Délmagyarország, 1994. augusztus (84. évfolyam, 178-203. szám)

1994-08-27 / 200. szám

SZOMBAT, 1994. AUG. 27. VARKERT 13 Ki az Izabella híd névadója? Szeged következő számának tartalmából: - In memóriám Bálint Sándor - interjú, tanulmány, esszé, emlékezés, vers a jeles néprajztudós születésének 90. évfordulójára. - Vass Vera képzőművészeti, irodalmi és levelezés-hagyatéka (Lengyel András tanulmánya). - Szegedi akadémikusok: Burger Kálmánnal beszélget Sulyok Erzsébet. - Alkalmi vers a 60 éves Trogmayer Otthonak. - Az Egressyek Szegeden - színháztörténeti kalandozások Sándor János tollából. - Két tudósportré: Várkonyi Hildebrand Dezső és Miskolczi Dezső életpályája. - Helytörténeti dolgozatok az Izabella-hfdról, a Wirth-vállalkozásról, a Virág cukrászdáról. - Kritika Darvasi László, Péter László, Somorjai Ferenc és Polner Zoltán köteteiről. - Galambját sirató fiú - Dér István emlékezete. Szmodits Zoltán és Szemerédi Izabella eljegyzési fotója Most fejeződtek be a rókusi állomás melletti felüljáró munkái. Ez a híd vezeti be városunkba az E5-ös nemzetközi utat. Mikor is épült a híd, mi az építésének és elnevezésének története? Nagy jelentőségű volt Szeged számára, amikor 1930 nyarán a londoni Touring Clubban fölmerült a nagy országút, Calais-Szeged-Horgos transzkontinentális autóút megépítésének gondolata. Nagy volt a küzdelem az út szegedi vonalvezetéséért, mely a város számára többet jelentett a közgazdasági és forgalmi jelentőségnél. ,.Nekünk szívügyünk lett ez az út, általa és rajta keresztül dőlt el a nagy kérdés, hogy lassú sorvadás lesz-e részünk, vagy várhat-e ránk még pezsdülő új élet a megcsonkított ország határszéli városában." - szólt a korabeli tudósítás. Öt esztendő óta folyt már a nemzetközi autóút befejező szegedi szakaszának építése, amikor is eljött a nagy nap, és 1935. november 21-én Winchkler István kereskedelmi miniszter átadta a forgalomnak a nemzetközi autóút teljes magyar vonalát. A befejező szakasz igen jelentős alkotása az Izabella híd, mely része a nagy országútnak. A Délmagyarország tudósítója a következőket írta erről: „Amikor a transzkontinentális út szegedi szakaszát annak idején kijelölték, a szakértők fejcsóválva állottak meg a rókusi vasúti állomás melletti éles, derékszögű kanyarodó előtt. Az út itt valósággal kettétörik, a kanyarodó oly veszélyes,' hogy nem egy súlyos szerencsétlenség okozója volt. Azonnal kijelentették a szakértők, hogy ez a kanyarodó nem maradhat meg, helyette sokkal enyhébb uthajlást kell építeni. Igy született meg az a terv, hogy a veszélyes sarkot a régi vasúti fölüljáróval együtt lemetszik és helyette, jóval szelídebb hajlatú utat készítenek. Ez a terv kétszeres fölüljáró építését tette szükségessé, egyik a remisbe futó villamossínek, a másik a vasúti pályatest felett ível át. A munka 1935 májusában kezdődött. Mindenekelőtt a régi halálkanyarodót bontották le. A régi fölüljáró most már néhány kilogramm ekrazitra vár, hogy teljesen eltűnjön a föld színéről." Az itt folyó munka méreteire jellemző volt, hogy 30 ezer köbméter földet használtak föl, átlagban 200 munkás dolgozott. A budapesti Rácz és Hermán építési vállalkozó cég erre a