Délmagyarország, 1994. augusztus (84. évfolyam, 178-203. szám)

1994-08-27 / 200. szám

JAMBUS SZOMBAT, 1994. AUG. 27. Vecsernyés Imre Név Hajnalra elgördültek melledről a fák, megszólíthatatlan lombon aludtam, elveszítettem a nevem, s nem tudtam, reggelnek hívják a semleges halált. Egyszer úgy ébrednék, nincs percnyi múltam, a kezemet levélnek mondhatnád, az árnyékod, a gyökered vagy a fád, bármi lennék az első mondatodban. Szorítasz, mint ötletét a Teremtő, suttognék talán, de zsúfolt a szám, akár föltámadáskor a temető. Adj nevet, én a nyelvemet adnám! Ez a szerelem feketén ragyog, ha voltál: lettem, ha leszel: vagyok. Frank György Hahaház a Haha-ház Olgának Az a ház, az a ház hahaház, hahaház? Az a lány, az a lány a talány, a talány! Az a láb, az a láb, az aláz legalább, de a láz, legalább, nem adá le alább. H ogy ki volt az első kém, aki rejtélyes arccal be­szivárgott a világirodalom­ba, azt ma már nehéz volna eldönteni. Nagyon sok író ­köztük „igazán komoly"-nak titulált szerzők - szerepel­tettek írásaikban kémeket, ha másért nem is, a cselek­mény fölpörgetése végett. Az viszont tény, hogy a kémirodalom a XX. század második felében virágzott föl. Elkerülhetetlen volt az az egymástól nagyban kü­lönböző, ezért sokszor egy­mással szemben ellenséges társadalmak korában. Ami­kor viharos gyorsasággal épültek ki profi titkosszol­gálatok, kémszervezetek, amelyek már-már hihetet­lenül intelligens, és ravasz embereket gyűjtöttek ma­gukba, ezáltal létrehozva a hatalmas átverések szá­munkra átláthatatlan, veszé­lyes világát. Jöttek sorra a híressé vált valós kémek és kémnők, velük pedig jöttek az írók, akik megírták e le­gendás kémek történetét, és akik nem ritkán bennfen­tesek voltak e homályos világban. Sokan mondhatják, hogy a kémregény nem más, mint ponyva, ám akik ezt állítják, talán soha nem ol­vastak még valódi, igénye­sen, hozzáértéssel megírt kémtörténetet. Legtöbben alighanem James Bond alakját ismerik, őt lan Fleming, angol író Zoltán Csaba Kémkulissza teremtette meg. A már-már piperkőc mesterkém, aki teljességgel képtelen, néha csaknem sci-fi-be illő kalan­dokba keveredik, aki min­den helyzetből elegánsan kivágja magát, előbb az olvasókat, aztán a mozira­jongókat hódította meg. Utóbbiakat talán nem is annyira a mesterkém, sok­kal inkább az őt alakító szív­döglesztők. Bond valóban ponyvahős, kevéssé élet­szerű. Valószínűleg ő az oka annak, hogy a kémeket sokáig úgy képzelték el, mint csokornyakkendős, jól öltözött, finom úriembe­reket. Aztán jött egy angol fickó, bizonyos Dávid John Moore Cromwell, akinek életrajzá­ban olvasható egy titokza­toskodó mondat: „1960-ban külügyi szolgálatban állt". Nem nehéz kitalálni, hogy ez mit takar. Cromwell ké­sőbb jól csengő művészne­vet választott magának és attól fogva, hogy 1963-ban megírta a világirodalom egyik legjobb kémregényét, „A kém, aki bejött a hideg­ről" címűt, John le Carré­ként ismeri őt a világ. Le Carré szétzúzta a piperkőc mesterkém legendáját és megmutatta a kémek valós életét. Le Carré emellett mélyen beleás a különféle társadalmak természetébe, a fókuszba pedig kis, majd­nem hétköznapi figurákat ­kémeket - állít, akiket a nagyok