Délmagyarország, 1994. március (84. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-15 / 61. szám

MARCZIUS TIZENÖTÖDIKE '94 KÜLÖNSZÁM 5 Mm „Nincs közvélemény, csak egymást kioltó érzetek" Lengyel András a torzult nyilvánosságról, a személyes felelősségről, a valóságról és képéről - A téma: a sajtószabadság, ma; mit tart fontosnak erről elmondani a sajtótörténész? - Sajtószabadság van, amennyiben bárki alapíthat lapot ma Magyarországon és abban bármilyen véleményt közzétehet, ami nem sérti az Alkotmányt. A nyilvánosság azonban korlátozott, manipulált. A klasszikus cenzúra úgy működött, hogy a cenzor azt mondta: ez meg ez a szöveg nem jelenhet meg. Az újságban másnap üres foltokat láttak az olvasók azokon a helyeken, ahonnan a cenzor a szövegeket kihúzta. Ez volt a cenzúrafolt, vagy cenzúratükör. S ez volt a tiszta beszéd, mert az olvasó számára teljesen nyilvánvalóvá tette: van cenzúra, működik; az újságíró olyasmit írt, amellyel összeütközésbe került a cenzúrával. Manapság nincs cenzúrafolt; de legalább olyan kemény beavatkozások vannak - ha nem keményebbek -, mint az első világháború környéki klasszikus magyar cenzúra működése idején. Sajnos az a helyzet, hogy ma elzárnak bizonyos információs csatornákat - és helyettesítik valami mással. Vagyis azt a látszatot keltik, hogy in csorbítatlanul működik a nyilvánosság, lehetőség van artikulálni az érdíekeket. Ezzel becsapjak az embereket; természetesnek, normálisnak tüntetik fel azt, ami egyáltalán nem természetes. Ezt nevezzük manipulációnak. Csurka István például kijelenti, hogy most - amikor nyilvánvalóan politikai okokból elbocsátottak újságírókat a rádióból - érkezett el a sajtószabadság. Vagyis azt mondja, ami töttént, az nem valami rossz, hanem az ellenkezője: ez az eszményi, ez a megoldás. Ennél keményebb manipuláció nem kell. - Ha a nyomtatott sajtóban, az újságokban megjelenhetnek az eltérő vélemények, van-e akkora jelentősége a rádiós, tévés nyilvánosság korlátozásának mint azt sokan mondják? - Éppen most olvasom Ormos Mária Hitler-könyvét; tudjuk, hogy Hitler milyen nagy előszeretettel támaszkodott a tömegpropagandára - a rádiót például nagyon rövid idő alatt „néprádióvá" alakította, amely folyamatosan kemény propagandaszövegeket sugárzott. Ám amikor a háború alatt megismerte, hogy Sztálin ezt hogyan csinálja, azonnal rájött: a generalisszimusz módszere a követendő példa. Hiszen ő, Hitler, elkövette azt a baklövést, hogy a forgalomba került rádiókon lehetett sávokat váltani, keresgélni más adókat; Sztálin birodalmában viszont csak egyetlen adót lehetett fogni. Hitler rögtön rájött, ez a megoldás... De megoldás-e ez, valóban? Ormos azt írja, máig nem tudjuk meghatározni, mekkora tömegre volt hatással a hitleri tömegpropaganda és mekkorára nem. Mi is megtapasztalhattuk, milyen irdatlan mennyiségben adta ki a Szikra Sztálin, vagy Lenin műveit, a magyar lakosság túlnyomó többsége mégsem olvasta ezeket; Hitler könyvének hasonló volt a sorsa. - Csakhogy az olvasás más, mint a rádiózás, tévézés; ez utóbbiak nem kívánnak különösebb befogadói aktivitást, ennek következtében közléseik talán kevéssé hatnak. - Tény, hogy a háttér-rádiózás, vagy a háttér-televíziózás során is óhatatlanul megmarad, beszivárog egy-egy szólam, egy-egy frázis, valamely szövegelem, és valamilyen módon hat. Az árnyaltság filológiai erény, de nem túl hatásos. Megpróbálhatom precízen, érvek és ellenérvek sorakoztatásával, kiegyensúlyozottan, az árnyalatokra figyelemmel előadni a mondanivalómat - sokkal kevésbé lesz hatásos, mintha néhány szlogent mondok, ha egyszerűsítek, vulgarizálok, valamilyen módon sokkolom a megcélzott befogadót. A nyilvánosságnak persze körei, bugyrai, rétegei vannak. Az a bizonyos