szakaszra építésvezetőnek Szmodits Zoltán okleveles kultúrmérnököt bízta meg. Az ő ismertetése alapján tudtuk meg, hogy a két áthidalás Európa első ilyen megoldású fölüljárója volt. A síneket ugyanis nem derékszögben, hanem negyvenfokos szögben metszik keresztül ezek a hat méteres hidak. Párhuzamosan folyt az elbontása a régi fölüljárónak, melynek földjét és kövezetét fölhasználták az építkezésnél. A régi vasúti műhelyépületének helyén vezet a fölüljáró, ezért az épületek egy részét el kellett bontani. A villamostelepről a villamosok közlekedését a híd alá vezették. A hídra nem terveztek kanyarodót, így a Dorozsmai útról jóformán egyenesen érkeznek máig is az áutók a Kossuth Lajos sugárútra. Az állomásépület mellett a gyalogosoknak lejárót építettek, melynek az Algner-telepi (Béketelep) lakosok örülnek. A híd ívmagassága ugyan olyan mint a régié. Az építkezés 280 ezer pengőbe került, a város 50 ezerrel járult hozzá. A 99 km hosszan folyó munkálatokon Kecskeméttől a trianoni határig a munkásoknak csak egyharmada volt szegedi, ezért a munkásküldöttség bejelentést tett, melyet Pálfy József polgármester kivizsgálásra elrendelt. A polgármester figyelemmel kísérte az építkezést, meg is jegyezte: „Büszke örömmel szemléltem meg azt a lázas munkát, amely most közvetlenül a város kapujában folyik." A nemzetközi autóút hidjai jóval később, 1974-75 évben jutottak a jelenlegi állapotba, amikor is az 5-ös utat korszerűsítve vele együtt modernizálták a szervesen hozzátartozó felüljárókat és építették eggyé. Érdekes a híd névadásának a története. Sebestyén István mérnök levelében írja: „Tudomásom szerint Magyarországon jelenleg csupán kettő olyan vasúti pályát áthidaló közúti létesítmény van, melyet nevesítettek: a budapesti Ferninánd híd és a szegedi Izabella híd, a többi ilyen jellegű műtárgy pedig csak számozással van nyilvántartva. " Péter László írja, Szeged utcanevei (1974) c. könyvében: Névadója, a családi hagyomány szerint Fajka János városi főszámvevő felesége, Pillich Izabella, Pillich Kálmán huga lett volna. Bálint Sándor lektori véleményében azt közli, hogy tudomása szerint a híd Izabella (18561931) főhercegnőnek, Albrecht (1897-) főherceg anyjának a nevét viseli. Egyikről sem világos, hogy miért kapta volna éppen róluk a nevét egy fölüljáró." És íme a történet, özv. Szmodits Zoltánné Szemerédi Izabella 1994. március hó 4én kelt leveléből: „...Erre a szakaszra, mint építésvezetőt a budapesti „Rácz és Hermann" építési vállalkozó cég - Szmodits Zoltán (1910-1977) okleveles kultúrmérnököt bízta meg. Az építkezés alatt édesapám, Szemerédi Béla, a Szegedi Közúti Vasút igazgatóhelyettes főmérnöke volt, 1924-től. Ő és az építésvezető Szmodits Zoltán, ki-ki a saját munkaterületi érdekképviseletében, kollegiális jó viszonyban működtek együtt. A kb 1 évig tartó munkálatok végeztével, mind a próbaterheléskor, mind az átadáskor az akkori Építésügyi Minisztériumból Harkányi János főtanácsos kíséretével lejött a helyszínre. Mivel a hivatalos vendégek az SZKV hivatali irodakisasszonyok távozása után érkeztek gépkocsijukkal, a jegyzőkönyvek elkészítéséhez édesapám engem ajánlott föl segítségül... A jegyzőkönyvet