Délmagyarország, 1994. március (84. évfolyam, 50-75. szám)

1994-03-08 / 56. szám

8 KAPCSOLATOK DÉLMAGYARORSZÁG KEDD, 1994. MÁRC. 8. Az 1956-os sortüzek ürügyén OLVASÓSZOLGÁLAT LEVÉLCÍMŰNK: DÉLMAGYARORSZÁG SZERKESZTŐSÉGE, SZEGED, SAJTÓHÁZ, PF.: 153. 6740. TELEFON: 481-460 M

int tudjuk, az első felindulás csak élet ellenes bűncselekményeknél enyhítő körülmény. Indulatból semmit sem célszerű elkövetni. Vártam hát, amíg a történtek kellően eltávolodnak ahhoz, hogy mások számára is tanulsággá váljanak. Még februárban, a legutolsó havas téli szombaton leszálltam a pécsi buszról, s a Mars téri taxi megállóban tetemes időt vártam - hiába. Abban a reményben, hogy a belvárosban talán más a helyzet, átmentem a Széchenyi térre, ahol az esküvői forgataggal szemben teljes volt a mozdulatlanság a taxi állomáson. Miután udvariasan betartottuk az érkezési sorrendet, továbbá előreengedtük a vonatra igyekvőket, egyedül vártam a következő kocsit. Ezalatt jócskán megszaporodtunk, s amikor a begördülő sárga Mercedeszhez félreérthetetlen határozottsággal léptem oda elsőként, a sofőrnek láthatóan csalódást okoztam. A várakozók köziil a választása - helyettem - egy tetszetős külsejű fiatal hölgyre esett, s miután megmagyarázta nekem, hogy ilyen útviszonyok mellett nem sajátíthatom ki önző módon magamnak az autót, ültében utasított, hogy tudakoljam meg az illető hölgy úticélját. Nehezen palástoltam volna meglepődésemet annyi várakozás után őszintén megvallom, nem éreztem feladatomnak, hogy az ismeretlen férfi utasításait végrehajtsam, kényelmét megóvjam, dolgait lebonyolítsam ennyit kérdeztem vissza: „Én?" A taxisban ekkor világosodott meg a küldetéstudat. Na nem a szolgálatásról szóló, hogy ki kiért van, ki a szolgáltató s ki a kuncsaft stb. Ez lejárt lemez. Hanem a pedagógiai szándék, a tanító, nevelő, emberformáló erő, amellyel elhatározta, hogy engem két dologra is megtanít: a megfelelő modorra és móresre. Haladéktalanul felszólított, hogy hagyjam el az autóját. Miután kiszálltam - kerülvén a konfliktus elmérgesedését ő maga mellé ültette a választott hölgyet, akit egyedül kívánt elszállítani. Újabb várakozás következett, immár egy síelésből érkező gyereksereg is begördült Chopokról, sárga Mercedeszünk is lebonyolította fuvarját, s kénytelenül beletörődött, hogy valóban én leszek a következő utasa. Társalgási témánk adott volt, példátlan önkényének okaira kérdeztem rá éppen, amikor ismét felcsattant az ismerős mondat, s immár másodszor váltam kiutasitottá, félóra leforgása alatt, ugyanazon taxiból. Igen rosszul döntöttem, amikor szembeszegülve a vezető akaratával, bent maradtam a kocsiban. Erőszakkal ki nem dobhatott, de minden utas számára demonstrálta, hogy előlük én foglalom a hőn áhított helyet. Mialatt róttuk a hasztalan köröket a városban, volt időm eltűnődni az emberi jogokon, az értünk való szolgáltató jogain, az én jogaimon, és azon, hogy vajon kétszer kizavartak volna-e a taxibál, ha történetesen nem nő vagyok, hanem férfi; nem 48 kiló, hanem 100; nem józan, hanem ittas, esetleg fegyver is villog a kezemben, mert - mint tudjuk - valóban veszélyes szakma a taxizás manapság, csupán arról nem vagyok meggyőződve, hogy a robosztus testalkatú, határozott fellépésű taxis számára