irányítanak, mozgat­nak, és akik ki vannak téve a legkegyetlenebb megpró­báltatásoknak, a hatalmi erők kénye-kedvének és nem biztos, hogy megérik a történet végét. Több regé­nyének is visszatérő főhőse egy alacsony, pocakos, szürke kis emberke, bizo­nyos George Smiley, akinek a XVII. századi irodalom a hobbija, mellesleg pedig tit­kosszolgálati ügynök, még­hozzá nem is akármilyen. Le Carré regényei közül nálunk, sajnos, csak kevés jelent meg. Tatán mert a krimirajongóknak túl nehéz olvasmány, a szépirodalom hívei meg nem vettek róla tudomást. Pedig John le Carré-t a nyugati irodalmá­rok jelentős része olyan komoly íróként tartja szá­mon, akinek műveire nem lehet nem odafigyelni, mert amellett, hogy szépirodalmi eszközökkel íródtak, komoly „mondanivalót" is hordoz­nak. Mi jobban ismerjük Fre­derick Forsyth-ot, aki „A sakál napja" című - megtör­tént eseten alapuló - regé­nyével vált ismertté és egy csapásra híressé. Aztán jött az „Odessza ügyirat" és az igazi csemegének számító „Negyedik jegyzőkönyv", amely főképp az „agymun­kára" és nem az akcióra helyezi a hangsúlyt. Forsyth merészen szere­pelteti műveiben a XX. szá­zad történelmének legna­gyobb alakjait, De Gaulle-tól Gorbacsovig, hiteles, visz­szakereshető történelmi helyzetekben és időpontok­ban. Forsyth az elbeszélé­sek írásában is színvonalat képvisel, jól példázza ezt a magyarul 1990-ben megje­lent „Profi munka" című kötete. A hidegháború megszűn­tével sokan a kémregény halálát jósolták, hiszen ezek a művek zömében onnan merítették témáikat. Ellent­mond ennek, hogy mind le Carré, mind Forsyth publi­kált már regényt a fordulat óta. És hogy mennyire hitele­sek e kémtörténetek? Erről tán egy kémet kelle­ne megkérdeznünk. Csakhogy a kémek szűk­szavú emberek. Kolozsi László Egynéhány Anna T izenhárom éves korában beleszeretett egy férjes asszonyba, s mintha tudta volna már, hogy hogyan kell, meg is hódította a nőt, akit Annának hívtak, mint azóta is minden szerelmét. Anna férje párbajra hívta volna ki, ha nem olyan fia­tal, s mivel nem tudott rajta méltóképpen bosszút állni ­ráadásul karcsú, szép sze­mű feleségét túlságosan szerette ahhoz, hogy sérel­mét rajta torolja meg -, las­sanként megbetegedett, s már hiába szokott le arról is, hogy esténként a verandán el-elszívjon egy-egy komo­lyabb szivart, meghalt egy őszi reggelen. Anna aznap reggel abszintot ivott, mert az abszint - úgy találta - jó gyógyszere a bánatnak, hi­szen akkor tudta már, hogy hosszú évekre olyan magá­nyos marad, mintha valóban mindhiába és viszonzatlanul szerelmes lenne. Megpró­bált berendezkedni a hosz­szú magányra, könyveket hozatott Pestről, vasárolt egy fiatal vizslát, rendbe­hozatta az elburjánzott ker­tet, és dél körül behúzatta az ablaktáblákat. Tágas házat örökölt és egy kiskocsmát, ahol a fiatal fiúval egy nyári estén meg­ismerkedett. A fiút Gábor-, nak hívták; igazán nem' bosszantotta Anna makacs­sága, csak szerette volna lezárni tisztességesen hír­hedt viszonyukat, mert érez­te, hogy „az ki fog sugározni egész életén át", minden valamirevaló kapcsolatára. S később is, hiába tisztelte oly' nagyon a nőket, nem tu­dott jól szakítani velük. Gá­bor a buta nőket