Délmagyarország, 1994. március (84. évfolyam, 50-75. szám)
1994-03-15 / 61. szám
4 KÜLÖNSZÁM MARCZIUS TIZENÖTÖDIKE '94 Tudósok, művészek, állampolgárok - a Városért A Szegedért Alapítvány idei díjazottjai a sajtóról, a nyilvánosságról Azt hallottuk nemrégiben az öt évvel ezelőtt létrehozott Szegedért Alapítvány több kuratóriumi tagjának beszélgetésébe belehallgatván, hogy az évek múltán egyre nehezebb a dolguk, amikor az adott esztendő díjazottjainak személyéről kell dönteniük. No, nem azért, mintha lassanként fogyatkoznának, akik méltóak az elismerésre! Éppenséggel bőt'ihen van a város az olyan személyiségeknek, akik életük rövidebb-hosszabb periódusában, vagy egészében azon munkálkodtak, hogy Szeged hírét, kisugárzó erejét növeljék országés világszerte, s hogy a maguk szegediségével az ott html adó várost gyarapítsák. Tudós és operaénekes, irodalomtörténész és díszlettervező, orvosprofesszor és képzőművész, hangszeres zenész és egyházi személyiség, építőmérnök és pedagógus, koreográfus és fotóművész neve fémjelzi, hogy a Szegedért Alapítvány eredetileg fölvállalt céljait az öt év alatt megváltozott, gazdasági értelemben ösztönzőnek nem, inkább visszafogónak tekinthető körülmények között is teljesíteni képes. Elegendő, ha a számokat hívjuk segítségül. Az alapítvány -az évenkénti fődíj és három kuratóriumi díj odaítélésén túl —támogatásokkal is elismeri a Szegedért Szegeden munkálkodók tevékenységét. Ilyen célra az öt év alatt 141 pályázónak 18 millió forintot fizettek ki. (A díjakra több mint négy millió jutott.) A nyolc vállalat és intézmény alapította szerveződés mára 76 támogatót mondhat magáénak, induló, 9,2 millió forintos vagyona további 16 millióval gyarapodott - értékpapírban, valutában, készpénzben, műkincsben. Csak ez utóbbi jellemzésére: több mint egy millió forint értékű festmény, grafika talált új gazdára az alapítványnak tett felajánlások aukciós értékes késekor. A Szegedért Alapítvány idei, ötödik díjkiosztó ünnepségét március 12-én, a Nagyárvfz 115.ik évfordulóján tartották a Nagyszínházban. Mivel az a nap a március 15-ei ünnepségek egyik „előzetesének" is tekinthető volt, megkérdeztük, miként vélekedtek a sajtóról, a nyilvánosság szerepéről, a sajtószabadságról az alapítvány idei díjazottjai. (Fotók: Schmidt Andrea) Tandori Károly A z iskolateremtő szegedi matematikusok egyik kiemelkedő alakja, az analízis professzora, dr. Tandori Károly akadémikus bevallotta egyszer, hogy őt bizony fiatalabb korában csakis a matematika érdekelte. Az egyre teljesebb, általa „szépnek" nevezett szellemi építmény foglalkoztatta, amit mindközönségesen matematikának nevezünk; vagy méginkább azok az építőkövek, amelyeknek hiányát felfedezte ama szép építményen, s amelyeket hozzáilleszteni volt minden ambíciója. A politika és a miegyéb? Amivel az üjságok foglalkoztak? Hát az őt bizony egyáltalán nem foglalkoztatta. De eljött az Úr 1988-as esztendeje, s a professzor azon kapta magát, hogy bekapcsolja a rádiót, megvesz egy-egy lapot... „Végre történik valami", ezt érzékelte, s a hfrfogyasztás szinte észrevétlenül vált mindennapjai részévé. Nyilvánosság? Melyik? - kérdezett vissza a Szegedért Alapítvány tudományos dijával kitüntetett professzor, s érteni véltem: mondjuk az ortogonális sorok konvergenciájának szükséges és elegendő feltétele tárgyában-vonzásában leírt dolgozatai a szúk szakmát lázba hozhatták; de a széles publikum egyedei nyilván szent borzadállyal nézik a legragyogóbb matematikai közleményt is... Ám Tandori Károly másra gondolt. „A rádiót szerettem hallgatni, jobban mint a tévét nézni" - mondja, s magyarázatként a kép figyelemmegosztó hatását említi. Azt mondja, nyilvánvalóan a televíziós képnek erősítenie kellene az információt, bizonyára másokra ilyen hatást is tesz, ő mégis inkább rádiópárti - volt. Nem mélyedünk el a témában... Az újságokat - ama bizonyos négy-öt-hat éve, melyiket mióta - kitartóan olvassa. Az információtartalom szerint osztályozza a lapokat; jelenleg (ez itt nem a reklám, csak a vélemény helye) a Heti Világgazdaság a favorit. Nagy Albert T 'ibb mint két, Szegeden átélt évtized alatt négyezernél is több fiatalt néptáncra tanító, a nemzetek kultúrájának tiszteletére oktató pedagógus, koreográfus, néptáncgyűjtő és együttesvezető, a Szegedért Alapítvány művészeti kuratóriumának díjazottja, Nagy Albert annak az