Délmagyarország, 1994. augusztus (84. évfolyam, 178-203. szám)
1994-08-13 / 189. szám
14 JAMBUS SZOMBAT, 1994. AUG. 13. Lengyel Zoltán Fönn a Holdban, lenn az éjben Nem minden napot kezd elölről az ember mert mit kezdene és mitől? Élni csak valamitől érdemes, mégha az elbonyolítja is a nyelvet, no, a nyelvnek sem könnyű! Szájban lakik és sötétben. De hogyan sötétül a szájban? Alagút-e az vagy viharos tenger? Lehetne tenger, ha testeket elnyelne, de a száj, a száj! fogakkal teli rózsaszín medence. Pontosan érzem, holnap csütörtök, tegnap meg egy elveszett szerda volt, ha így van, volt kedd és lehet még vasárnap. Ez mind van, ugye, ahogy ülök volt, csak mozdulatlan; sok bor is van egyre-néha, és fogy is, 'hogy itt talál egy este, valami furcsa gond, csak annyi, leszállt az éj, igen, ahogy jött valami, ami csak neked új, épp csak egy percig, csak addig, amíg figyelsz rám: mit mondhat, mit akar a szám...? Csak szerda volt, s mint valami csúnya dal elszállt testünk felett az este, megint egy este, és megint ijedtél, mert jöttek azok a mondatok, csak az egyszerűek: élni csak valamitől érdemes, hogy befejezzen az este és feküdj ott felnyitott szemekkel, hol esténként mindig egy nyelv aludt sötétben, elfeledve, olyan szavakkal, miket kimondani soha nem merne. Podmaniczky Szilárd-Szaniszló Zoltán Káposztás vakcina (az imolai vesszőfutás emlékére) Jön a zenélő szalámi mindig látja útját fatönk van előtte vagy tán' rögeszmét vált Hatalmas nő, a kavics oson panaszpinty a lúdbarlangban variál kettébe szakadt hazánk fia buddhista einstand volt Malinál Géppisztolyos faszik beültek a tóba a gyenge elmélyült a tartalmi formán 'jaj, de szép kényszere van magának' ez az, kiscsillagom, ragyogjál M indőnket meglepett a minap Marion úr és felesége, Marion eltűnése. Sokan találgatják, vajon hol lehetnek most? Meghaltak, s a barátok a temető lefizetett alkalmazottjaival titokban eltemették őket, vagy megszöktek, s most távol, a civilizáció törvényei alól kibújva, idegen népek körében élnek? Olyan kulcsfontosságú dokumentumhoz jutottam Marion egy barátja révén, amely éppen az utóbbi változatot látszik bizonyítani. Marion barátjához (nevét nem árulhatom el) a következő tartalommal bíró gépelt írást (műfaja szerint verset) juttattam el: Gabóca (Marion álneve) már egy éve szándékozott megölni valakit, ám minden kísérletével kudarcot vallott. Végül az ölés egy speciális módszeréhez folyamodott. Az illető áldozatjelöltre rázárta az ajtót, hogy a szobában haljon étlen, szomjan, ott senyvedjen el, aszadjon össze. Marion ezt szó szerint így fogalmazza: „Mára a test jól áthidegült." A szökésre pedig a befejező sorok utalnak egyértelműen: (megint szó szerinti idézet) „Leszámoltunk mindennel, ami ideköt még: pakold a bőröndbe a pénzt". Bármennyire is meglepő, az eltűnés hátterében gyilkosságot és rablást kell feltételeznünk. Mert mi mást jelentene a kifejezés, a „test jól áthidegült", „pakold a bőröndbe a pénzt". A kihűlt tetem lassan majd oszlásnak indul, s mindenki előtt világossá válik, hogy a két „szeretett" személy a bűntett következményei elől menekült. De kérdem én: Mit tett az ügy felderítésének érdekében a mi rendvédelmező szervezetünk? Hol a nyomozóink? S kérdem én: Miért nem tud erről a nyilvánosság? Önök, kedves olvasóim, miért nem tudhatnak meg minden részletet? Háy János A tündér gyilkos \soit Mészáros Gábor kerámiája. (Révész Róbert fotója) • Ebben az országban a szeretetre felesküdött egyéni inkognitóban embereket ölnek? S mikor ezt nem teszik, unalmas beszélgetéseiket ártalmas szexuális játékokkal tarkítják? Hová jutottunk, kedves olvasó? Hány Marion és