én jelentettem az eltávolítandó veszélyt. Nem sok idő alatt jutottam a felismeréshez, hogy amennyiben szombat este a hóakadályokkal terhelt úton a város legszélére valahogy mégis haza akarok jutni, akkor ebből a szolgáltató járműből ki kell szállnom. Búcsúzóul csupán a sofőr nevét, cégét és kocsiszámát tudakoltam - természetesen hiába. Az egyre szakadó hótól csupán egyetlen információt bírtam körmömmel kikaparni a behavazott rendszámot: EBA-280. (Név és cím a szerkesztőségben) Gyermekszínész, Dócról Az igazságtétel finisében, az emberiség elleni bűntettel vádolva egykori sorkatonákat állítanak bíróság elé. Az '50-es években vonultak be a néphadseregbe, többségük munkás- vagy parasztfiatal volt. A Haza akkor is Haza volt, védeni kelleti, '56-ban is. A honvédek parancsot teljesítettek, az akkor érvényes törvények szerint. Ők lennének háborús bűnösök? Azokban a zűrzavaros napokban magam is résztvevője voltam az. eseményeknek. Azok is tanácstalanok voltak akkor a seregben, akik parancsnokoltak. Ilyen jellegű belső konfliktusra nem voltak felkészítve. Kaotikus állapotok voltak, megbénult a felső katonai vezetés. „Cselekedjenek legjobb belátásuk szerint" leggyakrabban ilyen válaszokat kaptak kérdéseikre az alárendeltek. Nehéz volt a helyzetük, különösen a távoli helyőrségekben diszlokált alegységeknek (határőrsök, légvédelmi rakéta osztályok, lokátoros századok). A szorongatott helyzetben lévő fiatal parancsnokok útbaigazítás hiányában önállóan voltak kénytelenek dönteni, gyakran élet és halál kérdésében akkor, amikor a frontvonalak nem voltak és nem is lehettek tisztázva. Sok tiszt átállt a felkelők oldalára, Igy elsősorban az ő segítségükkel jutott a civil lakosság fegyverhez. Ezért kerülhetett sor országszerte, főleg a nagyvárosokban véres atrocitásokra, utcai harcokra a fővárosban kegyetlen gyilkosságokra, felkoncolásokra. így történhetett meg az is, hogy a rádió védelmére kirendelt, hevenyészett tüzelőállásokban tartózkodó kiskatonákat sorra lelövöldözték a múzeum egyik ablakából. Elpusztultak, mielőtt ók maguk lőhettek volna. Sortűz oltotta ki a kezüket magasra emelő sorkatonák életét is a Köztársaság téren. Sok katona orvlövészek áldozata lett. Az elesettek nevét megörökítő márványtáblákat 1990-ben leverték. Ők nem mártírok, nem is hősi halottak. Mélységesen sérti az igazságérzetemet. Mint ahogy az is, hogy az '56-ban elhunytak bajtársait, még élő volt sorkatonákat állítanak bíróság elé. Ezek a katonák esküt tettek az akkori rendszerre. Mit is tehettek volna? Védeniük kellett az adott helyen a rájuk hízott objektumot, lehet, hogy egy fenyegető, egy agresszíven viselkedő tömeggel szemben. Az mondjon (téletet felettük, aki volt már hasonló helyzetben. Abban az időben sem azért tartották a katonaságot, hogy egy szál „kalappal" kiűzhetők legyenek a laktanyából. Előfordult, hogy tüzet nyitottak, mert lóttek rájuk is. Esetenként lőttek parancs nélkül is, félelmükben, mert életveszélyben voltak. Sajnálatos, hogy sok civil polgári lakos is áldozatul esett. A hozzátartozók fájdalmát meg lehet érteni, még ennyi év után is, de a gyűlölködés és a megtorlás szándékát már nem. Nem tartom igazságosnak '56 szereplőinek a túlzottan egyoldalú, elfogult megítélését, mert