Délmagyarország, 1994. április (84. évfolyam, 76-100. szám)

1994-04-09 / 82. szám

16 JAMBUS SZOMBAT, 1994. ÁPR. 9. Pópity Richárd intenció úgy vagyok egyre kisebb szívvel ahogy a fák szive egyre lassabb a feketék feketébbek a magasak magasabbak hiába vártuk tavaszod most elalszanak mind s ki tudja meddig a madarak látod a napba tartva tűnnek el én velük egyedül ó láng lehetnél valami piros elutazás az enyém is akár hóval ünnepel a falfehér táj látszol Pici nesz Bontatlan vanília Ízzel a szájon Suttogás zörej röpdös a szobában csapong a lekapcsolt lámpa körül Belül tökéletes az ami a hang előtt volt Az volt egész érezni mikor minden száj beforr Beszélsz most mintha halott lennél Kinézve az égen négyszögben látszol és vagy szép valahogyan igy igazából S majd betemetnek csak a lenn marad addig valahol a feketében még dobog langyosan erőtlen szívem S négy málló fal között a megértés után sötét és beszéd S a nehéz csend továbbra is És még a mennyi kérdés Hogy ne legyen kétség ilyen beszéljünk inkább a romboid téglatestekről a konkáv körről Egy kedves hölgytől hallottam nemrégiben: „Ha valami jót akarok olvasni, szólok a Robinak, hogy írjon valamit..." Most, amikor a végére értem A varázsszobor antológiában olvasható Az álmok öreg mágusa című elbeszélésnek, kezdem hinni, hogy ebben a tréfának tűnő megjegyzésben semmi nevetséges nincsen. Mivel nem tréfa. Az álmok öreg mágusát Al-Mahmatallnak hívják, aki bölcs Gondolkodó volt, az Álomnak szentelte életét, amely nem más, mint „a mindenség harmadik, független összetevője, az ember uralma alól kiszabadult, önállósult gondolat. (...) Csak az álmok függetlenek és megfoghatatlanok. Mint a titokzatos éjjeli állatok, akik nappal megbújnak rejtekhelyükön, és csak az éj leple alatt merészkednek elő." Az öreg mágus ezeknek a titokzatos lényeknek akart a nyomára bukkanni, remélve, hogy általuk végre választ kaphat a létezés legfontosabb kérdéseire. „Ez minden feladat közül a legfontosabb. Hisz az ember lelkét nem a víz és a kenyér tartja életben, hanem az álmai, melyek akaratán kívül is irányítják őt." Az álomvadász Al-Mahmatall egyfajta telepatikus módszert dolgozott ki, melynek révén mások agyával léphetett kapcsolatba. A gondolatokat követte a tekervények zegzugos útvesztőjében; az álmok bölcsőjéhez akart eljutni, a kőhöz, amely alatt Sánta Gábor Hász Róbert, kérdésvadász és elméletíró az éjszakák kísértő szellemei élnek. Hosszú évek meddő kutatómunkája után Al-Mahmatall egy nagybeteg kislány agyában végre valódi nyomra bukkant... Hász Róbert elbeszélései közül az öreg Gondolkodó története az, amelyben legjobban megmutatkozik szemléletmódja. Hász Róbert gondolkodó, kérdésvadász és elméletíró. Mesemondó. A közismertségük ellenére is különleges dolgok foglalkoztatják, azok a megválaszol(hat)atlan kérdések, amelyekről egyébként az emberiség történetének különböző krónikáiban bárki olvashat. Ám a válaszokkal ezek a feljegyzések többnyire adósaink maradnak. Hász Róbert ezekre a kérdésekre próbál válaszolni. Szintén Az álmok öreg mágusában olvasható: „Egy még fel nem derített, meg nem oldott jelenség esetében a leggyengébb lábakon álló, a leghihetetlenebb elmélet is több a semminél. Mert egy titok nem akkor kezdődik, amikor megoldódik, és nem is