Délmagyarország, 1994. április (84. évfolyam, 76-100. szám)

1994-04-09 / 82. szám

SZOMBAT, 1994. ÁPR. 9. VÁRKERT 15 A Németországban lezajló hitleri hatalomátvétellel Magyarországon is lendületet vett a jobbratolódási folyamat, amely kezdetben csak a különféle szélsőjobboldali pártok megjelenésében öltött teret. A törvényes diszkriminációt Darányi Kálmán miniszterelnök 1938 márciusi győri beszéde vetítette előre. „Zsidókérdés van. S ez egyike elintézetlen problémáinknak... * A kérdés lényegét abban látom, hogy az ország határán belül élő zsidóság különleges diszpozícióinál és helyzeténél fogva, de részben a magyar fajta közömbössége miatt is, aránytalanul nagy szerepet játszik a gazdasági élet bizonyos ágazataiban... A kérdés törvényes és tervszerű rendezésének tehát alapfeltétele, hogy igazságos helyzetet teremtsünk. Igazságos helyzetet, mely az említett szociális aránytalanságot helyrehozza, vagy kiküszöböli, és a zsidóság befolyását a nemzeti élet kulturális és más területeit illető mértékére csökkenti..." Néhány nappal a győri beszéd elhangzása után a kormány a parlament elé bocsátotta a zsidókra vonatkozó első törvényjavaslatot. A parlament még március hónap folyamán elfogadta „A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatásosabb biztosításáról" szóló törvényt (1938. évi XV. tc.). Ez a törvény kamarai tagsághoz kötötte a fontosabb szellemi pályák művelésének lehetőségét, s e harmadikban 20 százalékon maximálta a felvehető izraelita vallású tagok arányát. A megalakítandó sajtó, ügyvédi, mérnöki és orvosi kamarák három hónapon belül voltak kötelesek végrehajtani a törvényt. A törvény a kereskedelmi és üzleti alkalmazottak körében is 20 százalékos arányt tett kötelezővé. A zsidókérdést a fenti törvény elfogadásával még nem tekintette rendezettnek a szélsőjobboldal. Ráadásul a revíziós sikerek megnövelték a zsidóság számát. A Felvidék visszacsatolásakor 81 ezer, a Kárpátalja viszszacsatolásakor 80 ezer zsidó tért vissza az államhatárok közé. A második zsidótörvényt beterjesztő Imrédy Béla erről így beszélt: „A Felvidék egy részének visszacsatolása következtében igen erős zsidó gócpontok kerültek vissza hozzánk... azokon a helyeken az ottani helyi politika kialakításában is a zsidóság szerepét vissza kell szorítani." így 1939. május 5-én hatályba lépett a második zsidótörvény (1939. IV. tc.), amely „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának A zsidótörvények és a vészkorszak korlátozásáról" címet viselte. A törvény vallástól függetlenül zsidónak minősítette azt, akinek legalább az egyik szülője, vagy két nagyszülője izraelita vallású volt. Az értelmiségi kamarában 6 százalékra szállította le a fönti értelemben vett zsidók arányát. A zsidók egyáltalán nem lehetnek lapszerkesztők és lapkiadók, nem vezethettek színházat és mozit, nem állhattak közalkalmazásban. A magánvállalatok is csak 12 százalékig vehettek fel zsidó alkalmazottakat. A diszkrimináció elérte a magyar hadsereget is, 1941 áprilisában kormányrendelet vezette be a zsidó munkaszolgálat rendszerét. A rendelet kimondta, hogy a zsidók „hadkötelezettségüknek a honvédség kötelékében kisegítő szolgálat teljesítésével tesznek eleget." 1941 augusztusában megszületett a harmadik zsidótörvény (1941. XV. tc.), amely megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságot, a házasságon kívül létesített nemi kapcsolataikat pedig német mintára fajgyalázásnak minősítette és büntetendőnek nyilvánította. A fentebb részletesen ismertetett három zsidótörvénnyel teljessé vált a magyar zsidóság intézményes elkülönítése a hazai társadalom nem zsidó tagjaitól. Ennek ellenére azt mondhatjuk, hogy Magyarország a német befolyás alatt álló területek között a biztonság szigete volt a zsidók számára. Az ország német megszállása miatt a hazai zsidóságnak nem kellett tartania a tömeges deportálástól. * 1944. március 19-én Magyarországot megszállta a német hadsereg és ezzel kezdetét vette az ún. vészkorszak a magyar zsidóság történetében. Már március hónap folyamán egész rendeletözön korlátozta tovább a zsidóság életlehetőségeit. A sárga csillag viselésének kötelezettsége pedig emberi méltóságuk alapjait ásta alá. Április elején szigorodott a munkaszolgálat rendszere is. Április 4-én a belügyminisztériumban Baky László politikai államtitkár elnökletével egy titkos tanácskozás zajlott le. Ezen a tanácskozáson beszélték meg az ország zsidótalanításának programját. Az elfogadott tervnek megfelelően május közepén megkezdődött a zsidók gettóba tömörítése. A kárpátaljai zsidókat Munkácsra, Ungvárra, a felvidékieket Kassára, Sátoraljaújhelyre, az erdélyieket Désre, Nagyváradra, Marosvásárhelyre, a tiszántúliakat Nyíregyházára, Kisvárdára, a dunántúliakat Győrbe és Székesfehérvárra koncentrálták. Majd a „példás gyorsasággal" koncentrációt követően már május közepén megindultak az első szállítmányok Lengyelország és Németország megsemmisítő táborai felé. A vidéki zsidóság deportálásával párhuzamosan kezdődött Pest vármegye és a főváros zsidóságának koncentrálása. 