Délmagyarország, 1994. június (84. évfolyam, 126-151. szám)

1994-06-22 / 144. szám

6 KULTÚRA DÉLMAGYARORSZÁG SZERDA, 1994. JÚN. 22. • Menni vagy maradni? „Amit nekem adtak, Klézse is kapta" A Juhász Gvula Tanárképző Főiskola diplomaosztóján idén kaptak oklevelet az első határon túli magyar hallgatók. Annak idején magyarországi ösztöndíjuk egyik feltétele volt, hogy nyilatkozatban ígérték: főiskola után hazatérnek. 47-en voltak a teremben, amikor megérkeztek. Most, az idei végzősök közül ketten készülnek haza. Néhányan még keresgélnek, hazatérésüket a lehetőségektől teszik függővé, a legtöbben azonban már biztosak abban: maradnak. A két hazakészülő végzőst kértük beszélgetésre. Antal Imre Csíkszeredából, román-rajz szakon végzett; Csicsó Antal a moldvai csángó Klézse községből, magyartörténelem szakon végez. • Beteljesült-e, amiért jöttetek? Antal linre: - Amikor Csíkból elindultam, azt hittem, a paradicsomba jövök. Aztán rájöttem: ez is egy ország, itt is emberek vannak, jók is, rosszak is, és én itt is én vagyok. Sokat tanultam. Fontosnak tartom, hogy az ember egy más helyen is megtapasztalja: mi az a szülőföld. Én már tudom de Magyarország egy darabja tovább él bennem. Csicsó Antal: - Úgy jöttem ide, hogy változni fogok. Gondoltam, másfajta, talán magasabb szintű kultúrát találok itt. Hiszen a falumban. Csángóföldön nem a modern kultúra a Legnagyobb erősségünk. Mondhatom: nem is ismerjük. Tanár akarok lenni, s ehhez, út kell a modernizáció felé. S arra is választ akartam választ kapni, hogy vajon létez.ik-e alternatíva; van-e esélyünk odahaza rá, hogy saját utunkat járjuk? Hát úgy látom, nincs más választásunk: Magyarország, vagyis a nyugat felé kell néznünk, különben végképp elkallódunk a periférián. Ez volt az egyik legfontosabb tanulság, amit itt szereztem. • Antal, te moldvai csángó vagy, magyar-történelem szakos tanárként olyan faluba térsz vissza, ahol nincs magyar nyelvű oktatás. Mihez kezdesz először? Csicsó Antal: - Mielőtt bármibe fognék, érvényesíttetnem kell a diplomámat. Mindenféle hivatalos dologgal felvértezve kell elindulnom, hogy ebbe se köthessen bele senki. No de, inkább a moldvai Bákó lesz az első hely, ahová megyek, a területi tanfelügyelőség. Ott dől el minden; Romániában még létezik a kinevezéses rendszer, vagyis azt a helyet kell elfogadnom, amit adnak. Az is lehet, hogy olyan településre küldenek, akár egy egészen tiszta román faluba is, ahol semmi szükség a magyar nyelvi tudásomra, s aztán várhatom. amíg eljuthatok Klézsére. Már gondolkodtam azon is, hogyan lehetne e/.t kicselezni. Annak idején elvégeztem egy gépészeti technikumot Csíkszeredában; értek a műszaki dolgokhoz, színleg akár ezt is tanílhalom a falumban. És mellette persze, ahogy lehet, azt uinire itt Szegeden felkészültem: magyar nyelvet, irodalmat és történelmet. Abban nem is reménykedem, hogy magyarul taníthatok, ilyesmi egész Csángóföldön nincs. Inkább abban, hogy magyart tanttok majd. szomorúan mondom, mint „idegen nyelvet". Antul Imre: - Nagyon gyenge az. otthoni információs hálózat. A • Békési Imre tanszékvezető, a Juhász Gyula Alapítvány elnöke: • Tanár úr, önök 1990 tavaszán felismerték, hogy tehetnek valamit a külhoni magyar nyelvű iskolákért, s létrehozták a Juhász Gyula Alapítványt. Hogyan kezdődött ez? - Akkoriban mások gyógyszert, élelmet, ruhaneműt küldtek át Aradra. Temesvárra, Marosvásárhelyre. Mi, a szegedi tanárképző oktatói, pénzünk nem lévén, a munkánkat, képzettségünket, szellemi javainkat ajánlottuk fel. • Ezek szerint nem a kormány, vagy a minisztérium költségvetéséből származik az alapítvány? - Nem bizony, s erre - talán nem ok nélkül - különösen büszkék vagyunk. Ahogy akkoriban más állampolgárok is saját pénzükön vásárolták meg s juttatták ki segélyküldeményeiket, a főiskola oktatói is saját pénzükből, idejükből, tehetségükből adták össze mindazt, amihez számosan mások - még mint alapítók csatlakoztak. Szőkefalvi Nagy Béla professzor például nekünk adta a Szegedért