Délmagyarország, 1994. augusztus (84. évfolyam, 178-203. szám)

1994-08-13 / 189. szám

14 JAMBUS SZOMBAT, 1994. AUG. 13. Lengyel Zoltán Fönn a Holdban, lenn az éjben Nem minden napot kezd elölről az ember ­mert mit kezdene és mitől? Élni csak valamitől érdemes, mégha az elbo­nyolítja is a nyelvet, no, a nyelvnek sem könnyű! Szájban lakik és sötét­ben. De hogyan sötétül a szájban? Alagút-e az vagy viharos tenger? Le­hetne tenger, ha testeket elnyelne, de a száj, a száj! fogakkal teli rózsaszín medence. Pontosan érzem, holnap csütörtök, tegnap meg egy elveszett szerda volt, ha így van, volt kedd és lehet még vasárnap. Ez mind van, ugye, ahogy ülök volt, csak mozdulat­lan; sok bor is van egyre-néha, és fogy is, 'hogy itt talál egy este, valami furcsa gond, csak annyi, leszállt az éj, igen, ahogy jött valami, ami csak ne­ked új, épp csak egy percig, csak ad­dig, amíg figyelsz rám: mit mondhat, mit akar a szám...? Csak szerda volt, s mint valami csúnya dal elszállt tes­tünk felett az este, megint egy este, és megint ijedtél, mert jöttek azok a mondatok, csak az egyszerűek: élni csak valamitől érdemes, hogy befejez­zen az este és feküdj ott felnyitott szemekkel, hol esténként mindig egy nyelv aludt sötétben, elfeledve, olyan szavakkal, miket kimondani soha nem merne. Podmaniczky Szilárd-Szaniszló Zoltán Káposztás vakcina (az imolai vesszőfutás emlékére) Jön a zenélő szalámi mindig látja útját fatönk van előtte vagy tán' rögeszmét vált Hatalmas nő, a kavics oson panaszpinty a lúdbarlangban variál kettébe szakadt hazánk fia buddhista einstand volt Malinál Géppisztolyos faszik beültek a tóba a gyenge elmélyült a tartalmi formán 'jaj, de szép kényszere van magának' ez az, kiscsillagom, ragyogjál M indőnket meglepett a minap Marion úr és fe­lesége, Marion eltűnése. Sokan találgatják, vajon hol lehetnek most? Meghaltak, s a barátok a temető lefi­zetett alkalmazottjaival titok­ban eltemették őket, vagy megszöktek, s most távol, a civilizáció törvényei alól kibújva, idegen népek köré­ben élnek? Olyan kulcsfontosságú dokumentumhoz jutottam Marion egy barátja révén, amely éppen az utóbbi vál­tozatot látszik bizonyítani. Marion barátjához (nevét nem árulhatom el) a kö­vetkező tartalommal bíró gépelt írást (műfaja szerint verset) juttattam el: Gabóca (Marion álneve) már egy éve szándékozott megölni valakit, ám minden kísérle­tével kudarcot vallott. Végül az ölés egy speciális mód­szeréhez folyamodott. Az illető áldozatjelöltre rázárta az ajtót, hogy a szobában haljon étlen, szomjan, ott senyvedjen el, aszadjon össze. Marion ezt szó sze­rint így fogalmazza: „Mára a test jól áthidegült." A szö­késre pedig a befejező so­rok utalnak egyértelműen: (megint szó szerinti idézet) „Leszámoltunk mindennel, ami ideköt még: pakold a bőröndbe a pénzt". Bármennyire is meglepő, az eltűnés hátterében gyil­kosságot és rablást kell fel­tételeznünk. Mert mi mást jelentene a kifejezés, a „test jól áthidegült", „pakold a bőröndbe a pénzt". A ki­hűlt tetem lassan majd osz­lásnak indul, s mindenki előtt világossá válik, hogy a két „szeretett" személy a bűntett következményei elől menekült. De kérdem én: Mit tett az ügy felderítésének érdeké­ben a mi rendvédelmező szervezetünk? Hol a nyo­mozóink? S kérdem én: Miért nem tud erről a nyil­vánosság? Önök, kedves olvasóim, miért nem tudhat­nak meg minden részletet? Háy János A tündér gyilkos \soit Mészáros Gábor kerámiája. (Révész Róbert fotója) • Ebben az országban a szeretetre felesküdött egyé­ni inkognitóban embereket ölnek? S mikor ezt nem teszik, unalmas beszélgeté­seiket ártalmas szexuális já­tékokkal tarkítják? Hová jutottunk, kedves olvasó? Hány Marion és Marion fut­korászik még