Délmagyarország, 1994. március (84. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-26 / 71. szám

JAMBUS SZOMBAT, 1994. MÁRC. 26. Bakos András A harmadik emelet T

udod milyen érzés, amikor az ember pofája előtt fölrobban egy elektromos kapcsolószekrény? Ugye nem? Hidd el, pokoli. Hatalmas durranás, melyet forró szikraeső követ, aztán az arcodba csap az égett bakelit maró füstje. Az arcbőröd szemvillanásnyi idő alatt pörzsölődik meg, akárcsak a kezed. A hajad helyén néhány füstölgő tincs marad csupán. És ez az egész fáj, pokolian fáj. Fizikailag is, de lelkileg még inkább, mert nem érted, hogyan történhetett. Értesz a villanyszereléshez, mert ezt tanultad évekig, ez a munkád. Sok ezer átkozott tyúkbelet kötözgettél már egymáshoz, vagy húzgáltál be félkész házak falába. Konnektorok és kapcsolók százait tapogattad végig. Persze előfordult, hogy megrázott. Naná, hisz kivel nem fordult még elő, hogy megrázta az áram, ha máskor nem, gyermekkorában, amikor a laposelem pólusait nyalogatta. De egy villanyszekróny, amihez komoly szakértelem kell... Ez meg is van, mégis egy pillanat műve csupán, és összeégve fekszel hanyatt a szerelőcsarnok rideg, rücskös betonján. Lehet, hogy túl sem éled, de az eszed azon jár: hogyan történhetett ez meg? Nem tudom. Még most sem tudom. Kijöttek a mentők, összeszedtek ós bevittek a kórházba. Az orvos rámnézett vizenyős halszemével, és megígérte, hogy túlélem, bár nem biztos, hogy örülni fogok ennek. Hetekig kezelték az arcomat és a kezeimet. Az ujjaim hamarosan újra mozgásba lendültek, és a bőrömön csak néhány furcsa gyűrődés jelezte az égés helyét. Az arcom viszont... Amikor először követeltem tükröt, rám se hederítettek. Aztán mikor már engedtek lábra állni és magamtól kimenni a vécére, meg mosdani, akkor is pólya volt a fejemen, így hiába bámultam bele a félvak tükörbe, csak két riadt szem pislogott vissza rám egy gézgombóc közepéből. Később már gyanús lett, hogy túl sokáig tartanak a kórházban, így hát balhézni kezdtem, ennek eredményeképp végre beszélhettem a főorvossal. Sovány Zoltán Csaba szemüveges emberke volt, ós beszéd közben folyton az ujjait csomózgatta. Nagy nehezen kibökte, hogy az arcom - póriasan mondva szarrá égett, és aligha sétálhatok ki vele az utcára. Nem hittem neki. Látni akartam. Hihetetlennek tűnt, hogy kissé barnás bőrömből, az átlagosnál valamivel nagyobb orromból, a fölsőnél kissé szélesebb alsó ajkamból, no meg a gödröcskéből az államon semmi nem maradt. Végül engedtek. Letekerték a fejemről a pólyát, és én végre tükörbe nézhettem. Nem érdemes részletezni, hogy mit láttam, úgysem lehetne szavakba önteni. Összeroskadtam, úgy vittek vissza a kórterembe. Szörnyű volt a gondolat, de reális, hogy hátralévő életemet négy fal közé zárva kell eltöltenem. Kétségbeesetten kapálóztam valami mentőöv után, és végül a főorvos dobta azt. Egy új módszerről beszélt; az arcátültetésről. Ennek lényege, hogy egy halott ember arcát átvarrják az én koponyámra. Igent mondtam. Már csak a megfelelő halottat kellett megvárni. Hetekig nem történt semmi. Aztán végre behoztak egy pasast, aki szívrohamban halt meg. Ezt akkor tudtam meg, amikor váratlanul nekifogtak, hogy előkészítsenek műtéthez. Először arra gondoltam, hogy megnézem az arcot, amit rámvarrnak majd, de aztán beláttam, hogy ez hülyeség. Mit mondanék, ha nem tetszene? Tán azt, hogy „bocs', de inkább megvárom a következőt, az hátha Gregory Peckre hasonlít majd?" A műtét után, amikor magamhoz tértem, nagy adag gézt éreztem a fejem köré csavarva. Sok idő telt el, mire leszedték és én megpillanthattam új arcomat. Kétkedve tapogattam, gyűrögettem, hogy nem gumimaszk-e, de nem az volt. Éreztem vele kezem melegét, masszírozó ujjaimat. Mikor végre elhagytam a kórházat, szinte elájultam a friss levegőtől, ami odakint N