diktálás után stenographálva gépbe átültettem megelégedésre, az építkezés fölvonulási irodájában, édesapám kíséretében. Mivel a minisztériumi urak már értesülhettek arról, hogy Szmodits Zoltán az építkezés végén többszöri látogatás után 1935 őszén megkérte a kezem és szerény közreműködésemet is viszonozva, fölajánlották, hogy a hidat, amely építése során az építőmérnök (drága férjem] és az én életemet is összekapcsolta, az országosan szokásos műtárgyszámmal való bejegyzés helyett a nevemre kereszteljék el. így került a műtárgy hivatalos pecséttel és s.k. aláírásommal az Építésügyi Minisztérium nagykönyvebe. Az „Izabella híd, épült 1935 évben" a híd két oldalán való bevésése után a pezsgős keresztelőre szüleimmel együtt meghívást kaptunk a minisztériumi urak és az egész „team" részvételével. 1937. május 28-án a szegedi Városháza dísztermében Tóth Béla főjegyző előtt tartottuk a polgári esküvőnket." íme, megvan a bizonyság, a fölüljáró névadója nem Pillich Izabella, még csak nem is Izabella főhercegnő, hanem egy városunkbeli kisasszony, Szemerédi Izabella. Lám nem kell ahhoz főhercegnek lenni, hogy Szegeden valakiről hidat nevezzenek el... Bátyai Gitta Vass Vera Visszatérés Vajon ki volt Vass Vera (1908-1958), képzőművész vagy költő, jelentős alkotó, netán középszerű művész? Szegeden született, a harmincas években Aba-Novák Vilmos tanítványa, majd munkatársa, életének utolsó éveiben, amikor elhatalmasodó betegsége miatt már nem festhetett, verseket írt, melyekről llia Mihály konstatálta: valódi költőről van szó. Kapcsolatban állt Németh Lászlóval, Szabó Lőrinccel, Pilinszky Jánossal, Bálint Sándorral, Bálint Endrével, Pátzay Pállal. Lengyel András közöl tanulmányt a Szeged legközelebbi számában Vass Vera művészi hagyatékáról. S talán fölsejlik egy emlékkiállítás körvonala és egy posztumusz versesfüzet napvilágra segítése is. E versével szeretnénk kedvet csinálni a Szeged legközelebbi számához. Hova tűntek a régi arcok előlem? Fiatal lány csacska madárbeszéde, Tanárom hervadt, bölcs tekintete, Mind a sok ismerős, ismert, szokott ruhában, Uccán, szobában, otthonos helyen. Messze a mélybe, sötétbe zuhantak, Arcuk - halvány hullócsillag - dereng még... Vége! Eltűntek, botor semmibe hulltak. Vagy fényes élet ad örök helyet Régen itt élt reménykedő seregnek? Csak a víztömegek hatalmas zuhanása Hallatszik düböbörögve a csillámló dolgokon át Messzi sötétből, ki tudja honnan jönnek? Nagy, nagy folyam titokzatos zúgása Hoz mindig a távol homályból új életvizeket, De megtörik és a végtelen mélybe zuhan, Óriás, ordító zuhatag, Hova hull - hova hull le az éjbe? Ott ahol a víztömeg mélybe törik Varázsos fény táncol rohanó vonalán, Itt van az élet, az öntudat itt ébred fel: Csillámló, mindig új és mindig azonos, Sötétből sötétbe rohanó tünde törésvonalon. Egy pillanat fény és újból az éj! Jön, felnyitja kába szemét, Örvend, lélekzik a sugárban, Aztán lezuhan - óh de rövid volt! Eltűnik a végtelen mélyben. Itt e sugárcsfk, ez a fény a hazánk, Hol a víz a homályba lefordul, Uj élet gördül zúgva a régi helyett, Remegve tekintünk a tünő arcok után: Csillagzuhatag lesáppad a mélybe, Rohanótörvény, melyet