határainkon bévül áldozataikra vadász­va? Hol bukkan fel megint ártalmatlannak látszó sá­padt arcuk? Lehet, hogy ön mellett ülnek a metrón, a buszon, felvételt nyertek az egyetemre és együtt tanuln­ak gyermekeivel? Az ön lá­nya mellett ülnek a padban? Buszsofőrök? Masiniszták? Netán kalauzok? Esetleg mindenütt ott vannak? Ijesztő jelenség ez ked­ves olvasó, s ha nem moz­dulnak a hivatalos szervek, a sajtó képviselőire hárul ­haj hányadszor már e mo­dern korban - a nyomozás, a fel- és kiderítés izgalmas jeleneteket és veszélyeket egyaránt rejtő feladata. Következmények: Sava­nya és Pötyhendi irigykedve olvasták az Otthonunk ma­gazin pénteki számát. Elha­tározták, hogy ők is a hír nyomába erednek. Hasonló­képpen tettek más buda­pesti lapok szerkesztői is. Alig néhány nap múlva a Marlon-Marion-ügy rész­leteit taglaló beszámolók, hírjelentések bukkantak fel a vidéki újságok hasábjain (megjegyzendő, hogy vár­megyéink lakossága eddig se Marlonról, se Marionról, se ilyen volumenű „ügyről" nem hallott még.) Az elekt­ronikus sajtó munkatársai sem voltak tétlenek. A nép­szerű hír- és hírértelmező műsorok szinte kizárólag ezzel a témával foglalkoz­tak, mondván: ez mindenkit % érdekel, hiszen még a vidéki lapok is erről írnak. Az „M" feliratú ajtó mögött gyakori volt a vidám ünnepi összejövetel. Hőseink kitalálói újságfelolvasással összekötött szórakoztató esteket rendeztek. Sorvadt Gribancs újabb jelentését az Országos Traumatológiai Intézetből írta, ahová egy bizonyos Lajos bácsi révén került. Történt ugyanis, hogy Sorvadt a temetőben érdeklődött, vajon elte­mették-e ott valaha Mariont és Mariont. Lajos bácsi, a temetői brigád vezetője, nemleges válaszát egy la­pátsuhintással nyomaté­kosította. Marion Népköltészet és műköltészet, avagy ki, hol és kinek beszél című esz­széje soha nem jelent meg, de foszlányok, mondatok és bekezdések mégis feltűntek belőle a pletykalapoktól az irodalmi folyóiratokig a leg­különbözőbb helyeken. Zoltán Csaba A pecsétgyűrű A Bíboros hatalmas alakja szinte teljesen kitöltötte a szűk folyosót. A reziden­cia ebédlőjébe igyekeztünk, a Bíboros haladt legelői, én pedig, mint első embere, kí­séretének élén közvetlenül mögötte. Számtalanszor volt már alkalmam megfi­gyelni kissé bicegő járását, amit jobb lába megcsonto­sodott, merev térde okozott. Másnak talán hátrányára vált volna az ilyesfajta fo­gyatékosság, őt azonban még tekintélyesebbé tette. Magasabb volt mindannyi­unknál, úgy hat láb körül le­hetett, súlya pedig több, mint kétszázhúsz font volt. Széles vállai már kissé meggyörnyedve hordozták az eltelt esztendők összes terhét, de tekitnetét még mindig büszkén előre sze­gezte. Azon az estén sem árulta el izgatottságát, én azonban tudtam, hogy feszült, túl jól és régóta ismertem ahhoz, hogy eltitkolhassa előttem. A Kardinális látogatása mindnyájunknak nagy meg­tiszteltetést jelentett és kel­lőképpen át is éreztük a fon­tosságát. A Pápa már egy hónapja halott volt és utód­lása körül mindössze jelké­pes viták folytak. Szinte ki­vétel nélkül mindenki a Kar­dinálist tekintette az új pá­pának, már azóta, hogy a Pápa egy reggel nem tudott fölkelni az ágyából. Egy ide­ig néhányan a Bíboros ne­vét hajtogatták makacsul, de a többség végül őket is. meggyőzte. A Bíboros pedig? Azt mondogatta, hogy bár Isten földi helytartójának lenni di­cső dolog és aki egyszer azzá válik, biztos lehet ben­ne, hogy nevét megőrzik a törénetírók kódexei, neki azonban valószínűleg túl nagy terhet jelentene ek­kora hatalom. - Érsek úr! - szólt hoz­zám menet közben úgy, hogy még hátsa sem pillan­tott. - Szeretném, ha Ön mondaná a köszöntőt! Tud­ja jól, hogy nem erősségem a szónoklás. Nem feleltem. Fölösleges