em tudom, van-e harmadik emelete annak az épületnek, amelyikben a munkahelyem van. Egy festékkel bevont szemcsére nézek a falon, és elképzelem az épületet, de így sem tudok válaszolni a kérdésre. Látom az épület színét, fehér, az ablakkeretek barnák, de azt már nem tudom, hány sor ablakot képzelek, nem tudom megszámolni, három vagy négy ablaksor. Az utcán sétálva közelítem meg az épületet, most nem látom az ablakokat, a betonjárdán lépkedek, jobb kezem a házfalhoz ér; jobbra fordulok, ez a ház kapuja, szárazkapu-bejárónak mondják, így hallottam, belépek a kapu alá, itt balra van egy üveges, barna ajtó, itt be kell menni. Ez a lépcsőház, itt a lépcső kezdete. Betonlépcső kanyarodik fölfelé, félig csigalépcső, jobbra a fal, balra a korlát, de a falban is van korlát, hat-nyolc fok, egy pihenő; egy emelet és még egy pihenő. Az utolsó hat-nyolc lépcsőfok a hivatali előszoba ajtaja elé vezet. Ez arc pofán csapott. Zsebre dugott kézzel sétáltam a buszmegálló felé, akkor még mit sem sejtve. A buszon, a tömeg közepén egy vadidegen pasas támadt rám és számomra érthetetlen kérdésekkel bombázott. Amint megállt a busz, leugrottam róla, és kissé megizzadva, gyalog mentem tovább. Két sarokkal odébb csinos nő kopogott velem szemben. Rámosolyogtam. Amikor észrevett, előbb elsápadt, aztán összecsukott ernyőjével nekem ugrott, közben mindenféle gorombaságot vágott hozzám. Sejtettem, hogy mindezt nem a mosolyom váltotta ki, hanem valami más. Hazamentem és belebámultam az előszobatükörbe. Nyaktól lefelé minden rendben volt, mert az én voltam, de fölötte... Az arc mosolygott. Pedig én nem akartam mosolyogni. Az arcizmok viszont széthúzták a szájat, és fogaim elővillantak a gyér fényben. Amikor visszamentem dolgozni, a kollégáim furcsán néztek rám. Ez érthető, hiszen nem ismertek. Azazhogy engem ismertek, csak az arcot nem. Fél nap után valamelyikük szóvá tette, hogy azelőtt soha nem káromkodtam munka közben. Ekkor vettem csak észre, hogy úgy beszélek, mint egy bronxi csavargó. Pedig én nem akartam úgy beszélni, csak a szám úgy formálta a szavakat és mintha a hangom is megváltozott volna. Valahogy mélyebb lett és durvább. Olyan érzésem támadt, mintha valami meleg, nedves álarc tapadt volna a koponyámra, csakhogy ezt az álarcot lehetetlen volt letépni. Pár nap múlva szabadságot vettem ki, és bezárkóztam a lakásba. Ahányszor csak a tükörbe néztem, az arc mindig mosolygott, és közben olyan gondolatok tódultak a fejembe, amilyenek addig még soha. Nem is az én gondolataim voltak. Valahonnan jöttek, mintha valaki, vagy inkább valami a fejembe sugározta volna az ajtó jobbra van, vele szemben pedig van egy másik ajtó, egy másik hivatal előszobájának ajtaja. Most viszont nem tudom, nem tudom elképzelni, vane lépcső tovább, van-e harmadik emelet. Ha fölérek hivatalunk előszobája elé, a lépcsőn, és még az utolsó lépcsőfokon állok, hatodik vagy nyolcadik; ha balra kinyújtom a karom, mi van abban az irányban? A legizgalmasabb az lenne, ha ott egy fölfelé induló újabb lépcső lenne, hatnyolc fok után pihenővel. Erre a lépcsőre úgy is föl lehetne jutni, ha abból a hivatali előszobából lépnék ki, amelyik a mienkkel szemben van; kilépek azon az ajtón, és jobbra fordulok, föllépek az első fokra. Ha ez így megtörténik, akkor van harmadik emelet. De ez, egyre inkább érzem, nem valószínű. Inkább az a valóság, hogy ha kinyújtom a kezem, a bal keőket. Rémülten akartam menekülni előlük, de nem sikerült. Mikor végre valamelyest felülkerekedtem rajtuk, elhatároztam, hogy visszamegyek a kórházba. Tudni akartam, hogy kié az arc. * * * Fölhajtott gallérral igyekezett a kórház felé. Nem akart újabb szörnyűséget átélni számára ismeretlen emberek jóvoltából. Az arc a koponyáján pedig csak mosolygott. A fejét megszállták a szörnyű gondolatok. Belépett a kórházba. A portás meg akarta állítani, mondván, hogy nincs látogatás. ő egyszerűen viszszalökte az öreget a (büdös) fülkéjébe. Nem értette, mi van vele, azelőtt soha nem tett volna ilyet. Föl akarta segíteni az öreget, de a lábai megindultak a főorvos szobája felé. Mikor odaéri, belökte az ajtót. A (tökmag) doktor az asztalánál ült. Ijedten pillantott föl a robajra. Ő mondta volna," hogy „elnézést, csak azért jöttem, hogy megtudjam..." De csak nevetett, hangos, fülsértő nyihogással, valami síri, idegen hangon. Az arc izmai vadul rángottak, még akkor is, amikor őt kitették a kórházból. Újra az utcán volt, és csak nevetett, mint egy eszelős. De az agyában fölvillant egy gondolat. Még az övé. Palástolnia kellett, nehogy az arc