AlaLÁ 1 Antal Imre későbbi elhelyezkedésünkről sokáig semmit nem tudtunk. Most egy ideje sikerült csak megtudni, hogy „vannak remények" a diploma elismertetésére. Úgy néz ki, „egyéni úton" lehet elismertetni a főiskolai oklevelet, s ez, ismerve a romániai viszonyokat, attól fog függeni, hogy ki mennyire élelmes, milyen kapcsolatai vannak és mennyi a pénze. Azt mondják, különbözeti vizsgákat kell letenni, és ez veszélyes lehet, ha egy bizottság nemzetiségi-politikai szempontokat érvényesít. Megint attól kell félnünk, hogy a politika belegázol az életünkbe. Volt, akinek hét hónapjába telt, míg a diplomáját elismerték. • Megingott-e három év alatt bennetek az a döntés, hogy visszatértek? Csicsó Antal: - Egy percre sem. Úgy jöttem ide, hogy Moldvába térek vissza. Mások másként voltak ezzel - ezt is meg lehet érteni. De én itt nem találnék magam számra az otthonihoz hasonló jó célt, amiért érdemes élni. És jóval nehezebb is volna. Itteni munkámmal kezdettől fogva otthoni terveimre készültem. Összeállítottam egy csángó gyerekeknek szóló magyar történelemkönyvet, mert nincs tankönyvük; aztán most készítek egy nekik szóló magyar ábécéskönyvet, mert, ha magyarul tanulnának is, nincs nekik való könyv. pftvány fődíjával kapott összeg felét - jóllehet, annak a pénznek bizonyára a családon belül is meglett volna a helye. • Milyen elképzelésekkel várták Erdélyből, Bácskából, Kárpátaljáról Szegedre a fiatalokat? - Elsősorban olyan szakokat kínáltunk fel nekik, amelyeken Kolozsvárott, Újvidéken, Ungváron magyar nyelven nem folyik tanárképzés, mint például fizikából, kémiából, matematikából. Ezek a tantárgyak anyanyelven sem könnyűek, hát még ha románul, szerbül, ukránul kell tanulni az összefüggéseket magyar anyanyelvűeknek. A szakok mellett - vagy azok fölött - az értelmiségképzést tartottuk legfontosabbnak. Hiszünk ugyanis a kultúra egyetemes értékében, amelyről nem gondolkodhat másként egy értelmiségi csak azért, mert szlovák, vagy ukrán, román, vagy magyar. Ha mégis, azzal saját nemzetének is kárt okoz. A szászok kiszorítása Erdélyből a szá0* t Csicsó Antal (Fotók: Nagy László) Minden energiámat erre fordítom; támogatások után futkosok, hogy elkészüljön - ötvenezer forint itt nem nagy pénz (mégsem tudom előteremteni), a csángó falvaknak viszont felmérhetetlen segítség egy ábécéskönyv. Antal Imre: - Maradásra én se gondoltam. Ennek anyagi okai is vannak, persze, mert, ha itt kezdeném el az életemet, tíz-húsz évet kellene várnom, míg olyan garzonlakást vehetek, amilyenben otthon élek majd. De leginkább eszmei okok vezettek a visszatérésre: otthon vannak a szüleim, otthon a gyerekkorom, a táj, amiben születtem. Itt minden reggel arra gondoltam, hogy vajon otthon hogyan kel fel a nap? Hiszen otthon ismertem meg a fontos dolgokat, a hajnalt, az éjszakát. Ugy érzem, bárhol is legyek, csak ahhoz viszonyítva élhetek. • Kezdés előtt alá kellett írnotok, hogy hazatértek. Milyennek látjátok ezt az eljárást? Antal Imre: - Mindenkinek van valamilyen elképzelése az életéről, s ezt nem lehet papírra vetni, és úgy számonkérni. Ha nem eléggé meghatározó, akkor változhat. Ahogy változnak az életkörülmények, változnak a vélemények, úgy változhat az ember célja is. Főleg húszévesen... Előre látni lehetett, hogy sokan 'szoknak nyilván mély fájdalmat okozott, de Románia kulturális és gazdasági sérülése legalább olyan mély lett általa. A magyar nyelv és a magyar kultúra még él Erdélyben. Elsorvadásával a román kultúra is tovább szegényednék. Így gondolkodtunk, amikor a szegedi tanárképzőt megnyitottuk a külhoni magyar diákok előtt. • És hogyan gondolkodnak ma? - A lényegről ugyanúgy. Mert az élet sok értéken változtatott ugyan az eltelt négy év során, de az értelmiség felelősségérzetén nem. Mucsányi János, a Magyar Nyelvészeti Tanszék munkatársaként az elsők között találkozott az erdélyi hallgatókkal, azóta is jó a kapcsolatuk. lesznek, akik nem fognak visszamenni. Ugyanakkor, a magam részéről hiszem, hogy nem