volt, mert parancsot kap­tam, amit nem szokás kom­mentálni. Az ebédlő ajtajánál a Bí­boros megtorpant egy pilla­natra, aztán intett az ajtónál várakozó két szerzetesnek, akik erre kitárták a súlyos faajtókat. A számtalan fák­lya fénye nappali világos­ságba borította az egyéb­ként örökké homályos ebéd­lőt. Álmélkodva pillantottam föl a szürke boltívekre, ame­lyeket eddig csak sejtettem, mintsem láttam fejem fölött, ahányszor csak beléptem ide. Olyan érzésem támadt, mintha először járnék abban a helyiségben. A nnyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem, mikor lépett be a Kardinális. Egyszer csak ott állt előt­tünk szívélyesen mosolyog­va, mintha éppen akkor ereszkedett volna közénk odaföntről. Mihelyst a két férfiú kellő alázattal köszöntötte egy­mást, helyet foglaltunk az asztal körül. Kupáink meg­teltek jóféle aranyló borral, amit a Bíboros Magyaror­szágról, egy Tokaj nevű helyről hozatott. Eljött az ideje, hogy szó­lásra emelkedjek. Halkan beszéltem és röviden, mert tudtam jól, hogy éhes em­berek nem szeretik a hosz­szú szónoklatokat. A Bíbo­ros mosolyogva hallgatott, miközben szemével a fala­kat fürkészte. A Kardiális a Bíboros mellett ült, szúrós tekintetét az arcomon nyug­tatta. Miután befejeztem, előkelő mozdulattal a szájá­hoz emelte a kupát, és ala­posan belekortyolt a borba, amit a Bíboros maga töltött ki neki. Elégedetten cup­pantott, aztán a Bíboroshoz fordult, talán azért, hogy megkérdezze, honnan való a mennyei nedü. Hogy tényleg azt akarta-e kérdezni, már soha nem tu­dom meg. Arca hirtelen eltorzult, ujjaival görcsösen a melléhez kapott, szemei kifordultak, ijesztően tiszta fehérségük úgy fénylett egy pillanatig, mint a porcelán. A Kardinális néhány embere fölugrott, a Bíboros orvos­lást tanult testvérünk nevét kiáltozta. A Kardinálist az asztalra fektették és megla­zították a ruháját, majd mes­terséges lélegeztetéssel próbálkoztak, de mindhiába. Rövid idő múltán szaggatott hörgések közepette távozott testéből a lélek. A zavarodottság csak ad­dig tartott, amíg a Kardinális legközelebbi hívei el nem árulták, hogy a Kardinálist már két éve gyötörték súlyos szívpanaszok. Hiába taná­csolták neki, hogy vonuljon vissza, makacsul ellenállt, mert talán jobb szeretett volna pápaként meghalni. E z a kegy azonban a tör­téntek jóvoltából a Bíborosnak adatott meg. A Kardinális temetése után két héttel pápává válasz­tották, engem pedig kineve­ztek a helyére. Tíz eszten­dőn át ült a pápai trónuson, teljes tekintélyével kormá­nyozva az egyházat. Nem volt, aki ellent mert volna mondani neki, igaz nem is tűrte volna el senkitől. Én sem tartottam tanácsosnak vitába szállni olyan helyzet­ben, amikor földi létem őtőle függött. Nagy könnyebbség volt a számomra, amikor egy szép tavaszi napon a másvilágra költözött. Fölszabadultam ama bénító nyomás alól, ami a lelkemet terhelte és amit úgy hívnak: félelem. Féltem tőle, igen, mert ha csak egyetlen hibát is elkö­vettem volna, az rögvest az életembe kerül. Azért jutott most mindez az eszembe, mert ugyan­azon a szűk folyosón lép­kedek, nyomomban a kísé­retemmel, ugyanazon ebéd­lő felé, hogy vendégül lás­sak egy másik kardinálist, az eljövendő pápát, hogy ugyanazon kupákból ugyan­olyan borral kínáljam. A gyűrű pedig, amely tíz évi nyomorult rettegésbe taszí­tott, ott fénylett az ujjamon. Ugyanazon pecsétgyűrű, amellyel a Kardinális várat­lan halálát követő estén a Bíboros fölkeresett és a ke­zembe adta e szavakkal: - Érsek úr, én nem bol­dogulok vele, tudja milyen ügyetlen a kezem. Töltse újra legyen szíves! - mond­ta, aztán elém tett egy bar­na üvegcsét, amelyben könnyedén szállongott a ha­lálos fehér por.

Next

/
Oldalképek
Tartalom