Délmagyarország, 1994. november (84. évfolyam, 256-281. szám)

1994-11-19 / 272. szám

JAMBUS SZOMBAT, 1994. NOV. 19. Baka István November angyaléhoz Jöjj el hozzám, köd-peplumodban és Krizantém-öllel, őszöm angyala! Lefordítottad fáklyádat, de ma Bár köpapucsban - a szivembe lépsz. Lennék halottad, s úgy élnék veled, Ahogy gyökérrel él a föld, a víz; S bár szemgolyód fehér, akár a gipsz, Poromból támaszt föl tekinteted. Jöjj el hozzám, november angyala! Halottak napja elmúlt, - élni kell! S ha élni kell, a kő is énekel, S bódít krizantém-szirmod illata, Halotti mécs, öröklét lángja tán? Mindegy! Fejem öledbe hajtanám. Háy János Levél Magának Mert látni kívántam a világot, s élni abban, amit látok. Gondoltam, ha birodalmam határain belül üdvözölhetem: mindez megtörténik. Ám a határok sértetlenek maradtak, s most csak sejthetem, mi az az élet, amit magán keresztül élhettem volna. És nyitva hagytam ajtajaim, bárki bárhányszor beléphetett volna, hogy a szívem a szíve legyen. Ám a lélek nem akként cselekszik, ahogy várnánk: a megszerezhetetlen vonzotta, s eltaszította azt, aki az ő helye volt és nem vetett eléje szénaszálakat akár: fekhelyül. Nem az idő utáni vágy volt a legkínzóbb, hanem, hogy maga éppen annyira híján van a világnak, mint én, s bár vállalta volna a megszokás trükkjeit, mint aki unalomból nyer, csak értem tette volna. És elhagyni nem akart, szeretni nem bírt. Nem volt esélye nálam az életének. Kalózúton volt és fináncokba botlott. Vagy fordítva: én kerültem fináncok karmai közé. Mindegy: a maga lelke, akár az enyém: tehetetlen. Először a nemszeretés fájt. Átkoztam az időt, ami tellett nekem, hogy mért pont ebben kell benne lennem. És önmagában volt a fájdalom. Senki ellen nem irányult és senkiért. Nem volt benne haragvás, gyűlölködés, semmi olyan, aminek eredője vagy végpontja felmutatható. Az idő pedig múlt. A maga fájdalma fölébe nőtt az enyémnek, hiszen morzsányit sem kaphatott rajtam keresztül a világból. S a sóvárgás, amit maga megnevezni végképp nem tudott, lassan zülleszteni kezdte a bőrt és a húst, végül nyíltan: beledöfött a lélekbe. S a fájdalomtól még inkább fájnom kellett. És féltem, ha látja ezt a fájást, a maga fájdalma újra csak növekedni fog, ettől pedig megint az enyém, aztán a magáé újra... Mintha csapásokat mértünk volna egymásra. Ütés ütést követ, míg a végsőtől az egyikünk kidől, s a dőlés halálra zúzza a másikunkat. Közben éreztem, a nyitott ajtók előtt valaki aprón lépeget, egészen közel hozzám, szinte érinthetném: és szeretne és szerethetném... De a kéz nem mozdult, mert magán vagy magamon kellett volna átnyúlnom: kezemet befúrni a hasfalon és kijuttatni a csigolyák mellett, újra a szabadba és akkor megfoghatnám a szerethető testét és áthúzhatnám a kézfúrta lyukon, és akkor az enyém lehetne: az enyém... De féltem, hogy fáj magának és fáj nekem a has felmetszése. Nem tudom ki volt ő, de hónapokig állt ott az árnyékban, testeink árnyékában: szelíden és mozdulatlanul. Csak a szem villanása jelezte némikor: miért érkezett. És én nem közeledtem, féltem elveszteni azt a világot, amit megszereznem magától vágyam volt, amit megszerezhetnem soha nem lehet. Intettem a kapu elé, hogy menjen, hagyjon itt. És ő várt pár darabig, hogy biztosan ekként gondolom-e, aztán az árnyékból a sötétbe csúszott. Először a szívemhez kaptam, mert a levegő, amit