elhordani kell Erdélyből a téglákat, hanem vinni, építkezni. Csak akkor történhet odahaza valami szép. ha megerősítjük a falakat. Csicsó Antal: - Mindannyian aláírtuk akkor, s magamról elmondhatom: nem is igen gondoltam bele. Nem volt más választásom. olyan helyzetben jöttünk át, hogy nem lett volna más alapítvány, amelyik a tanumányainkat támogatta volna. Dehát a közvéleményben is kialakult egy nézet, amely egy kicsit furcsa: mi idegenek és szegények vagyunk - örvendjünk, ha adnak egy morzsát is. Minek még bármiről véleményt mondani, amikor eltartanak bennünket. Nos hát, annak ellenére, hogy én vállalom a visszatérést, úgy vélem, kinek-kinek joga van ahhoz, hogy éljen személyes szabadságával, és ha kíván, maradjon. • Év közben megosztottátok-e ezeket az elképzeléseket egymással? Antal Imre: - Egy évvel ezelőtt indult a hullám, s most, a négy év elteltével szinte pánikszerűen adták be a letelepedési kérvényeket. Kissé divat is volt, jobb, gondolták, ha bebiztosítják magukat egy letelepedési igazol-1 vánnyal. Kétfelé vált a csapat. Nem mondom, hogy nagy viták voltak, de farkasszemet azért néztünk. Dehát, mindent meg kell tárgyalni, s mi meg is tettük. Lecsillapodtak az indulatok, mert beszélgettünk a dologról. Senki nem akart a másik életébe beleszólni. • Az ösztöndíj eleinte ötezer forint volt, az utóbbi évben emelkedett hétezerre. Hogyan éltetek meg ennyiből? Csicsó Antal: - Hogyan? Hát nekem például feketemunkát kellett vállnom. Még ez a legjobb módszer arra. hogy havonta plusz ötezret keressek a megélhetésre, a ruházkodásra. Sokan azt mondják: azért jöttünk ki tanulni, hogy jó pénzt kapjunk érte. Én azt mondanám: ellenkezőleg. Annak ellenére itt tanultunk, hogy ennyi pénzt kaptunk. De nem panaszkodom: nekem személyesen nagy esély volt az, hogy eljöhettem ide. Most még többet akarok, mint amikor kezdtem. Köszönetet kell hát mondanom a magyar államnak, de leginkább azoknak az állampolgároknak, akik segítettek nekünk. Nem csak a magam nevében. A falum nevében is. Amit nekem adtak, Klézse is kapta. Panek Sándor • Hogyan látja most, négy év elteltével fejlődésüket? - Döntő többségük tehetséges emberként érkezett hozzánk. Az általános műveltségükben természetesen kezdetben még voltak hiányosságok, ez elsősorban a Ceausescu-rendszer lét- és tudatállapotának tudható be, valamint az oktatás szerkezetének. Most úgy ítélem meg, hogy általános műveltség szempontjából látványos fejlődésen mentek át. Nem csupán tantárgyakat, hanem egy várost, egy országot is tanulniuk kellett. Szakmai szempontból akiket tanítottam - behozták esetleges lemaradásukat, ma egyenrangú partnerei lehetnek bármely más frissdiplomásnak. • Milyen tagolódást lehet, lehetett megfigyelni? - '90-ben rendkívül egységesnek láttam őket, mára komoly különbségek körvonalazódtak mind szakmai, mind emberi kapcsolataik terén. Mindenkinek másként kell és kellett megbirkóznia a társadalmi beilleszkedés gondjaival. A cél: minél teljesebb alkalmazkodás a körülményekhez. Ez nehéz, féltem őket. • Jött-e velük valami új az intézmény életébe? - Általuk az eddig csak tőlünk pár száz kilométerre létező kisebbségi lét egy szelete került emberközelbe a maga valós gondjaival együtt. • Tanácsai? - Két csoportjuk van: akik hamarosan hazatérnek, azoknak - a Biblia szavaival: „Legyenek ravaszok, mint a kígyó, és szelídek, mint a galamb." Azoknak, akik maradnak: legyenek nagyon óvatosak, mert tapasztalni fogják, hogy az általuk kiszínezett Magyarország-kép gyorsan fakul. A túlzott elvárásaik miatt sokat csalódhatnak. • Bonifert Domokosné főigazgató-helyettes foglalkozik vezetőségi szinten a külhoni magyar hallgatókkal. • A most végzett hallgatóknak a diploma otthoni elismerése a legfontosabb. Melyek a kilátások? - A hazatérő hallgatók több ízben megkerestek ezen gondjukkel, kérésüket továbbítottuk az illetékes minisztériumok felé, egyértelmű választ nem kaptunk. A megoldás Magyarország és a fogadóország minisztériumai között születhet meg, ez várat