akkor, amikor a Gondolkodók százai rágcsálni kezdenek egy kérdést, hanem már akkor, amikor fölismerjük a titok lehetőségét, amikor az ismert jelenségek özönéből elkülönítjük az ismeretlent, a meg nem magyarázottat; amikor a viharban elválasztjuk egymástól a szelet meg a villámot, a tüzet meg a füstöt, az emberben a testet meg a szelemet." Vagyis a még ismeretlen dolgokról is beszélni kell. „A hallgatás nem tanítás. - írta Szini Gyula, a századelő egyik Hász Róberthez hasonló, különös mesemondója. - A hal is tud hallgatni, mégsem professzor!" A beszéd tehát az a kulcs, amely a legmakacsabb titkok ajtaját is feltárhatja. Ilyen titkok pedig szép számmal vannak, és Hász Róbert bámulatos érzékkel választja ki a legérdekesebbeket. A Johannan című elbeszélése például, amely a Kapun kívül antológiában olvasható, az Apokalipszis keletkezésének körülményeit rekonstruálja. A bizonyosság szintén bibliai témát dolgoz fel; Ezeklel próféta különös kalandját értelmezi benne az író. És még egy történetre szeretném felhívni a figyelmet. A Symposion közli folytatásokban: Elmondom, én, Lüsziászom teneked. Az athéni flotta Szürakuszai elleni dicstelen hadjáratáról szól, de szóba kerül a Hermész-szobrok meggyalázásának titokzatos ügye is, amellyel kapcsolatban egy bizonyos Szókratész nevű illető is említést kap. A példákból is kitűnik, hogy Hász Róbert többnyire közismert eseményeket vesz nagyítólencséje alá. Elismerésreméltó vállalkozás, hiszen járt ösvényen ismeretlen tájakra kalauzolni az olvasókat, mindig nagyobb teljesítmény, mint a járatlanon telepített ligetbe csalni őket. Szini Gyula írta A mese „alkonya" című esszéjében: „Áz elme jóformán mindig ugyanabból a kis körből szedi alapimpresszióit. Sokféle csak az ember, a szem, az érzékek, amelyek ezt a mindig ugyanazt közvetítik nekünk. De az ember még nem elbeszélő és tőként nem elbeszélő művész. Mert az elbeszélő ott kezdődik, hogy meg tudja előttünk egyszersmint érzékeltetni is azt, amit látott, hallott, gondolt; a művész pedig ott kezdődik, hogy úgy tudja nekünk közvetíteni az impresszióit, mint előtte még soha senki, vagy legalább is kevesen. Az elbeszélő művészet valódi súlya tehát nem azon van, amit mondunk és ami alapjában véve igen véges, hanem azon, hogy hogyan mondjuk, ami viszont végtelen." Hász Róbert elbeszélései szemléletesen példázzák mindezt. Stílusa könnyed, elegáns, mindig világosan érthető, hogy mit akar kifejezni. Az írnokok nyelv iránti alázata érződik írásain. Alig tudatosuló, ismeretlen késztetésnek engedve lépek az ablakhoz. Kinézek rajta, vagy belenézek, mint egy nagy, az üvegen túli világot hűen, élőben közvetítő képernyőbe. A műsor lehangoló, simán elrontaná a kedvemet, de az már eleve rossz, úgyhogy csak szintentartja. Áz eső nyűgösen szemerkél, az égen taknyos felhők gyűrődnek, s a tízemeletes panel előtti fák csupasz , kopárságukkal döfnek még egy utolsót ezen az egészen. Az utca túloldalán egy férfi áll hosszú, fekete esőkabátban, a fején furcsa, szintén fekete kalappal. A karjait oldalt a testéhez szorítja, mint aki vigyázzba áll és felfelé néz, úgy tűnik, majdnem oda, ahol én állok. - Sok eszed van koma, esőben kint ácsorogni gondolom, majd elfordulok, a fotelhez ballagok és fáradtan elnyúlok benne. A tévében épp