Délmagyarország, 1994. március (84. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-26 / 71. szám

SZOMBAT, 1994. MÁRC. 26. VARKERT 15 A színházművészet hosszú tá v futás " Beszélgetés Sándor János rendezővel A Színházi Világnap alkalmából a Chicago című musical bemutatójára készülő Sándor Jánossal beszélgettünk a szegedi színház múltjától, jelenéről és a szerinte lehetséges jövőjéről. Sándor János először 1972-től 1975-ig, majd 1982-től 1988-ig volt a Szegedi Nemzeti Színház főrendezője. Bár azóta is itt él, és a szegedi színház tagja, az utóbbi években csak külföldi sikereiről hallhattunk, itthon meglehetősen nagy volt a csönd körülötte. - Nem nehéz a választ kitalálni, mégis felteszem a kérdést: Miért kezdett el a szegedi színház történetével foglalkozni? - 1988-ban az új főrendező, Ruszt József megkért az ő munkáját megkönnyítendő -, hogy egy évig ne jöjjek be a színházba. Akkor ezt tudomásul vettem, csak a bemutatókra ültem be a nézőtérre. Választhattam, hogy otthon ülök, fortyogni kezdek és buta gondolataim támadnak, vagy keresek magamnak valami olyan elfoglaltságot, ami a szakmával kapcsolatos. Annak idején javaslatomra alapította a színház a Makó Lajos-dijat a prózai színészek számára, amit azóta minden évben kiadnak. Makó Lajosról teljesen elfeledkezett a szakma, ezért elkezdtem kutatni utána. Engem ugyanis mindig foglalkoztatott, hogy a magyar színházművészetnek mitől nincs egyéni arculata. Ma is szinte minden kiugróan sikeresnek mondott előadásunk valamilyen nyugati színházi stílusnak az utánérzése. Nem is nagyon lehet sajátos arculata a magyar színháznak, hiszen megtagadtuk a múltunkat, nem ismerjük a magyar színházművészet egykori eredményeit. Nem néztünk utána annak, hogyan csináltak színházat valaha, milyen elveket vallottak. - Ezek a dolgok ilyen direkten összefüggenek? - Meggyőződésem, hogy igen. Gondoljon arra, hogy a sajátos lengyel játékstílus kialakulása is a nemzeti szerzők, például Mrozek darabjaival hozható összefüggésbe. Peter Brook csapata is klasszikus nemzeti szerzőtől, Shakespeare-től indult, vagy említhetném a franciákat, Moliere-t is. A magyar színházművészet egy időben rendkívül erősen függött nemcsak művészileg, hanem politikailag is a német színjátszástól. Amikor pedig Hevesi Sándor kezdte kialakítani a sajátosan magyar stílust, akkor jött 1945, és a Sztanyiszlavszkij-módszer nyomta rá bélyegét a színjátszásunkra. Önmagában ugyan jók voltak a nézetei, de dogmává merevítették. Mércének mindig egy másfajta színházat tekintettünk. Három T-s volt annak idején az Aczél-féle színház. Egyes színházakat mércének tekintettek, amelyik különbözött ezektől, arra azt mondták, hogy nem jó színház. Most nem ugyanez történik? Csak egy másfajta elv szolgálatában. Pontosan az nem tud érvényesülni, ami a színházban gyönyörű: hogy a színek háza. A sokszínűség borzasztóan fontos. Mindenfajta stílusban lehet csodát létrehozni, a vígjátéktól az operetten keresztül a tragédiáig, csak jól kell csinálni. - Mely korszakokat nevezhetjük a szegedi színjátszás fénykorának? - A hivatalos színháztörténet mindig rövidlátó. A fővárosban ülők nem láttak csak Pest határáig, esetleg annak idején a Kolozsvári Nemzeti Színházig. Ditróiról sem sokkal többet tudnának mint Makó Lajosról, ha nem került volna fel a Vígszínházba. Mindig azt mondják, aki Pestre került, az biztosan tehetséges volt. Holott voltak olyan vidéki igazgatók, színészek, rendezők, akik véleményem szerint meghatározói voltak a magyar színházművészetnek. Ilyen volt a szegedi színháznak az a korszaka, amikor a szabadságharc utáni időkben az európai rangú színházrendező és színész, Molnár György itt dolgozott. A századforduló táján Makó Lajos Magyarországon az elsők között teremtette meg Szegeden a deklamáló stílussal