mi is követünk. Óh, de az élet szép volt, ha pillanat is, Bőségét ölelni nem tudja gyermek agyunk, Egy-egy kép, fájdalmas, édes, vagy riasztó, Messzi a múltból - vagy a jövőt épfti képzeletünk. Minden szép, mikor emlék már, szép az őszi eső, Levelekről csöppen a sárba És még a sár is szép, állunk a szobában, Nézünk mozdulatlan az ablakon át. Mily rengeteg kép kavarog a múltból előre: Elcsöndesült csatatéren leszállott végre az est, Sátrában ül egyedül, nagyot lobban a gyertya, Arca szikár, szigorú árnyékát a lenge ponyvára vetíti. Most, hogy az ordító, bűzös sebesült szekerek Messze görögtek a tájról és csak a vérszag, Keselyük gyászos szárnysuhogása maradt, Állát tenyerébe hajtva mereng a had hatalmas ura, Kedves lányának ír levelet: „Ahogy múlnak az évek s a gyermekkorból Lányságod égi hónába belépsz, Ugy tűnsz elém, mint meghalt édesanyád, Szepséges, angyali édesanyád." Messziről fájdalmas hangfószlányok Lengnek az éjben az alvó táboron át Ő rója az édes sorokat csöndesen a sima papírra Lágy eső szitál a kopott ruhára, búcsúzik két fiatal, Ki tudja hanyadszor néz hátra. Sóvár, komoly arcuk gyönyörű, félelmes Tájakat sejtet, merre madár se jár. Távolodik két ember világosból a sötétbe, Hang már nem éri, csak arcuk mond Hatalmas, titkos szavakat. Át a permetező esőn, szerelmes szavakat. S az emberi faj ördögi terven tanakszik, Kínja, tisztátalan gőgje a földön nem elég, Felnyújtja az égre szennyes ujjnyomait, Véres mocskot tapaszt a szűzi, világos térre: Nyomorék műholdakat ragyogó világok társául, Hogy a föld gonosz fájdalma fertőzve az égre fakadjon, Amíg lent démoni téboly formálja az életutat. Ekkor a földön sok tiszta csillag támad, Gyötrő magányban könnyes üldözött, Gyöngéd hűség a nevük, hűség és alázat. A sértettség titokba hatalmas-erőknek Vet új alapot termékeny szűzi szivekben. De szép volt a könnyük, reménytelenül leborúlva! És szép volt a város, a házak a könnyeken át. Szép volt az éj, a nap, barátságos emberi szó, És felhő, kert, vonat - ki győzi sorolni? Értő tekintetek és az igazság, mint villámlás Félelmesen, vagy dadogva a könyveken át. Egy pillanat - nekem sok idő, Ámit itt töltöttem: otthonom ez lett. Otthon! Van-e ember számára életadóbb szó? Jó, vagy rossz - csak mit ismerünk - szivünk mást nem fogad el. De engem a vad zuhatag sötétbe taszított És láttam a mélybe lezúgó, idegen vizeket, Szakadékot, mit földi halandó nem ismer, Hova az emberi faj némán ont sápadt csillagokat... Mégis remegő vízcsöppként fent, életbe maradtam S az otthon, mint a kelő nap, új fénybe borít, Minden oly szép, oly ismerős, újra éledő emlék, De mégis minden a régi, reménytelen szerelem maradt. Hiszen csak szenvedést ad életünk ölelése, Becézve tár borzalmat elénk, Örök otthont mutat édesen mosolyogva S minden simogatással a mélybe taszít. Aki alkottál minket, csodálatos létre idéztél, Nyújts testvérként majd biztos, meleg kezet, Ha az ismeretlen homályba lehulltunk S a csalfa, kegyetlen szeretőt, az életet, Mint hűséges arát add újból a régi mézzel. Érjen a sötét, zúgó folyam világos tájakat valahol, S a hontalan csillagzápor, világok lehulló gyermekei Ujjongva találjanak otthonos új hazára.