az időjárásjelentést mondja egy raccsoló alak. Megtudom: a következő héten biztosan semmi változás, de ha drukkolok egy kicsit, talán még köd és havas eső is lesz. Pompás. Ingerülten kikapcsolom a tévét és a könyvespolchoz lépek. Ahogy a rendezetlenül egymás mellé rakott kötetek címeit böngészem, olyan érzésem támad, mintha valaki alattomban figyelne, rosszat akarva, ugrásra készen. Olvasnivalót persze nem találok, céltalanul ténfergek egy ideig a lakásban, míg végül újra az ablakhoz lépek, hátha történt közben valami. Hátha kisütött a nap és az eső elállt, az aszfalt szürkére száradt, hátha történt valami, bármi, ami már nem olyan, mint volt tíz perce, s egy kicsit elviselhetőbbé teszi ezt az egészet. Semmi. Az emberek gallérba húzott nyakkal kerülgetik a nyugtalan tükrű tócsákat, a kocsik kerekei permetezve szórják a saras vizet, a bádog párkányon szakadatlan unottan szemetel az eső. És a férfi ugyanott áll. Fényessé ázott kabátjáról csíkokban csorog az esőlé. Végigfut a hátamon a hideg, ahogy ráeszmélek: a férfi figyel engem, csak ő tudja, mióta. - Minek néz ez - nyelek, s nagyon szeretném azt hinni, hogy csak képzelődöm, de úgy látom, mintha lassan bólintana. És csak áll tovább és néz felém, szemeit a köztünk lévő távolságon át az enyéimbe fúrva, amitől úgy érzem, a legintimebb gondolataimat fürkészi. Nyugtalanul fordulok el az ablaktól, minél meszszebb, s idegesen járkálok föl-alá a szobában, ijedten rándulok össze, amikor megszólal a telefon. Nem kell betojni, csak a telefon, figyelmeztetem magam, s fölveszem. Egy idegen hang Kelement keresi. Megkönynyebbülve közlöm vele, hogy alighanem rossz számot hívott, mire szabadkozva elnézést kér. Szinte látom. ahogy féjcsóválva, értetlenül nézegeti készüléke gombjain a számokat. Éppen elköszön, amikor eszembe villan, hogy ha leteszi a telefont, én újra egyedül maradok, amit nagyon nem akarnék, kapkodva, rémülten kiáltok bele a kagylóba, várjon, ne tegye még le, de elkéstem, a vonal megszakadt. Kimegyek a konyhába, ahol szerencsére le van engedve a reluxa. Rákönyökölök az asztalra, bőrömet szúrják a reggelinél a teríBányász J. István tőre hullott, s azóta keményre száradt morzsák, de nem törődöm vele. Óvatosan állítok a reluxa lapjainak szögén. Nem lepődnék meg, sőt, valami miatt szinte várom, hogy az ismeretlen férfi arca most itt fog megjelenni, az enyémtől pár centire az üveg túloldalán a három emeletnyi magasságban, szemeiből valami ismeretlen, kivédhetetlen borzalom ígéretét tükrözve. Nem tudom, mi van velem, hogy ilyeneket képzelek. A fémlapok közötti résen lekémlelek az utcára. Ott áll. Tekintete a ritka esőfüggönyön keresztül a szobaablakra szegeződik, na most átvertelek, hülyegyerek, kuncogok diadalittasan, de aztán gyorsan a képemre fagy a kacaj, mert a férfi lassan, jól láthatóan oldalt fordítja a fejét, a konyhaablak irányába, a tekintete újra megtalál, megfog, és én döbbenten felhördülve ugrok hátra, leverve kedvenc bögrémet az asztalról. Megdermedve nézem, ahogy lassan fordulva hullik lefelé, talán el is kaphatnám, ha meg bírnék mozdulni, de csak nézem, ahogy esik, ahogy a linóleumnak koppan, ahogy szabályos, megszokott formája az ütközéstől megroskad, majd formátlan darabokká válik szét, a törések mentéről kicsiny