felém tolt, rést metszett rajta, aztán a sötét felé kaparásztam, hogy megérinthetném mégis őt..., de mit sem tapinthatott az ujjam. Magára néztem akkor, a világra, ami nélkül meghalok. A kezeimmel Solymosi Bálint Szegi Amondó: Egy prágai lámpavasra.. (Fotó: Révész Róbert) nagyokat körözök, kecses sövényt ugrok át, tele szájjal futok, mintha szárnyaló szavakat kapnék el a levegőben, kevéske sikerrel -, hanem rágni elegendő. Megrágni a dolgokat. Elébb az otthonról hozottakat kiköpni, vöröses köpedék, körül apró madarak fekete torka. Az úgynevezett külvilágot is csak így, kutyafuttában megrágni, semmi őrült toporzékolás... Szeretnék olyan lenni, mint az újszülött, aki semmit nem tud, egyáltalán nem tud semmit Európáról; mit sem törődni költőkkel és divatokkal, hanem csaknem primitívnek lenni. Most azért megállok, épphogy, a gőzlő sás és a fák lazuló lombjai után a töltésoldalban egy zöld, csattogó reklámtáska előtt (üres gyomorral, üres szívvel, epével), olyan ismerős...! Egy ideig nem látok semmit, a szemembe fújja hajamat a déli gyors szele, az „ORION" lesz az, gondolom, s aztán már csak a vetések szürkés meg kékes fénye az égbolt árnyékában, vagy hogyan..., s a szokások keserűsége, a gátoldalban hanyatt fekve egy leány vár rám. Erkölcs és nyelv végre! - szinte szükségszerűen semmi. Eljött hát a délután, valami szokatlanul erős, fiatal nyomorával, és minden szomorúságával, amit egy kirándulás a város határába hozhat. Nyomott, borús idő volt természetszerűleg... A szabadságolt jegyvizsgáló a menyasszonyával egy kedves pikniket tervezett el, egy úgynevezett „görbeutat" az érzékekhez a hétvége eme kitüntetett napján, amelyet előrajzoltak, hogy majd mint egy kifestőfüzetet, egyre színezzék éveken át. Nem lehet ugyanakkor mindent az emlékezetre bízni, új filmet is vásárolnak a „Zenif'be, őrült mód fotografálnák majd egymást, hogy Te a kukoricás előtt, én, már hazafelé jövet, a kisvendéglő asztalánál stb. Es majd az ártéri selymes fű között engedelmeskednek leküzdhetetlen kétségbeesésüknek -, szalvétát terítenek, mellé heverednek (a nő arányosan sovány, elég idős), eligazgatják ruháikat, esznek, isznak, leértékelt Ki akarna itt száraz macska lenni? (1.) (Garaczi Laczinak) „A halhatatlanság Ideáljának elvesztésével az öngyilkosság mintegy kikerülhetetlenül, teljes mértékben szükségszerűvé válik az ember számára, ha a fejlődésben valamivel is a barmok fölé emelkedett." löncshúst, otthon készített bodzaszörpöt, esetleg kiwit, hogy aztán az örök gyász kimértségével s örök ringásában egymás haját és testét simogatni meginduljon a kezek hullámzása... De a jegyvizsgálót már előre elfárasztotta amit kiterveltek, a reggeli készülődésnél a legszívesebben kiborította volna a kosarat... A múlt havi áradás ráaásul nagy, csatakos területeket hagyott hátra. (Ráadásul) kellemetlenkedik a vonatban velük éppen szemben ülő fiatalember is, hiába is gondolja a derék jegyvizsgáló, hogy az ember nem komoly tizenhét évesen. A fiatalember egyfolytában beszél - nem engedi azt az ordenáré intimséget kibontakozni a jegyespárban, amely elengedhetetlenül kellenék már ahhoz, hogy feledni tudják a maguk konyhaszagú erotikáját, ami hosszú éveken át nemcsak a bőrükbe, a csontjukba, de a zsigereikbe itta magát. A fiatalember a pragmatizmus filozófiáját ismerteti vázlataiban, miközben az egyik éjszakai bár