1944. június 26-án az amerikai kormány éles hangon jegyzékben szólította fel a magyar kormányt a deportálások leállítására. Június 27-én Eden angol külügyminiszter fenyegetőzött megtorlással. A nyugati szövetségesek ezen nyomatékos fellépésének hatására Horthy Miklós kormányzó leállította a budapesti zsidóság deportálását előkészítő további intézkedéseket. A kormányzói döntésnek az Esztergomból felrendelt páncélos egységek adtak nyomatékot. A nyugati hatalmak a tiltakozáson túl diplomáciai képviseleteiken keresztül is bekapcsolódtak a zsidóság megmentésébe. Carl Lutz svájci konzul, illetve Raoul Wallenberg svéd diplomata számos zsidó életét mentette meg ún. védlevelek kiadásával. A németek természetesen nem nyugodtak bele a deportálások leállításába, fáradhatatlanul ostromolták Horthyt. 1944. október 15-én Horthy sikertelen kiugrási kísérlete után Szálasi vette át a hatalmat. Ezzel a hatalomátvétellel a németek ismét átvették a zsidókérdés irányítását. így az eddig megkímélt budapesti zsidóság sorsa is megpecsételődött. 1944. november 3-án a nyilasok minden zsidó vagyont államosítottak. Majd a deportálás előkészítése érdekében november 29-én létrehozták a nagy pesti gettót. Mivel azonban a szovjet csapatok decemberben megkezdték Budapest ostromát, a deportálásra már nem került sor. így a fővárosban közel 100 ezer zsidó menekült meg a kiirtástól. Az 1945. december 31-i hivatalos adatok szerint Magyarországon 195 ezer zsidó élt, 144 ezer Budapesten, 51 ezer pedig vidéken. Gulyás László (Részlet Gulyás László: A zsidók Magyarországon című tanulmányából, mely a Szeged 1994 márciusi számában jelent meg.) Kép 1945 teléről: cipőpárosltás a zsidó hitközség székházának dísztermében. A gettóba hurcolt embereknek egy, esetleg két pár cipőt engedtek bevinni a nyilas csendörök, a többi lábbelit a koncertteremben raktározták el. Ezeket a cipőket párosították a szovjet katonák felügyelete alatt előbb a városban maradt zsidó asszonyok, majd a keresztények. A hadiözvegyként megmenekült zsidó asszonyok sírógörccsel küszködtek a cipőválogatás közben, a szovjet katonák ezért hoztak helyettük keresztény nőket dolgozni. Körülbelül 20 000 pár cipőt válogattak szét... A szegedi zsinagóga belseje, kényszerraktárként. A képen látható a zsinagóga szentélye, ahová két oldalról lépcső vezet fel; innen prédikált a rabbi a hallgatóság felé. A függöny és ajtó mögött tartották a tóratekercseket. Ide nem léphetett föl, csak a rabbi, a kántor vagy olyan személy, akit meghívtak föl a hitközség vezetői közül. A szent helyen a vészkorszakban a felhalmozott párnákat és ágyneműt raktározták el, ami korábban szentségtörésnek számított volna. (Fotók: Liebmann Béla) Képek a vészkorszakról Ezek a döbbenetes képek - Liebmann Béla fotói Szegeden készültek, rögtön a vészkorszak után. A városunkból koncentrációs táborba hurcolt zsidóságnak csak mintegy tíz százaléka élte túl a népirtást és térhetett haza, sokan gyermekeik, szüleik, családjuk nélkül. Olyan hely volt a szegedi gettó elkerített területe, ahol a békés élet érzései és törvényei megszűntek létezni, s ahol a zsinagóga sem számított másnak, mint az élet mindennapi tárgyait őrző raktárnak. A szerző Liebmann Béla - a Szegedért Alapítvány idei díjazottja - koncentrációs táborból hazaérkezése után készítette a fotókat, néhány hónappal a túlélők hazaérkezése előtt. Panek József A vészidőben a zsidóságnak csak egy asztalt és két széket engedtek bevinni a gettóba, a többi bútor az elhagyott lakásokban maradt. A hitközség vezetői ezeket a bútorokat vitették be a zsinagógába, remélve, hogy a majdan hazatérő családok számára megőrzik ingóságaikat. így lett Közép-Európa egyik legszebb zsinagógájából egy szörnyű kényszerraktár. Fönt helyezték el a nők, lent a férfiak szobáinak berendezését. A Szegedről és környékéről elhurcolt tulajdonosoknak csak alig több mint tlz százaléka látta viszont bútorait. Baloldali képünkön a szégyenletes szegedi gettó egyik bejárata és deszkakerítése a Jósika utcában, a zsidó hitközség székháza előtt. Az épület földszinti ablakait farácsozattal zárták el, hogy az elhurcolt emberek ne szökhessenek ki. Ez volt az egyik elkerített gettó, ahová nagyon sok embert, többek között a zsidóság szellemi és vallási vezetőit, a hitközség vezetőit, valamint az elnökséget zárták. A másik gettót a Bokor-ház körül alakították ki, amely átjáró volt a hajdani Valéria térre (ma Bartók tér), sőt létezett egy harmadik, úgynevezett keresztény gettó is, ahová a megkeresztelkedett zsidókat hurcolták. A deszkakerítés, mint Liebmann Béla felvétele is tanusttja, még 1945 januárjában is állt, a kapunál szovjet katonák őrködtek.