szilánkokat szórva, a széthulló darabok közül kávé fröccsen a padlóra. Nyugalmat erőltetve magamra lehajolok, hogy összeszedjem a cserepeket, de annyira remeg a kezem, hogy az ügyetlen kapkodásban az egyik éles darab elvágja a hüvelykujjam alatti puha részt, csontig. A sebet rögtön elborítja a vér, majd a bögre darabjaira csorog, s undorító színű elegyet alkotva keveredik el a kiömlött kávéval. Nem szoktam káromkodni, de miközben konyharuhával körbetekerem erősen vérző kezemet, olyan szitkok törnek fel belőlem, amiket jó, hogy nem hall senki, annyira förtelmesek, a hangomról nem is beszélve, mely az idegesség és a félelem zagyvalékában leginkább hisztérikus vinnyogásra emlékeztet. Ülök a földön kábultan, nem tudnám megmondani, mióta, mikor megszólal újra a telefon. A vérzés időközben elállt, a ragacsos konyharuhát a mosogatóba dobom és leemelem villájáról a kagylót. Ebben a pillanatban szakadhatott meg, mert a vonalból csak a szaggatott búgás monoton ismétlődése hallatszik. Nyilván valamelyik ismerősöm volt esetleg a korábbi téves hívó, mindez így ésszerű és biztos, mégis egyre erősödik bennem a gondolat, hogy ez is annak a szemétnek a műve. Kezemben a kagylóval kinézek az utcára. Emberek mennek el mellette, és ő ugyanúgy áll ott. Miért nem szól már rá valaki, hogy tűnjön onnan, menjen haza, vagy ássa el magát? Hát senki nem látja, hogy mit csinál ez az őrült? - Tárcsázom a rendőrség számát. Mialatt arra várok, hogy felvegyék, azon gondolkodom, hogy mit is mondjak nekik. Amikor végre bejelentkezik az ügyeletes, akkor jövök rá, hogy igazából nem tudok neki semmi kézzelfoghatót mondani, gyorsan lecsapom a kagylót. Az eső fölerősödött, a borult ég szürkébbre váltott, az ' ablakhoz időnként permetet vág a szél. A férfi ruhája mostanra teljesen átázott, vizesen tapad a testéhez, a nadrág szárából folyamatosan csöpög a víz a cipőjére. Mi lenne, ha felhívnám egy forró kávéra és szépen megkérdezném, hogy mit akar tőlem? Hogy miért ácsorog az ablakomat bámulva és honnan jött ez az idióta ötlete? És miért pont engem szúrt ki? Na ez az, miért pont engem, hogy mállna szét az esőtől, lószart neki, nem forró kávét. A rohadéknak. Ott áll és pofátlanul bámulja az ablakomat, én meg majd kávéval kínálom. Azt már nem. Tennem kell valamit. Odamenni hozzá és beleüvölteni a képébe, hogy takarodjon, én nem bántottam, nem is láttam még soha, és ha nem megy, akkor beleverem az aszfaltba vagy megfojtom, mindegy, de tennem kell valamit, most azonnal, a dolgok valahogy átváltoztak, és már rohanok az ablak felé, minden más, mindent lehet, tehát akkor mehetek az ablakon keresztül is, hiszen az a legrövidebb, a kellő távolságról szépen dobbantok, hajlik a térdem, aztán rugóként megfeszül, szabályosan vetődök, a kezeim párhuzamosan a testem előtt, a vállamat kissé görnyesztem, lök a lendület, majd törik az üveg az ablakban, és lelassulnak a dolgok és nem értek semmit. A kitört ablakon túl süt a nap, csupa fény minden, az utak, a föld száraz, sehol egy tócsa, a részletek élesek, apró fűszálakat borzol a langyos szellő, a fákat frissen kipattant rügyek pöttyözik zöldre, az esőkabátos férfi nincs sehol, könnyű vagyok, alattam kitárul az utca, a magas megmélyül, körülöttem minden levegő, és már sehol egy kapaszkodó.