magára. Mindenkinek egyénileg kell végigjárnia Romániában a bizonytalan kimenetelű tortúrát. Nemcsak a honosítás, hanem sokszor az állásajánlatok sem jönnek össze. Meg tudom érteni a fiatalok aggodalmait a hazatéréssel kapcsolatban. • Melyek az alapítvány elképzelései a jövőre nézve? - Elsősorban a részképzést és a kölcsönös tapasztalatcserét kívánjuk támogatni. Ezeken mi is sokat tanulunk. Osváth Gábor Dániai Elvetélt képzés TTárom esztendeje adtunk először hírt róla, hogy határon * ' túli magyar hallgatók kezdhették meg tanulmányaikat a szegedi felsőoktatásban. Legtöbben - abból a meggondolásból, hogy a kisebbségben élő magyarságnak jól képzett tanárokra van szüksége - a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán. A dolog unikumnak számított, hiszen nem egyszerűen külföldiképzés volt, mint a devizás hallgatóké, a magyar diákok alapítványi támogatással tanultak Magyarországon. A feltételeket hiába teremtette meg a főiskola, a képzésnek már indulása előtt megszületett az ellenzéke is. Idehaza és a határon túl is. Itthon azzal vádolták az erdélyi, kárpátaljai, vajdasági diákokat, hogy elveszik a kollégiumi, sőt a főiskolai helyet a magyarországi hallgatók elől. Egyik vád sem volt igaz, hiszen a hazaitól különálló felvételi keretbe jelentkezhettek, a főiskola pedig olcsó albérletet igyekezett biztosítani nekik. Eközben Erdélyben a felsőoktatási intézmények attól féltek, hogy elveszítik a legjobb hallgatójelöltjeiket, s ha megindul a diák vándorlás Magyarország felé, az árthat a létrehozandó kolozsvári magyar egyetem ügyének is, lévén a román kormányzat joggal mondhatja: lám, minek ide magyar egyetem. Mindenekelőtt azonban attól tartottak, a Magyarországon képzett tanárok nem fognak hazatérni. Ilyen meggondolásból született az a sehol másutt nem tapasztalható kiválogatási rendszer, hogy az erdélyi jelentkezőknek egy politikai párt, a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége ellenjegyzését kellett megszerezniük, ha Magyarországon akartak továbbtanulni. Az RMDSZ-nél alá kellett írniuk egy nyilatkozatot: haza is térnek. Rendes körülmények között egy felsőoktatási intézménynek az az érdeke, hogy - bárhonnan - minél többen jelentkezzenek. Nyugat-Európában több mint furcsának tűnne, ha egy franciaországi diák csak egy politikai párt engedélyével jelentkezhetne belgiumi egyetemre. Az sem volna kevésbé furcsa, ha azt firtatnák, hazatér-e? A

főiskola mindenesetre segíteni akart a tanárképzésben és jobb híján akceptálta a csizmát az asztalon, hiszen ők is úgy gondolták, ha már így képeznek, a képzés el is érje a célját és a fiatal tanárok otthon tanítsanak. Néhány év alatt kiderült: nagy részük nem fog otthon tanítani. Az amúgy elég megalázó nyilatkozat kötelezvényét ki lehetett kerülni házasságkötéssel, családegyesítéssel, így egy idő után a tanárképző azt konstatálta, hogy külön felvételi keretéből mégiscsak a hazai tanárok számát szaporítja. Igaz, magas szinten, hiszen a határon túlról évente igen jó tudású diákok érkeztek. Három év után ezzel a cáfolhatatlan érvvel abbahagyták és csak továbbképzéssel, nyári akadémia látogathatással segítenek tovább. Ettől azonban az elvándorlás és az erdélyi tanárképzés változatlan maradt. A dolgot ott kell megoldani. P. J. „Tanárrá fogadlak..." hangzott el nemrég a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola főigazgatójától az ismert mondat, melyre sokan annyira vártak. Beteljesült az álom 552 fő nappali és 93 levelező tagozaton végzett tiatal számára. Beteljesült most olyan fiatalok álma is, akik pár évvel ezelőtt még gondolni se merték valahol Erdélyben, hogy számukra is kimondatnak e szavak. Ok 27-en nappali, 9-en pedig levelező hallgatóként a Juhász Gyula és a Kemény Zsigmond Alapítvány támogatásával tanulhattak. A különböző szakokon a IV. évet a következő eredményekkel zárták. Nappali tagozat: 2 kitűnő, 10 jeles, 15 jó; levelező tagozat: 6 jeles, 3 jó. Végeztek az első határon túli hallgatók Vélemények a főiskoláról