tényfeltáró újságírás, amit sokan eszménynek vallanak, de nem művelnek Magyarországon, az azért nagyon hatásos tud lenni - egy meghatározott, szúk körben. - Vagyis hatásos lehet az egyoldalú, egyszerűsítő újságírás, a sokakat megcélzó, hatásvadász szólamokkal operáló rádiózás — a tömegre? Az árnyalt közlés pedig jobbára csak az értelmiséget éri el? - Különféle elméletek és a tapasztalat szerint egy-egy társadalmi csoport adott esetben több lenet, mint önmaga; mert kisugárzása van, hatni tud más csoportokra. A véleményt, a képet, ami benne megképződik, képes továbbadni, átsugározni. Ezért tartom még talán a rádióban történteknél is veszedelmesebbnek például a Valóság szerkesztőinek a kiebrudalását. Mert a Valóság, még az utóbbi, szürkülő korában is a magyar értelmiségnek olyan folyóirata volt, amely orientációs eróvel bírt. Néhány ezren olvasták csupán, de olyan értelmiségiek, akik a saját köreiknél jóval szélesebb körben véleményformálók. Ha megszűnnek az ilyen jellegű műhelyek, akkor meg lehet fojtani az egész szellemi életet. Mert elvágják a közvéleményt orientáló értelmiség szellemi közlekedésének útjait. A mostanihoz hasonló rádiós „megoldással" legfeljebb meg lehet nyerni egy választást; de nem lehet megnyerni az értelmiség mértékadó köreit. Mindazonáltal a tendencia egyértelmű: megszüntetni az orientáló képességű értelmiség szellemi műhelyeit, egyszersmind a tömegbefolyásolást megcélzó rádiót és tévét is elZavartalanul lenne jó ünnepet ülni; de most csak remélhetjük, hogy nem túl sokáig kell várni olyan sajtóünnepre, amikor csakis ezen az egy napon kerül szóba a magyar sajtóban a magyar sajtó. Amikor majd nem kényszerül arra, hogy folyton önmagával legyen elfoglalva. Hanem teheti a dolgát. Lengyel András irodalom- és sajtótörténészésszel készült beszélgetésünkben a többi között az is szóba került, hogy ez a vágyott társadalmi állapot, a lehetőségünk a nyilvánosságra - reális alternatíva; éppúgy mint az ellenkezője. foglalni, kisajátítani. Ha a jelenlegi kormányzat adna magára, akkor egyértelműen e tendencia ellen foglalna állást. Pillanatnyilag egyetlen, a jelenlegi koalícióhoz közelálló emberről tuaom, hogy visszavonta az új 168 Órától a vele készült anyagot: Csoóri Sándor. Értelmiségi mivolta minden jel szerint a politikusi mivolta fölött is működik: érzi, ha ezt meg lehet csinálni, akkor bármi egyebet is. - Veszélyeztetettnek érzi a mai Magyarországon a nyilvánosságot? - Attól függ, milyen nyilvánosság-képpel dolgozunk. Vagy elfogadom azt a liberális elvet, hogy teremtek egy szabad teret, ahol mindenki mondhatja a magáét az alkotmánysértés határáig, vagy valamilyen módon korlátozom, deformálom ezt a teret. Ez a két lehetőség van. A magyar közéletben vannak olyan erők - nem egyszerűen egy rádióelnök önmagában - amelyeknek a képviselői sérelemként élik meg azt, hogy az övéktől eltérő vélemények megjelenhetnek. Szerintük ami más - az hibás, káros, téves, elítélendő. Amí^ ez megmarad valaki magánvéleményének, az nem nagy baj; de amint intézményesül, az azt jelenti, hogy megszűnik a nyilvánosság. Senki nem gondolhatja, hogy a magyar társadalom olyan homogén, hogy egyetlen vélemény kifejezhetné mindenki érdekeit. A magyar társadalom nagyonis tagolt, nagyonis megosztott. Valamennyiünk élménye az utóbbi években, hogy régi barátságok szűntek meg, mert kiderült, hogy a másik egészen másként gondolkodik, mint hittük róla. Láthatóvá váltak az ellentétek. Meg lehet próbálni visszatuszkoszlni a palackba a szellemeket, de ez igen nehéz. Attól nem lesz hatékonyabb egy társadalom, hogy egynemúvé igyekszik tenni a véleményeket. A Kádár-rendszer utolsó éveiben bizonyos dolgokról lehetett beszélni, ennek fejében más dolgokról nem lehetett. Ez