Marion futkorászik még határainkon bévül áldozataikra vadászva? Hol bukkan fel megint ártalmatlannak látszó sápadt arcuk? Lehet, hogy ön mellett ülnek a metrón, a buszon, felvételt nyertek az egyetemre és együtt tanulnak gyermekeivel? Az ön lánya mellett ülnek a padban? Buszsofőrök? Masiniszták? Netán kalauzok? Esetleg mindenütt ott vannak? Ijesztő jelenség ez kedves olvasó, s ha nem mozdulnak a hivatalos szervek, a sajtó képviselőire hárul haj hányadszor már e modern korban - a nyomozás, a fel- és kiderítés izgalmas jeleneteket és veszélyeket egyaránt rejtő feladata. Következmények: Savanya és Pötyhendi irigykedve olvasták az Otthonunk magazin pénteki számát. Elhatározták, hogy ők is a hír nyomába erednek. Hasonlóképpen tettek más budapesti lapok szerkesztői is. Alig néhány nap múlva a Marlon-Marion-ügy részleteit taglaló beszámolók, hírjelentések bukkantak fel a vidéki újságok hasábjain (megjegyzendő, hogy vármegyéink lakossága eddig se Marlonról, se Marionról, se ilyen volumenű „ügyről" nem hallott még.) Az elektronikus sajtó munkatársai sem voltak tétlenek. A népszerű hír- és hírértelmező műsorok szinte kizárólag ezzel a témával foglalkoztak, mondván: ez mindenkit % érdekel, hiszen még a vidéki lapok is erről írnak. Az „M" feliratú ajtó mögött gyakori volt a vidám ünnepi összejövetel. Hőseink kitalálói újságfelolvasással összekötött szórakoztató esteket rendeztek. Sorvadt Gribancs újabb jelentését az Országos Traumatológiai Intézetből írta, ahová egy bizonyos Lajos bácsi révén került. Történt ugyanis, hogy Sorvadt a temetőben érdeklődött, vajon eltemették-e ott valaha Mariont és Mariont. Lajos bácsi, a temetői brigád vezetője, nemleges válaszát egy lapátsuhintással nyomatékosította. Marion Népköltészet és műköltészet, avagy ki, hol és kinek beszél című eszszéje soha nem jelent meg, de foszlányok, mondatok és bekezdések mégis feltűntek belőle a pletykalapoktól az irodalmi folyóiratokig a legkülönbözőbb helyeken. Zoltán Csaba A pecsétgyűrű A Bíboros hatalmas alakja szinte teljesen kitöltötte a szűk folyosót. A rezidencia ebédlőjébe igyekeztünk, a Bíboros haladt legelői, én pedig, mint első embere, kíséretének élén közvetlenül mögötte. Számtalanszor volt már alkalmam megfigyelni kissé bicegő járását, amit jobb lába megcsontosodott, merev térde okozott. Másnak talán hátrányára vált volna az ilyesfajta fogyatékosság, őt azonban még tekintélyesebbé tette. Magasabb volt mindannyiunknál, úgy hat láb körül lehetett, súlya pedig több, mint kétszázhúsz font volt. Széles vállai már kissé meggyörnyedve hordozták az eltelt esztendők összes terhét, de tekitnetét még mindig büszkén előre szegezte. Azon az estén sem árulta el izgatottságát, én azonban tudtam, hogy feszült, túl jól és régóta ismertem ahhoz, hogy eltitkolhassa előttem. A Kardinális látogatása mindnyájunknak nagy megtiszteltetést jelentett és kellőképpen át is éreztük a fontosságát. A Pápa már egy hónapja halott volt és utódlása körül mindössze jelképes viták folytak. Szinte kivétel nélkül mindenki a Kardinálist tekintette az új pápának, már azóta, hogy a Pápa egy reggel nem tudott fölkelni az ágyából. Egy ideig néhányan a Bíboros nevét hajtogatták makacsul, de a többség végül őket is. meggyőzte. A Bíboros pedig? Azt mondogatta, hogy bár Isten földi helytartójának lenni dicső dolog és aki egyszer azzá válik, biztos lehet benne, hogy nevét megőrzik a törénetírók kódexei, neki azonban valószínűleg túl nagy terhet jelentene ekkora hatalom. - Érsek úr! - szólt hozzám menet közben úgy, hogy még hátsa sem pillantott. - Szeretném, ha Ön mondaná a köszöntőt! Tudja jól, hogy nem erősségem a