megtudja. Elrejtette az agya legmélyére és hét lakatot kattintott rá. Az arc megneszelt valamit, és vadul tapogatózott a gondolat után. Őrültként rohant haza. Az út vége felé már alig vonszolta magát, mert a lábai nem engedelmeskedtek. Otthon a konyháig az utolsó métereket kúszva tette meg. A hét lakatból már csak kettő tartotta vissza az arcot. Végre megtalálta, amit keresett. Kétségbeesve kúszott ki a tükörhöz. Látni akarta. Látnia kellett. Az arc mosolygott, vad grimaszokba rándult. Már az utolsó lakatot feszegette. Diadalmasan a magasba emelte a kezét. Egy kés pencéje villant, még ő maga fente borotvaélesre, amikor... Egy disznó fejéről készült levakarni-nyúzni a húst... ... az arcot. zem, míg az utolsó biztos lépcsőfokon állok, karom épp párhuzamos egy korláttal, mely korlát az eddig biztos lépcső bal oldalt futó korlátjának végét összeköti ama szemközti előszoba falával. Tehát, ha ebben az esetben kilépek abból a szemközti előszobából, és jobbra fordulok, egy korlátnak ütközöm, így tehát nincs harmadik emelet. Nincs harmadik emelet, nézzünk le, hajoljunk át a korláton, és nézzünk le a lépcsőre, két pihenőt látunk, és, ha jó helyre állunk, a lépcső kezdetét. De például azt is látjuk, hogy a lépcső nem szabályosan van megépítve, vagy elcsúszott, megsüllyedt az egyik része: és ez érdekes, talán, gondolom, sőt biztosan érdekesebb, mint holmi emelet. Most komolyan azt gondolom, nézzük a lépcső szabálytalanságait tovább, mert ez jó, nézzük sokáig, nézem a lépcsőt, a pihenőt, aztán a falat, ez ugyan már nem annyira érdekes, de jó, ha ezt is nézem. Titokban pedig azt gondolom, de ezt igazából nem volna szabad tudni, megfogalmazni, hogy mivel általában minden, amire ilyen görcsös módon gondolatban vágyom, nem teljesedik be, illetve „mindennek az ellenkezője válik valóra", halványan azt remélem, hogy elég görcsösen nézem a hibákat, és úgy tűnik, lemondtam az emeletről, és úgy tűnik, nagyon ezt akarom, tehát azt, hogy egyszer a valóságban is így lehessek. Mindez azt fogja eredményezni, hogy holnap a bal kezem irányában, ha megállom, hogy nem nézek oda egy darabig, lépcső lesz, néhány lépcsőfok után pihenő, aztán pedig egy harmadik emelet következik. Arra kell csupán vigyázni holnap, a lépcsőn, hogy ne nézzek arra, és hogy ez az utóbbi néhány gondolat még önmagam előtt is titokban maradjon. Lengyel Zoltán Vándorló ég Akár a zenészek emelvénye, oly magasan állt, Gondoltam, illik odaadni a virító rózsaszálat, Oly képpel bólintott, mint aki helyt ad az igazságnak, És aznap csupa kedvességet mondott. Esküdözött, hogy emléke csak az enyém, De vajon mi lehet a titka, amelyet más emberek Nem hordanak magukban, csak azok a messziről Idetévedt sirályfélék, kiket ismerni mindenki fél. És hallgat a tenger, nincs több üzenet, Hiába a sok, soha meg nem Irt levél; Repülnek az elszabadult napernyők a vfz felé: Reggelre átfordul velük a tarka ég. Lehet, hogy ez a kegyetlenség borzalmas és állandó Formája, ami annyi és annyi könnyebbséget ad, A romlottság fáradttá tett: nem történhet Már semmi, ami eddig meg nem történhetett. Belányi György Egy kis érdem Gyöngyinek Nem voltam én itt, és te sem vagy már -, Igy múlik hát, ami csak lehet. A szivem is szürkül az ablaknál; sötét van, Isten nincs. Fagy dereng. Reggelre elfogy mind, amit hagytál, estére több lesz, hogy még - elveszek. S már hihetném azt, e dolgokon tül (szerezzek végre némi érdemet), semmit az ember mindig is tehet -, s hogy minden jóra fordul. Álmunkban akkor hol jártunk vajon? Álmunkban mi való s mi álom? Most egyre még arra van alkalom, hogy űrt álljak e néma tájon. Pusztulok én s pusztulsz te -, hallgatom, közelről szebb a pusztulásom... S hull a csend a szíven által, hull. Bár szótlanul múlok e szavakon, még el csupán szavakkal mondhatom, hogy: minden jóra fordul. Ha menne világ magában sokra... Jobb nékem már késő dolgok között. Csak fussa még e könnyű dalokra, s de szép lesz majd, hogy nem, ez sem örök -, nehéz a szív. Tán egy angyal mondja, ki lassan-lassan hozzám költözött, vagy mondjuk együtt mi, angyalostul (szó szót követ, most én jössz, te jövök, s napra nap, fájdalom, fák, örömök -), hogy minden jóra fordul.