szemben a realista színjátszást, ugyanakkor fantasztikus operakultúrát is teremtett. Sziklay Jenő idején a '30-as években olyan színészek játszottak itt mint Páger Antal, Jávor Pál, Dayka Margit, Mészáros Ági, Patkós Irma. Egészen más korszak kezdődött a szegedi színház életében az államosítás után. A Vaszyról köztudott, hogy mennyire jelentős szerepet játszott az egész magyar operajátszásban, hiszen az ő színháza felnevelő műhelye volt az operaénekeseknek. A '45 utáni szegedi prózai társulatok nagy időszakait szeretik elfelejteni. A színházpolitika egészen a kilencvenes évek elejéig arról szólt, hogy a hivatalos vezetés kijátszotta egymás ellen a prózai és az operatagozatot. A reprezentatívabb műfajt képviselő operatársulat könnyebben működhetett, hiszen az előadott művek magukért beszéltek. Közben a prózai társulatnak is voltak országos viszonylatban is kiemelkedő korszakai, például Ádám Ottó vagy Bozóky István hallatlanul modern, izgalmas színházat teremtettek Szegeden. - Ugyanez nem mondható el ebben az évadban a prózai tagozatról... - Ne felejtsük el, hogy a nyolcvanas évek elején még 49 tagú prózai tagozat mára 28 főre csökkent, ráadásul ebben már a segédszínészek és a stúdiósok is benne vannak. Amíg a 49 színész között olyanok is voltak,, mint Kaszás Géza, Kőszegi Ákos, Janisch Éva, Kovács Zsolt és hadd ne soroljam tovább, addig a mostani társulatból igazi színházformáló egyéniséget hat-nyolcnál többet nem tudnék mondani. A másik nagy gond az, hogy hosszú évek óta nem átgondolt társulatépítés folyik, hanem tűzoltás. Hogy mi ennek a művészi ára, azzal senki nem törődik. Senki nem akarja tudomásul venni, hogy a színházművészet hosszútávfutás. Nem a 100 métert kell megnyerni, hanem a 42 ezer métert kell végigfutni. Ehelyett csillogó-villogó tűzijátékokat rendeztek. Gyönyörű petárdák fölszaladtak az égre, nagyot szikráztak, világítottak - s azután iszonyú sötét maradt. Nem látom ennek ellenére kilátástalannak a színház helyzetét. Úgy gondolom, hogy bármikor lehetne itt jó társulatot kialakítani. Semmiképp sem szabadna belenyugodni abba, hogy ilyen mértékben lecsökkentették a prózai társulatot. Ennek a színháznak az igazi kuriózuma az lehetne, hogy európai rangú musicalszínházzá tudna nőni. Minden adottsága megvan hozzá. Emellett persze remek prózai bemutatókat lehetne csinálni, hiszen ma már a musicaljátszás alapfeltétele, hogy a szereplőknek igen jó színészeknek is kell lenniük. Nem tartom jónak, hogy ilyen mértékben elkülönül egymástól ebben a színházban a tánc, az opera és a próza. Ez a színház halálához vezet. Ennek a színháznak éppen abban van az ereje, hogy miközben önállóan dolgozhat három együttes, aközben adott pontokon képesek lennének kisegíteni egymást. Ezt ma Magyarországon a szegedin kívül egyetlen színház sem tudná megcsinálni. Hollósi Zsolt A hitelesség szigetei Václav Havel üzenete a színházi világnap alkalmából A történelem során először fogja át az emberlakta földet AV egyetemes civilizáció. Ennek a globális civilizációnak köszönhetően bárhol, bármi történjen is. annak jó vagy rossz értelmében bárhol, bármire hatása lehet. Ugyanakkor ezt a civilizációt igen eltérő szokásokkal és hagyományokkal bíró nemzetek, etnikumok sokasága alkotja, valamint számos különböző kultúrkör, sokféle vallási világ és különböző politikai kultúra. De úgy tűnik, minél szorosabb közelségbe hozza össze ezt a tarka közösséget a kortárs civilizáció, arra kényszerítve tagjait, hogy közös értékeket és viselkedési szabályokat fogadjanak el, annál erősebb az egyes csoporton önnön nemzeti, faji, kulturális sajátosságát védő akarat. A mai világ veszélyes konfliktusai közül nem egy éppen azzal magyarázható, hogy minél inkább közelebb kerülünk egymáshoz, annál inkább látjuk a másik másságát. Ezenfelül