meggyőződésem, hogy mindkét oldalon harcoltak tisztességes szándékú emberek, persze mások is. A kormányzat mégis szeretne végre ez ügyben produkálni valamit. Néhány öregembert kfván felelőssé tenni, megbélyegezni az országban történt vérengzésekért. Nem válik dicsőségére. Bűnhődjön hát ismét a kisember, akinek anno akkor is a legkevesebb beleszólása volt az események menetébe, legfeljebb szenvedő alanya volt a folyamatoknak. Nem hiszem, hogy az elmúlt hetekben kreált eljárásoknak számottevő morális hozadéka lenne azok számára, akik politikai tőkét akarnak kovácsolni ezekből a nyögvenyelős, nehezen emészthető eljárásokból. Takács József ny. honvéd őrnagy Osztálytársunknak szeretnénk az újság hasábjain is gratulálni. (Bár egy kis ajándékot már átadtunk, de ennek biztosan még jobban örülne!) Csányi Attiláról van szó. Kedves Attila! Február 19«én délután, a nagy havazásban indult a megtelt iskolabusz Dócról Szegedre a színházba, hogy megnézhessük, hogyan szerepelsz. Nagy öröm volt látni, hogy közülünk áll valaki a színpadon és több százan látják Február 26-án, délután a Mozgáskorlátozottak Csongrád Megyei Egyesületének Szeged városi csoportja összejövetelt rendezett a Forró Fogadóban, Röszkén. A meghívásra több környező városból eljöttek a sorstársak, de a kisebb telea nézőtérről. Végig fgyeltünk, izgultunk. A színészek és a gyerekszereplők is nagyon jól szerepeltek. Persze mi rád voltunk leginkább kíváncsiak! A végén felállva tapsoltuk a műsort - a többi nézővel együtt, amit te nem láttál. Ezért most mégegyszer köszönjük a szép előadást valamennyi szereplőnek, s Neked pedig külön is gratulálunk, és további sok sikert kívánunk! Osztály- és iskolatársaid a Dóci Általános Iskolából pülésekről is érkeztek. Jó érzés volt látni, hogy a tavaly megalakult „EgyBtt könnyebb" mozgáskorlátozott ifjúsági csoportból is jó néhányan megjelentek. A szegediek szeretnének létrehozni egy ifjúsági csoportot a mozgáskorlátozott fiatalok részére. Magam a vásárhelyi, Nagy Zsolt pedig a szentesi ifik nevében ígéretet tettünk, hogy segítjük e hasznos kezdeményezést. Végül, de nem utolsó sor• Visszhang Pontosítsuk a címet „falusi vendéglátókra", mert hogy az ó esélyeikről szólt Frici újabb kalandjai című cikkem a március 4-ei DM-ben, meg arról, hogy a nekik szóló, televíziós távoktató sorozat első adása inkább elijeszthetett egyeseket - riportom szereplőit mindenesetre - tanyájuk vendégfogadóként hasznosításától. Mivel Mihály Illés tanár, a TIT távoktatással foglalkozó szakembere, ráadásul a Magyar Idegenvezetők Szövetsége Csongrád megyei szakosztályának elnöke megtisztelt azzal, hogy részletesen tudósított egy általa ismert ellenpéldáról - amikor is két évi, vendég nélkül eltelt várakozás után valakinek végülis csak beindult tanyai vendéglátós üzlete - , készséggel térek vissza a témára. Mihály Illés nehezményezi, hogy egyetlen példából szőttem „teljesen letargikus, lemondó, reménytelen és reményevesztett hangulatú" cikkemet, - ez egyébként riportszerű feldolgozás esetén cseppet sem szokatlan! - , szerinte elriasztom „azokat, akik még csak gondolatban kezdtek volna foglalkozni a témával", s elbizonytalanodnak így azok is, akik belevágtak. „A reményt nem szabad meghalasztani még a szerbiai határ szélén