érzésének adott hangot, amikor a nyilvánosságról kérdeztük, hogy a sajtó az utóbbi években elfeledkezik a kultúráról. „Nekem és mindenkinek, aki kultúrával, annak bármelyik ágával foglalkozik, fontos, hogy jelen legyünk a sajtóban. És ebből a szempontból mindegy, hogy elismeréssel, vagy éppen a bírálat szándékával szólnak-e rólunk, a lényeg: hogy ne hallgassanak agyon senkit. Különösen napjainkban, ebben a rohanó világban volna arra nagy szükség, hogy az amatőr mozgalmak, de a profik is a közvélemény látószögébe kerülhessenek. Meglehetősen bizonytalan életet élünk az volna jó, ha legalább a sajtó megerősítené azt a hitünket, hogy szükség van a munkánkra. De ha csak nekem fontosak például a néptánchagyományok, akkor baj van. " A napi hajszában is másfél órát szán Nagy Albert újságolvasásra - tudtuk meg tőle. Főként a politika és a kultúra érdekli, mert „ez a kettő ma elválaszthatatlan: a kultúrában dolgozók kiszolgáltatottjai a politikának. Bármerre jártam a világban, azt tapasztaltam: a kultúra nem nélkülözheti az állami támogatást. Márpedig nálunk egyre inkább ez történik! És ezt észre kellene venniük az újság- és műsorkészítőknek... Nélkülük, a segítségük nélkül a kultúra rangja nem őrizhető meg! És akkor hova jut ez az ország? Straub F. Brúnó A modern biológia hazai fellegvárában roppant tekintélye van egyfajta nyilvánosságnak. A Szegedi Biológiai Központ - amelynek alapító főigazgatója volt az idén 80 esztendős Straub F. Brúnó - az a kutatóhely, ahol a tudománymetria módszereivel rendszeresen mérik, nyilvántartják az eredményességet. A kutatói tekintély és rang jelentékeny mutatói az idézettségi adatok. Az alapító főigazgató tudományszervezői elveinek is köszönhető, hogy itt az évek száma, a Kutatással eltöltött idő sosem volt alkalmas mércéje a tekintélynek, s szabad út nyílt akár a legfiatalabb kutatónak is. Ezúttal mégis egy másikfajta nyilvánosságról kérdeztük a Szegedért Alapítvány idei fődíjasát, Straub akadémikust: „Van egynéhány évtizedes tapasztalatom arról, hogy a tudományos eredmények miként kerülnek az úgynevezett köztudatba. Azt kell mondanom, inkább jók, mint rosszak a tapasztalataim. A 20. században a tudomány történései csakúgy, mint a politikáé - a korábbinál sokkal közvetlenebbül érintik az embert. Talán ezért van, hogy viszonylag gyorsan válnak közismertté, közkincssé nemcsak a meghatározó felfedezések, hanem a jelentős részeredmények is. Az emberek mindennapi gondolkodását e században nagyobb, s egyre növekvő mértékben alakítják a tudományos tények, mint korábban. Ennek következtében is egyre magától értetödőbb a világban a tudományok szerepének elismertsége. Természetesen tendenciáról beszélek; ezt az a tény sem érvényteleníti, hogy időszakonként, mint most, a századvég felé közelítve is, számos, a tudományos gondolkodástól fényévnyi távolságokat mutató, divatos, áltudományos nézet, hiedelem kerül forgalomba." Liebmann Béla H ét évtizede írja a város krónikáját a maga „tollával" Liebmann Béla, a társadalmi-állampolgári kuratórium díjazottja. Fényképezőgépe valahogy mindig jókor és akadálytalanul kattan - tartják róla kollégái. Ó maga a sajtófotó szere-. péről így vallott: „Az újság képek nélkül nehezen képzelhető el. A jó fotó színesíti, emeli a lap értékét és megmutatja azt is, ami nem írható le... Minden jó fotó egyben dokumentum is, előfordulhat, mint az én pályámon előfordult, hogy egyedülálló dokumentum." Ma is azt vallja, amit a hetvenes évek elején mondott az ÉS - egyébként szintén szegedi — cikkírójának, Akácz Lászlónak a vidéki tudósítások, az ő esetében Szeged és az országos lapok kapcsolatának fontosságáról: „Levelezők voltunk, sokan tudósítottunk így annak idején a vidéki kollégák közül. Benne is volt a nagy lapokban minden fontosabb dolog, amiről érdemes volt szót ejteni." Egy fotóriporter szerinte azzal lesz krónikássá, hogy ott van minden eseményen, amelyen történik valami, aki megörökít mindenkit, akivel t ö r t é n ik valami, aki a semmiből is történést varázsol, pedig „csak" fotópapírra vetíti a pillanatot, amelyet megél. S a képek évtizedek múltán is emlékeztetnek: egy papucsos sztrájkra, a tápéi kompra, a munkaszolgálatra, a biatorbágyi merényletre, a szabadtéri zenekarát instruáló Kodályra, a szétbombázott Szegedre. Mi az igazán szabad nyilvánosság, ha nem az, amit a maga teremt az ember?