olyan korban élünk, amikor különféle al rendek omlanak össze, s miközben a világ igazán többkultúrájúvá, többpólusúvá lesz, még csak keresi a kornak megfelelő, valóban igazságos rendet. indebből a mai világ különös drámaisága következik: ez a világ ugyanis egyre több helyen teszi lehetetlenné azt, hogy az egyik a masikával együtt létezhessen, pedig ennek a világnak egyetlen esélye van, s ez éppen az együttlétezés. Nem igaz az, hogy a televízió, a film, a videó, valamint korunk más vívmányai miatt a színház veszít jelentőségéből. Úgy tartom, épp fordítva van, s hogy éppen a színház legalkalmasabb arra, hogy igazán erőteljesen mutasson rá a világot fenyegető sötétségre, és a reményt hozó fényre egyaránt. A színház ugyanis egyike az emberi hitelesség fontos szigeteinek a mai elembertelenítő technikai civilizációban. S ezért ha nem akarjuk, hogy ez a világ rossz véget érjen minden lehetséges módon védeni, oltalmazni kell. Hisz' éppen a semmivel föl nem cserélhető emberi személyiség, a humán lelkiismeret az, amire megamasinériás, elszemélytelenedett világunknak szüksége van. A világra leselkedő veszélyekkel csakis az ember, pontosabban megújult felelősségérzete képes szembenézni, éppen az tehát, amiben nem képes őt helyettesíteni a legmodernebb számítógépes rendszer sem. A világ reménysége az élő-eleven emberi lény rehabilitációja. A színház egyáltalán nem csak egy műfaj a sok közül. Ez az egyetlen olyan műfaj, ahol nap minf nap egy másik embert megszólító élő ember van jelen. Éppen annak köszönhetően, nem csupán történetek bemutatásáról szól. Emberi találkozások helye ez, a hiteles emberi létezés tere, ami több is önmagánál, mert a világról és önmagáról, a társadalomról és annak tragédiáiról, az emberről és annak szerelmeiről, a haragról és a gyűlöletről vall. A színház az emberi közösség fókusza, e közösség szellemi életének kristályosodási pontja, szabadságának és szótértésének tere. Szilárdan hiszem, hogy a sokféle különböző kultúra által teremtett és konfliktusaiktól fenyegetett globális technikai civilizációban a színház a jövőbe tekintő távcső, a remény konkrét formálója. De nem azért, mintha a feladata az lenne, hogy jobbnak mutassa a világot, mint amilyen, vagy hogy megalkossa ezen világ jobb jövőjének látomását, hanem azért, mert a mai emberiség fő reményét testesíti meg, ami nem más, mint az élő-eleven emberiség reneszánsza. Ha ugyanis a színház szabad emberek szabad dialógusa a világ titkairói, akkor pontosan a színház mutathatja meg az emberiségnek a toleranciához, egymás megbecsüléséhez és a lét titkai iránti tisztelethez vezető utat. F

elhívom Önöket, a színház valamennyi művészét, hogy gondoljanak e pillanatban szarajevói kollégáikra... Ezek a művészek a békét szolgálják, s azt juttatják eszünkbe, hogy a színháznak van értelme. Aki Kossuth csókját hordta a homlokán - ^ _« -—c. -Z-t - -I-.. A búcsúlevél kézirata A honalapítás ezredéves évfordulójára, a milleniumra, lázas építkezéssel készül az egyre szépülő Tisza-parti város, Szeged. Épül a gőzfürdő és a MÁVinternátus, az Ügyvédi Kamara székháza, meg a Rudolf téren a Közművelődési Palota. A teátrum is kitesz magáért, s Makó Lajos, az igazgatást újonnan elnyert direktor, remek társulattal várja az ünnepi évadot. A válogatott együttes éke R. Réthy Laura, az igéző szépségű, csodás hangú primadonna, akiről azt hírelik, hogy járt Kossuthnál Turinban. Réthy Laura, a vidék ünnepelt primadonnája, Rudnyánszky Gyula költő hitvese, 1865. március 13-án, Nagykőrösön látta meg a napvilágot. Már kisleányka korában feltűnést keltett szép hangja, egy, a török sebesültek javára rendezett hangversenyen. Alig 15 éves, amikor a kuliszszák csillogó világa elcsábítja s színésznek szerződik Lászay Vilmos társulatához Kecskemétre. Rövidesen a fővárosba kerül, a Nemzeti Zenedébe, ahol énekelni tanul Pauks Ferencnél, aki egyúttal a Népszínház karnagya is. Ő hívja fel Rákosi Jenő igazgató figyelmét a 16 éves, tehetseges leányra, akit a Népszínház 1881-ben le is szerződtet. A kezdő énekesnő érzi, hogy Blaha Lujza, Hegyi Aranka, Pálmay Ilka mellett még nem állja meg a helyét, ezért egy ev múltán Szegedre megy, Aradi társulatához, szakmát tanulni. 