rövid távon hatásosnak látszott. Azóta kiderült, hogy a tabu témákról is képződtek vélemények, annak ellenére, hogy nem volt szabad beszélni róluk. Az is kiderült, hogy ráadásul igen szélsőséges vélemények születtek a tabu témákról. Márpedig minden tabusítás, minden nyilvánosságkorlátozás a nemkívánatos vélemények eltüntetését célozza meg. —Mi a teendő? - Néhány dologban meg lehetne állapodni. Egy sajtótörvény kellene. Bibó István azt mondja, nogy kell egy hatékony közmegegyezés, egy hatékony elem, amelyben egyet tudunk érteni; ennek az egyetértésnek a talaján jelennek meg a különböző, egymástól eltérő részletvélemények. A baj csak az, hogy úgy tűnik, a magyar társadalom jelenlegi állapotában ilyen közmegegyezést nem lenet létrehozni. F.zért van médiaháború, kultúrharc és még a magánkapcsolatok megromlása is ide vezethető vissza, mert más-más kulturális beidegzettségek működnek és nincs meg az a közös minimum, amiben egyetérthetnénk. Nem n\arad más lehetőség, mint a jogi szabályozás és a konfliktusok sorozata; ezeken keresztül meg kell védeni a nyilvánosságot, illetve a lehetőséget, hogy lehessen nyilvánosság. Ha ezt feladjuk, akárminek is nevezzük, a valóságban az történik, hogy a demokrácia, mint olyan megszűnik. - Mindenki szabad sajtót akart 1989ben; kiderült, hogy ezt is mindenki másképpen értette? - Természetesen. A szabadságot a legtöbben úgy képzelték el, hogy Lakatos Ernő ne szólhasson bele a sajtó dolgaiba. De a magyar társadalom szereplőinek fogalmuk nem volt arról, hogy a mellettük levő másik ember mit gondol a legfontosabb értékekről. A magyar társadalom úgy ment bele a rendszerváltásba, hogy igazából n.em volt teljesen tisztában azzal, bogy mit csinál, s főképp, hogy amit csinál, annak milyen következményei lesznek. Ez ma elég világosan látszik. Amikor kiderült, hogy X mást gondolt, mint Y, ezt a másságot ugyanúgy nem viselték el, mint Lakatos Ernő korlátozó gesztusait. A minimális nézetazonosságot mindenképpen el kellene érni, s aztán a részletekben, a konkrét alternatívában vitatkozhatunk. - Mi lehet ebben a folyamatban a magyar újságírók dolga? - Olyan monolit hatalmi szisztéma nincs a világon, soha nem is volt - beleértve a régi ázsiai, keleti szisztémákat is - amelyek az eltérő érdekek bizonyos artikulációját nem engedték meg. A náci Németországban is megjelentek az eltérő vélemények - a klikkharcokban. A kérdés az, hogy az eltérő vélemények milyen módon és milyen tisztasággal artikulálódhatnak. Nem mindegy, hogy egy eltorzult érdekkifejeződés megy végbe a társadalomban, vagy egy letisztult. Á magyar társadalomban mindenképpen kifejeződhetnek eltérő érdekek - nincs olyan politikai erő, amely ezt meg tudná akadályozni. De azt nagyon is lehet befolyásolni, hogy tiszta, vagy torzult érdekkifejeződés megy végbe. Klasszikus mechanizmusa van a torzításnak: el lehet lehetetleníteni az öntudatosodási folyamatokat; nem engedem meg, hogy a valóságos helyzetre, a valóságos összefüggésekre nyíljanak rá a szemek. Baló György írta meg a napokban, hogy a magyar sajtó nem volt igazán hatékony. Egyetlen egy korrupciós ügyet, privatizációs visszaélést nem tudott úgy leleplezni, hogy az komolyan befolyásolta volna a dolgokat. Szerették volna az újságírók ezt csinálni, de nem voltak rá képesek. Ez önmagában egyik jele a nyilvánosság torzulásának. Normális körülmények között a tömegkommunikációnak nem önmagáról kell vitatkozni - amire most rákényszerül, hiszen igyekszik megvédeni magát; ez már a manipuláltság, a torzulás jele. — Vajon miért nem tudott a magyar sajtó közvéleményt teremteni a demokrácia eddigi éveiben? - Mondok egy konkrét példát: mindenkinek fölébred a rossz érzése, amikor arról hall, miféle gazdasági visszaélések, privatizációs