csillogásáról és forgatagáról mesél, kevéske limonádéról a korsó sörökben... Végül, hogy: „szellemem és indulatom egyaránt arra ösztökél, hogy a hídnál kiugorjak..." Ebben a pillanatban a jegyvizsgáló szóhoz jut (ugyan, mit mondhat?), míg menyasszonya szendergéséből ébredve föláll, végigsimít a selyem szoknyáján, és a „peronvécé" irányába elindul, kinyitja az ajtót, hátratántorodik, majd előre, s egyszerre a magasba vágja a két karját, a nyitott vagonból kivágódik, a gyöngécske test az ártérre zuhan. Ül a fiatalember és a jegyvizsgáló, hátraszegett fej, a jegyvizsgáló összeszorítja fogait, fölugrik és meghúzza a vészféket, majd kirohan, a szerelvény nagyokat rándul fékezés közben..., és..., mint valami folyómélyi lebegő alaknak megtestesült árnya, száll, lebeg, csattan... A fiatalember üveges tekintettel kutatja fel az egymástól távoleső párt; nézi a lassan átvérző, átszíneződő, gazok között hömpölygő s pördülő testeket, mígnem a jegyvizsgáló eléri a vízpartot, a folyó hullámai nem hagyják moccanatlan. „Megszoktam, hogy mindig főznek rám." Ismétli meg a fiatalember fennhangon a jegyvizsgáló utolsónak bizonyuló szavait... Visszafordulok, mert „látom", igen, inkább látom már, mintsem hallom, hogy az előbbi mondatot én mondtam. És egyetlen pillanatra az is felötlik bennem, hogy ezt az egész jelenetet, ezt a „képsort" mintha már láttam volna. De mikor...? És hol...? Mindegy. Istenem, látod, miből lesz a cserebogár? - kérdezem idiótán magamat, miközben a szót belémfojtva szinte megerőszakolom a széttárt combú leányt. (Ó, mélység, ne hagyj a széllel egyedül! Gyökerezzek meg itt a gátoldalban, legyen kicsi késem, és így tovább...!) Fohászkodok. Azután elindulok vissza. A kisvendéglőben sötét van és hűvös. Ismerős, senki. „Három szabályos, egymást metsző vonal. Azt is írhattam volna, hogy egy tompa orrú háromszög. Szép. Kissé mogorva, de határozottan kecses. Úgy bukkant elő a tollam hegyéből, hogy szinte észre sem vettem. Gondolt egyet, és megjelent előttem a papíron. Semmi sem hiányzik belőle: éppen száznyolcvan fok, bár néha - főként akkor, ha nincs étvágya százhetvennyolcra is lefogy, ínséges időkben a paralelogrammától kér kölcsön - az úgyis túlsúlyos. Ha nem is szilfid termetű, de mindenképpen sudár alkat. A talpa a lap aljáig ér, míg a feje kikandikál a négyzetrácsok közül. Új fehér kötényére nem vigyázott eléggé: itt-ott - különösen a könyökénél öklömnyi tintafoltok éktelenkednek rajta. Otthon persze majd azt mondja, hogy én kentem össze, pedig csak azért lett pacás, mert nem tartotta egyenesen a vonalzót, amikor rajzoltam. Egyetlen hibája, hogy mindig a számokkal foglalkozik. Ha tehetné, egész nap csak velük játszana: leginkább összeadni és kivonni szereti őket, de az osztás is mulattatja. Tornaórán mindenkit leköröz. A fociban a szöglet mesterének tartják. Olyan hegyes szögben íveli be a labdát, hogy nincs az a kapus, aki hárítani tudná. Az a helyzet, hogy eddig még csak eljutottam valahogy, de tovább nem megy. Igazán mindent megpróbáltam, de nem sikerült kört faragnom belőle. Szegényke már ki sem látszik a segédvonalak erdőjéből, s én is Julesz Máté Origón innen (egy maturandus jegyzetfüzetéből) kezdem unni a meddő gondolkodást. Egy jó ötlet kellene... Végső elkeseredésemben felcsapok egy kínosan vastag lexikont. Percről percre dühödtebben lapozgatok, de mindhiába. Az