szónoklás. Nem feleltem. Fölösleges volt, mert parancsot kaptam, amit nem szokás kommentálni. Az ebédlő ajtajánál a Bíboros megtorpant egy pillanatra, aztán intett az ajtónál várakozó két szerzetesnek, akik erre kitárták a súlyos faajtókat. A számtalan fáklya fénye nappali világosságba borította az egyébként örökké homályos ebédlőt. Álmélkodva pillantottam föl a szürke boltívekre, amelyeket eddig csak sejtettem, mintsem láttam fejem fölött, ahányszor csak beléptem ide. Olyan érzésem támadt, mintha először járnék abban a helyiségben. A nnyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem, mikor lépett be a Kardinális. Egyszer csak ott állt előttünk szívélyesen mosolyogva, mintha éppen akkor ereszkedett volna közénk odaföntről. Mihelyst a két férfiú kellő alázattal köszöntötte egymást, helyet foglaltunk az asztal körül. Kupáink megteltek jóféle aranyló borral, amit a Bíboros Magyarországról, egy Tokaj nevű helyről hozatott. Eljött az ideje, hogy szólásra emelkedjek. Halkan beszéltem és röviden, mert tudtam jól, hogy éhes emberek nem szeretik a hoszszú szónoklatokat. A Bíboros mosolyogva hallgatott, miközben szemével a falakat fürkészte. A Kardiális a Bíboros mellett ült, szúrós tekintetét az arcomon nyugtatta. Miután befejeztem, előkelő mozdulattal a szájához emelte a kupát, és alaposan belekortyolt a borba, amit a Bíboros maga töltött ki neki. Elégedetten cuppantott, aztán a Bíboroshoz fordult, talán azért, hogy megkérdezze, honnan való a mennyei nedü. Hogy tényleg azt akarta-e kérdezni, már soha nem tudom meg. Arca hirtelen eltorzult, ujjaival görcsösen a melléhez kapott, szemei kifordultak, ijesztően tiszta fehérségük úgy fénylett egy pillanatig, mint a porcelán. A Kardinális néhány embere fölugrott, a Bíboros orvoslást tanult testvérünk nevét kiáltozta. A Kardinálist az asztalra fektették és meglazították a ruháját, majd mesterséges lélegeztetéssel próbálkoztak, de mindhiába. Rövid idő múltán szaggatott hörgések közepette távozott testéből a lélek. A zavarodottság csak addig tartott, amíg a Kardinális legközelebbi hívei el nem árulták, hogy a Kardinálist már két éve gyötörték súlyos szívpanaszok. Hiába tanácsolták neki, hogy vonuljon vissza, makacsul ellenállt, mert talán jobb szeretett volna pápaként meghalni. E z a kegy azonban a történtek jóvoltából a Bíborosnak adatott meg. A Kardinális temetése után két héttel pápává választották, engem pedig kineveztek a helyére. Tíz esztendőn át ült a pápai trónuson, teljes tekintélyével kormányozva az egyházat. Nem volt, aki ellent mert volna mondani neki, igaz nem is tűrte volna el senkitől. Én sem tartottam tanácsosnak vitába szállni olyan helyzetben, amikor földi létem őtőle függött. Nagy könnyebbség volt a számomra, amikor egy szép tavaszi napon a másvilágra költözött. Fölszabadultam ama bénító nyomás alól, ami a lelkemet terhelte és amit úgy hívnak: félelem. Féltem tőle, igen, mert ha csak egyetlen hibát is elkövettem volna, az rögvest az életembe kerül. Azért jutott most mindez az eszembe, mert ugyanazon a szűk folyosón lépkedek, nyomomban a kíséretemmel, ugyanazon ebédlő felé, hogy vendégül lássak egy másik kardinálist, az eljövendő pápát, hogy ugyanazon kupákból ugyanolyan borral kínáljam. A gyűrű pedig, amely tíz évi nyomorult rettegésbe taszított, ott fénylett az ujjamon. Ugyanazon pecsétgyűrű, amellyel a Kardinális váratlan halálát követő estén a Bíboros fölkeresett és a kezembe adta e szavakkal: - Érsek úr, én nem boldogulok vele, tudja milyen ügyetlen a kezem. Töltse újra legyen szíves! - mondta, aztán elém tett egy barna üvegcsét, amelyben könnyedén szállongott a halálos fehér por.