktükörben. Rossz időben, háborús időben; nem lehetett belőle semmi. 1947-ben egyetemi és főiskolai hallgatók Kálmány Lajos Köre emléktáblát avatott az Oltványi utcai házon: ma is ez az egyetlen emléke szülővárosában a nótás papnak. Tápai Antal rézdomborítása a szőregi plébánia falán, Kálmány egykori kápláni szobájának ablaka mellett 1983 ota őrzi arcmását. De mellszobrának ott volna a helye a Nemzeti Emlékcsarnokban. Bálint Sándor mellett.