ügyeskedések vannak; de gondoljuk csak el, miként élnénk meg mi magunk ugyanezeket a helyzeteket, amelyekről hallunk? Hogyan viselkednénk, ha mondjuk mi lennénk ott, ahol a privatizációs ügyekben döntés születik? Van aki bevallja magának, van aki nem, de az az igazság, ha az ember maga kerülne ugyanezekbe a szituációkba, könnyen lehet, hogy ugyanazt, amit kívülről-távolról visszaélésnek tart, ugyanazt a saját ügyességének a bizonyítékaként élné át. Miért? Ézt a kettősséget egy kiegyensúlyozott értékrendű társadalomban nem lebet tapasztalni. A határozott értékrendű társadalmakban ugyanis lehetnek különböző vélemények és értékek, de az egyikféle kisebbségben van a másikkal szemben; és főleg nem fordulnak elő ugyanazon egyetlen emberben az egymásnak ellentmondó értékek és vélemények. Mi dühöngünk, amikor bizonyos retrográd jelenségeket tapasztalunk; egyszersmind némileg respektáljuk is azt az egyént, aki mondjuk ügyes adócsaló, vagy elég jól helyezkedett a húsosfazék közeiéhen. Szinte irigyeljük. S néha már magunk sem tudjuk, azért dühöngünk-e, hogy ilyesmit büntetlenül meg lehet csinálni ebben az országban, vagy azért-e, mert nem mi csináltuk... Tény, hogy ez a furcsa kettősség azért lehetséges, mert nincs közvélemény, amely ezeket a jelenségeket kontrollálná, fékezné és ilyen módon diszkriminálni tudná. Nincs, megszűnt, szétolvadt. — Nem gondolja, hogy> a sajtó túlértékelése, ha azt várjuk tőle, hogy teremtsen közvéleményt? Hiszen a sajtó se lehet sokkal jobb, mint a társadalom, amelyben működik. - Nem a sajtóról, hanem a nyilvánosságról van szó. Ez több, mint a sajtó. A nyilvánosságra tartozik például, hogy ha valaki a földre dobja a csikket és nem a megfelelő helyre - vajon reagálok-e? Ha nem, ez a nyilvánosság korlátozódása. Más kérdés, hogy mi nagyon leegyszerűsítjük a nyilvánosságot, direkt politikai harcokra és vélekedések körére szűkítjük. Pedig a nyilvánosság és bármiféle közmegegyezés is nem ennyire a felszínen, hanem sokkal mélyebb rétegekben - van, vagy nincs. Arról van szó, hogy a mindennapi életünk eseményeire reagálunk más-más módon, s ez oszt meg bennünket. A sajtó nem lehet csodaszer egy ilyen szituációban és nem lehet csodaszer önmagában sem; valóban nem lehet jobb, mint a magyar társadalom egésze. Bizonyos újságírók, egyes műhelyek lehetnek jobbak, de az egész nem. Magunkat csak magunk válthatjuk meg. — Vagyis mindenkinek egyenként kell megtennie a magáét a nyilvánosságért? - Igen, mindannyian felelősséggel tartozunk. Amikor választunk - és minden élethelyzet választásra késztet, elfogadásra, vagy elutasításra .-, akkor nem mindegy, mit választunk. Nem mindegy az sem, hogy az újságíró behunyja a szemét, vagy leírja amit lát. Nem váltja meg a világot, ha leleplez egy helyi visszaélést, de egyáltalán nem mindegy, hogy leleplezi, vagy szemet huny fölötte. A sok eg.yéni döntés összeadódik, és kialakul belőle - a nyilvánosság - Van-e olyan magyar történeti kor, amelyik ideálisnak látszik ebből a szempontból? - Abszolút tökéletes nyilvánosság nincs és el sem képzelhető, legfeljebb teoretikus spekulációként. De azért jelentékeny fokozatok vannak. Például a dualizmus évtizedei: akkor ugyan rengeteg probléma fölhalmozódott, mégis egy nagy modernizációs folyamat zajlott az országban; az akkori nyilvánosság sok szempontból előre vetítette a majdani problémákat, mégis rengeteg minden kimondható volt. Lukács Lászlót, a magyar királyi miniszterelnököt egy egyszerű ügyvéd meg tudta buktatni; megírt egy röpiratot, amelyben a miniszterelnököt Európa legnagyobb csalójának és szélhámosának nevezte, s nem az ügyvéd ütötte meg a bokáját, hanem a kirobbant botrány nyomán a miniszterelnöknek kellett lemondani. Ady Endre azt