szerette. Hallgatta figyelmesen őket, ha valamely más férfiról, vagy barátnőikről fecsegtek, akinek társaságában sze­rettek volna több időt tölteni, és Gábor, ha egy ismerős asszony nevét hallotta ilyen­kor emlegetni, csendre in­tette a nőt, mintha a zenét szerette volna hallgatni, Hannah Höch: Mutter, 1930 ••••••••••• amit a vak harmonikás ját­szott egy távoli asztalnál, amin hosszú gyertya égett. Ha a régi, az első Anna eszébe jutott, nehezebben viselte az asszonyok tet­szését, s hiába néztek rá olyankor kerek szemekkel, biztatva a nők, Gábor álmo­dozva írogatott néma, nagy A betűket az asztal lapjára, s mintha Anna kecses boká­jára gondolt volna, szinte gyerekes, izgatott melleire, fésületlen dús hajára, vagy csak egy tárgyra Anna régi, hatalmas szobájában, egy arany szelencére az aszta­lon, melyben Anna kevés ékszerét tartotta, egy nyitott könyvre, vagy a véletlenül kiömlött kávé kis foltjára a párnán. Olykor, nagy sétái során, ha egy magányos, külvárosi ház előtt hege­dűszót hallott, megállt és arra gondolt, hogy mégis­csak jól van minden így, s mindhiába zaklatja folyvást az a lezáratlan egykori szerelem, megfellebbezhe­tetlenül szeret élni: olyankor nekidőlt egy közeli fa érdes oldalának, meglazította a nyakkendőjét, és úgy mo­solygott, ahogy nők társa­ságában régóta nem tudott már. Ismerte a nők minden hebehurgyaságát, tudta, mit jelent kósza, elvétett moso­lyuk, mit, ha óvatosan meg­rázzák a hajukat, mit, ha meleg, francia nyarakról beszélnek, mit jelent, ha ál­nokul sírnak; mégis megbo­csátotta gyalázatos viselke­désüket, mert nélkülük bo­csánatosabban tudott volna élni. Egy napon, mikor külön­ben elégedett volt, mégis meg akart halni. Felkeresett a városon kívül, egy Tiszá­hoz közeli éttermet, ahol ritkán járt, de emlékezett a tulajdonos álmos szemére, amint egy asztalnál a bevé­telt számba vette, s talán valami gaztetten törte a fe­jét, a prímás izzadt homlo­kára, nagy kézfejére, amint megigazította a gomblyu­kába tűzött rózsát, a közeli víz lomha csobogására és a babgulyásukra, amibe ke­vés ecetet kevertek. Ren­delt. A tejfölt barna csupor­ban hozták ki elé, lefedték friss szőlőlevéllel. A leves sötét volt, sűrű. Gábor a sarokban ült, sok kenyeret evett a leveshez és rizling­borból készült fröccsöt ivott utána. Hosszú gyertya égett az asztalán, olyasféle, me­lyeket lakodalmakon gyúj­tanak meg este tíz után, és Gábor azokra a nőkre gon­dolt, akik miatta lettek hűtle­nek. Három deci piros bort rendelt, és odahívatta ma­gához a nyurga pincért, aki unottan rágcsált egy fog­piszkálót. Most ez sem za­varta. - Anyám merengő, fáradt szépasszony volt, és azért nevezett el Gábornak, mert olyan rendíthetetlenül és egyszerűen hitt Istenben, ahogy csak a nők tudnak ­mondta. - Nem is tudom, miért-képtelenek kételkedni a nők. - Hozhatok még egy kis bort a fiatalúrnak? - kér­dezte a pincér, és Gábor bólintott. A bor jó volt. Tizenegy felé már egyedül maradt az étteremben, odahívatta ma­gához újra a pincért, és azt mondta, hogy meg szeretne halni. A pincér két ujja közé szorítva a lángot, eloltotta asztalán a gyertyát, s mind­ketten beleolvadtak a nyári vaksötétbe. Venyegyikt Jerofejev: Moszkva - Petuski A szerző és könyve. Direkt. Mert a kettőt elválasztani csak nagy kétségek között lehet. Egy ilyen mottó után?: „szeretettel ajánlom fiamnak e tragikus lapokat: a szerző". Tehát a szerző regényének minden egyes lapját tragikus­nak nevezi. Tragikus olyan értelemben, hogy egy alko­holmámorban eltöltött, Moszkva és Petuski közötti vonatozás közben beszéli el mindazt, amit egy felfokozott tudatállapotú agy a világból kimetszhet. Tragikus abban az értelemben, hogy biztosak lehetünk, a szerző nem ha­mukázik, hanem az összes félelem, gyűlölet, szenvedés és üvöltözés az övé, övé az a tudás is, amellyel mindun­talan talpra áll, hogy még egy lépést előre, még egyet, az­tán a többi talán könynyebb lesz. De ha pusztán azt állíta­nánk, hogy Jerofejev Moszk­va - Petuski című regénye életrajzi töredék, akkor nem értenénk, hogy ezek a tragi­kus lapok miért annyira élvez­hetőek, s a laponként mutat­kozó megrendülés miért oldó­dik fel frissiben. A Moszkva - Petuski nem tragikus könyv. A szerző éle­tének tragédiája mintha csu­pán egy élet- és írásmódszert vezetne be, amely módszert az író óriási szellemi fölénnyel fordít a maga javára, arra, hogy öntörvényű nyelvén áll­jon ellen az őt tragikusba hajtó szovjet rendnek. Bár ez az ellenállás főként áttétele­sen jelenik meg a regényben, tehát nem egy idealista hősi eposzát írta. Azt mondhat­nánk, hogy a könyv szórakoz­tató, de hogy ne túlságosan szórakoztasson, arra ott a mottó. És talán éppen ebben a kettősségben, mármint hogy szórakoztató tragédia, ebben kapja meg eredetisé­gét, amit Jerofejev így fogal­maz: „Antinyelvem az antiélet következménye." Jerofejev 1938-tól 1990-ig élt, s bár regényét először két gépelt példányban szamizdat­ként terjesztették, külföldön 19 nyelvre lefordították. Most magyarra Vári Erzsébet ültet­te át, nem kis bravúrokkal. (JAK-Jelenkor 1994.) Podmaniczky Szilárd Bakos András Az alakulat Tízéves voltam, amikor végre fölvittek bennünket a nagyvárosba, az autóbusz pedig akkor épp a Hadtör­téneti Múzeum előtt állt meg először. Néztem az épület előtt az ágyúcsövek mintáját, és be­szélni sem akartam, mert tud­tam, hogy életemben először láthatok igazi handzsárokat. Megnéztük az épület egyik szárnyának összes termét, majd azt mondta a vezető a tanárnőnek, hogy át kell men­ni az udvaron, és meg kell nézni a többi termet is. Egy sárga csempével kirakott, levegőtlen folyosóra emlék­szem, melyben hosszan gya­logoltunk. Aztán kiértünk a levegőre, és itt a tanárnő a kettes sor egyik, a vezető pedig a másik oldalára állt. Halkan tessékeltek bennünket egy kopottas ajtó felé, és minden második embernek elmondták, hogy ne nézzen balra. Az udvar bal oldalán egy furcsa, rövid fal húzódott. Siessünk, mondták két­oldalt a nagyok, nekünk pedig teljesen kitekeredett a nya­kunk, néztük a falat. Amíg átszaladtunk az ud­varon, a fal mögül néhány horkantás, halk beszéd, viho­gás hallatszott. Évekkel később egy este rádiót hallgattam, és fölfigyel­tem egy humoros párbeszéd­re: - Egyáltalán: meg tudnak önök őrizni valamit? - Igen, például a Hadtör­téneti Múzeumban most is őrzünk egy mai napig harcoló német alakulatot.

Next

/
Oldalképek
Tartalom