oldalszámok egyre mérgesebben vonják össze szemöldöküket, némelyik egyenesen gyilkos tekintetet lövell rám. A hetes és az egyes merészen szegezi nekem a szuronyát, mintha tudnák, hogy teljesen védtelen vagyok velük szemben. A kettes homlokából most egy kis ketteske pattan ki, és máris négyen néznek velem farkasszemet. Rémülten csapom be a könyvet. Egészen az ajtóig hátrálok. Halk koppanás - és a levegő ismét megtelik a tréfás dundi hármasok nyugalmával. Visszatelepedek az íróasztal mellé, és előveszem a félbehagyott számtanpéldát. De mintha minden megváltozott volna: az algoritmus gyorsabb ütemben pereg, a kis háromszög nyájasan mosolyog rám, s régi ismerősként üdvözölnek a grafitcsonkok. Újult erővel fogok a feladathoz. A lelkesedés azonban nem tart sokáig. Tollam szára hamarosan megfeneklik a tintatartó vastag üvegmedencéjében, s reménytelenül merednek rám a furcsa térbeli alakzatok. Néhány villanással elszállt minden kósza ötletem. A három, pirossal, sárgával és zölddel kihúzott vonal csüggedten szemléli lassú szenvedésemet, mintha azt mondanák: „Ezen már senki sem segíthet!" Én is azt hiszem. Ahogy így tétován bámulom e különös, számomra megfejthetetlen titkokat rejtő síkidomot, az egyik csúcspont mögött egy fehérre meszelt falú parasztházikót vélek felfedezni. Kéményből karikára száll a bent fővő sonka füstje. Szinte a számban érzem a húsvéti ízeket: a keménytojást, a húsos levelű póréhagymát, a finomra darált kolbászt, no meg a mindezeket belengő, nélkülözhetetlen tormaillatot. Az asztalnál ül az egész rokonság, az éhes gyerekszájak — teljes a létszám. Kivéve a házigazdát, aki még csak most ballag át az udvaron, üdvözli a vendégeket, és kóstolóra invitálja őket. Odabenn mindenki önkínzó mozdulatlansággal méricskéli, honnan éri majd el gyorsabban a kiválasztott falatot. Élesre fent kések és kihegyezett villák hadserege indul meg egy varázsütésre. Egy csámcsanatnyi pillanat alatt szédületes csatatérré válnak a tálak. A mérleg: négy kupacnyi lerágott csont, tizennyolc dagadó potroh és egy-két, még kényszermozgást végző ádámcsutka. A másik csúcs felől riadt kis szempár pislog felém. Aztán előbukkan a szürke bundácska gazdája is. Egy patkány hempergőzik az útszéli árok sarában. Testéhez tapadnak az elhajított dohányzacskók, a barnásvörösre rothadt falevelek s a kifacsart konzervdobozok tartalma. Amilyen hirtelen bújt elő, olyan gyorsan tűnik is el újra egy néhai gázcső rejtekében. A harmadik szármetszet szégyenlősen kerül engem. Sokáig csak egy idomtalan fehér folt hullámzik föl-le, majd előbukkan a sikátor torkából a szárítókötelek mögött megbúvó városka. Trapéz sapkájú házikói a távolból a tengerbe buknak. Szardíniás szákok sánca őrzi az öböl bejáratát. Még csendes a víz, még szelíden fodroz, de most hirtelen átcsap fölöttem egy jeges hullám - és felébredek. Későre jár már. A matekpélda összekuszálva hever előttem, s unalmamban körzőm hegyére szúrom a fecnit. Körbepörgetem a lámpabura fölött: először lassan, aztán mind gyorsabban és gyorsabban. Végül tarka masszává mosódnak össze a színes vonalak. Egy hajszálvékony csík úszik el a szemgolyóm előtt. Utánakapok. Közben elengedem a papírszeletet, ami perdül még egy utolsót, majd megáll. Két összezáródó félkörív ásít rám a lap fehérjéről. Másnapra persze elfelejtette a huncut háromszöget, a körzőt, a meséset, a valót.