írta Tisza Istvánról, hogy vad geszti bolond. Az ilyesmi nem azzal a következménnyel járt, hogy a kritizáló a rövidebbet húzta, hanem lezajlott egy összeütközési folyamat, amelyben a szereplők vagy meggyőzték egymást, vagy nem, mindenesetre artikulálódtak a vélemények. Hogy egy közszereplőt meg lehet bírálni, vagy sem, és milyen mélységig - az nagyon jellegzetes mutatója a nyilvánosságnak. - És a bírálat hangneme minek a mutatója? - Amellett vagyok, hogy a közszereplöt lehessen keményen bírálni. De a sajtó önbecsülésének kérdése, hogy bizonyos tónust nem használ, politikai szereplést el lehet utasítani, a személyiség jogait viszont illik tiszteletben tartani. A politikai szereplő vigyázzon arra, hogy ne csinálja, ami nem illik, nem erkölcsös, az újságíró pedig ne éljen vissza a helyzetével; ne tekintse feudumnak a lehetőségeit, hogy tudniillik ő tud megszólalni, a nyilvánosságnak ő a szócsöve. Á mai magyar sajtót érő bírálatok egy része ilyen értelemben jogos: némelyek olyan hangon szólalnak meg, amit nem olvasok szívesen, mert idegen tólem a hangvétel. - Mi a helyzet akkor, ha megfelelő hangnemű a bírálat, igaz is, mégsem történik semmi? - Ez megint a közmegegyezés és a társadalmi morál kérdése. Ha kellő morális tartása van a társadalomnak, akkor az amorális cselekedeteket bizonyítottan elkövető politikus megbukik. Ha nem ilyen a társadalom, akkor az írás, a nyilvánosság szava elszáll a levegőben. Valakiről kiderül, hogy III/III-as ügynök volt; ahelyett, hogy megszégyenülne, megdicsőül, s ehhez elég, ha azt mondja magáról: ő mégiscsak egy igaz ember... Ha ilyen a közmentalitás, hogy ez megtörténhet, akkor a nyilvánosság hatástalan, a sajtó tehetetlen. Itt a politikus nemhogy a tíz évvel ezelőtti nőügyei miatt nem bukik meg, mint Amerikában, de akkor is marad, ha mindenki tudja - ő is, mi is hogy jogtalan pénzeket vett fel, manipulált, hazudott, rágalmazott. - Meg lehet azt jósolni, hogy mikorra várhatunk egy valódi nyilvánosságot? - Senki sem garantálhatja, hogy akár egy hosszú küzdelemsorozat eredményeként ez a helyzet előáll. A történelemnek nincsenek teleologikus céljai. A mi viszonyainkban benne van ez a lehetőség is - ez a jó forgatókönyv; de benne van a másik lehetőség is, hogy tartósan, belátható történelmi időn belül nem tudjuk megoldani a problémáinkat és egy torzult, manipulatív nyilvánosság lesz. És egy olyan társadalom, amely nem tudja érvényesíteni a maga véleményét; mert nincs is közvélemény, csak partikuláris, szétszakadozott és egymással ütköző, egymást kioltó érzetek vannak. - Lehet viszont az újságíróknak ilyen céljuk? Harc a közvélemény-teremtésért? Az etikai minimumban való közmegállapodásért? - Mint már beszéltünk róla, ez az újságíróknál tágabb kör dolga. Minden munkaterületen lehet úgy dolgozni, hogy az ember nem tartja értelmesnek, amit csinál, ezért nem is köti le a teljes személyiségét a munka. De mennyivel jobb úgy dolgozni, hogy az ember értelmesnek tartja a feladatát. Ugyanis ebben az esetben olyasmit is megcsinálunk, olyasmi is kijön belőlünk, amit szimpla rutinból nem csinálnánk meg. Korrumpált újságíró a világon mindenütt van, mindig volt is és feltehetően lesz is. Lehet ilyen újságírónak is lenni. De nagyobb harmóniában van önmagával, aki komolyan veszi a szakmájából adódó alapvető feladatokat és azt próbálja megvalósítani. Hogy emiatt mennyire kerül konfliktusokba a külvilággal, az egy másik ügylet. Messzemenően becsülöm Fodor Gábornak azt a kijelentését, hogy az ember úgy cselekedjék, hogy önmagával harmóniában tudjon maradni. Éz kiválthatja ugyan összeütközések sorozatát másokkal, kudarcokat is hozhat; de ha nincs meg, akkor valami hihetetlen rossz lelki helyzetbe lehet kerülni. Sulyok Erzsébet