1884-ben már a bécsi konzervatóriumban találjuk, ahol Gánsbacher József világhírű énekmester képezi Réthy varázslatos szoprán hangját. 1885 szeptemberében Szabadkára szerződik Mándoky Béla igazgatóhoz, ő azonban hamarosan csődbe megy, és tőle a Thália Színészszövetkezet veszi át a teátrumot és a pórul járt aktorokat. A színészszövetkezet direktora, Ditrói Mór - a később, 1896-ban megnyíló Vígszínház majdani megalapítója - megosztja a vezetői posztot Sztupa Andorral, a kelléktár tulajdonosával és Bereznay Geyzával. Bereznay neves buffokomikus, szülei tilalma ellenére lépett a rögös színi pályára. Nem csoda, hogy a család ellenezte szándékát, hisz' apja Zemplén vármegye főorvosa, anyja pedig Kossuth nővére, Kossuth Karolina! A fiatal primadonna sokszor hall Bereznaytól a turini remetéről, es egyre jobban vágyódik arra, hogy személyesen is láthassa őt. Ditrói 1887-ben Kolozsvárra megy igazgatónak, s magával viszi Réthyt is új színházába. Ottani szerzőR. Réthy Laura dése idején teljesedik be az énekesnő régi álma. Ám most adjuk át a szót Réthy Laurának. „Kolozsvári primadonna voltam, amikor országos mozgalom indult meg, hogy küldöttségileg keressük fel Kossuth Lajost turini száműzetésében. Ebben a javarészt írókból, művészekből álló küldöttségben Jászai Mari és Hegyesi Mari mellett én is részt vettem. Helfy Ignác fogadta a küldöttséget, és azt az óhaját fejezte ki, hogy valamelyikünk énekeljen magyar dalokat Kossuthnak, mert azokban már évek óta nem volt része. A küldöttség vezetői engem jelöltek ki, és másnap Kossuth szobájában, cigányzene kísérettel néhány dalt énekeltem, köztük a „Mi füstölög" kezdetű Petőfi népdalt. Mikor az énekben oda értem, hogy: „Messze jártam, másutt is volt jó dolgom, / Hej, de szívem csak azt mondja jobb otthon" - Kossuth gyönyörű kék szemét elfutotta a könny, s rázta a zokogás. De aztán erőt vett magán, és hozzám fordult: - Mivel hálálhatnám meg? Nekem nincs semmim. Azzal odalépett hozzám, és mindenki előtt homlokon csókolt." Réthy a nevezetes eset után a Népszínházba, majd Debrecenbe szerződik, s ott megy férjhez Rudnyánszkyhoz. Ezután kerül Makó színházába Szegedre, ahol a vidék legmagasabb fizetését kapja: évi 8600 forintot. Az övénél csak Budapesten van nagyobb gázsija három színésznőnek: Blahának, Jászainak és Márkus Émíliának. Réthy főleg operaszerepekben babonázza meg szegedi publikumát. Tündökletes Violetta a Traviatában, brillíroz a Hoffmann meséi Olympia-AntoniaStella hármas szerepében, és lenyűgöző Leonórát formál a Trubadúrban. Könynyebb szerepeiben is utolérhetetlen. A „Három Kázmér" című zenés csacskaságban egy emancipált amerikai nőt játszik bölcs iróniával, ráadásul a nyílt színen bicilizik is! 1898 elején, szegedi sikerei csúcsán, egy kolléganőjével való nézeteltérést követően szerződést bont. „Higyje el, semmi sem fájhat jobban, mint hogy saját hibámon kívül, így kell megválnom öntől, derék jó igazgatómtól és a felejthetetlen szegedi színháztól" írja búcsúlevelében Makó Lajosnak. Ezután még Temesvárott, a Vígszínházban és a Magyar Királyi Operaházban lép fel, majd 1905-ben követi férjét Amerikába. Az Újvilágban eleinte hangversenyeket ad, később a Boston Opera Company tagja lesz. 1912-ban hazatér, a Vígszínházban egy matiné keretében megünnepli színrelépésének 30 éves évfordulóját, s ezt követően mindörökre visszavonul a színpadtól. Sándor János