sem; bízzunk benne, hogy a háború véget ér, mert egyszer véget kell hogy érjen, mint ahogy a történelem során a 15, 30, 100 éves háborúk is véget értek!" Hát ez az, kedves vitapartnerem, pont erről van szó: a déli határszakasz kilátásairól! (Mellesleg én optimistább vagyok Önnél, (gy a háború évtizedes elhúzódását nem tartom jó érvnek. Egyébiránt Ön is egyetlen, igaz, pozitív példából vonja le azt a következtetést, hogy csak kitartás kérdése az egész.) Ami mondandójának további, főbb passzusait illeti, jórészt egyetértünk. Hogy vállalkozói elszánással párosuló, önkormányzati segítség és össztársadalmi méretű akarat lendítheti föl a falusi turizmust ban, köszönet illeti a Forró Fogadó vezetőjét és dolgozóit a szíves vendéglátásért, a figyelmes és udvarias kiszolgálásért! Sipter Olga (is), az olyan nyilvánvaló, mint az, hogy adókedvezményekkel, az idegenforgalmat (is) szolgáló infrastruktúrával az egyéni vállalkozókat nyomasztó terhek könnyíthetők. (Efféle, evidenciaként megfogalmazott kijelentésektől már csak műfaji okokból is tartózkodtam.) Ami pedig a távoktatás szereplóim által kifogásolt első adását illeti, a nézetkülönbségünk változatlan, de ez szerintem nem baj. Ön azt írja, „a vetített első rész valóban csinos kis fogadókat emelt ki a talonból. De nem értem, ez miért riasztó, hiszen a film csak az eredményt mutatta, azt, milyen lett és nem azt, hogy miképp lett olyan... A kétszer tizenkét részes oktatófilmről az első rész levetttése után - véleményem szerint nem szabadna az egészet érintő következtetést levonni!" Nos, a műsorújság ajánlatát, hogy most majd praktikus tudnivalókat, címeket, szakkönyveket, stb. ajánl az első film - s csak erről volt szó! - , nem sikerült a képernyőn viszontlátniuk beszélgetőpartnereimnek. S mit tegyek, őket a mintának bemutatottak tényleg megriasztották! Jelzem, egy kizárólag idegenforgalommal foglalkozó testület minapi tanácskozásán több szegedi utazási iroda munkatársa is megerősítette azt a hitemet - s végülis ezt mondták Írásom szereplói -, hogy városi embernek éppenséggel nem a márványcsempés fürdőszoba fog hiányozni, ha tanyára, falura megy nyaralni, hanem a tisztaságával vonzóvá tett egyszerűség, még akár azt is mondhatnánk: a nomád körülmények. Végül szeretném informálni mindazokat, akiket falusi házuk, tanyájuk idegenforgalmi hasznosításának gondolata foglalkoztat mostanában: nem újságírói feladat lehetőségeiknek tág teret nyitni. De ha ezt akár negatív példák, akár a TIT erőfeszítéseinek bemutatásával - megtehetem, nem leszek rest... Pálfy Katalin „...olt ringatózott a koporsó a hullámok tetején..." Apai nagyanyám ősei örökében hosszú életet élt, 92 évesen halt el. Még egyetemista éveimben is sokadjára hallottam tőle a szegedi árvtz történéseit. íme meseszerű élménybeszámolóinak egyike! - Gyerekkoromban a Klauzál téren, a Kis Dávid-házban laktunk. (Ahol a Kígyó patika működik.) A tizennegyedik életévemet töltöttem be, amikor Szegedre zúdult 1879 márciusában a nagy árvíz. Azon az estén nyugtalanul feküdtem le, nehezen aludtam el. Éjszaka szokatlan zajra, hangos beszédre ébredtem. Emeleti lakásunk nyüzsgő méhrajhoz hasonlított. A földszinti lakásukból „kiöntött" családok nálunk is menedéket találtak. Reggel alig hittem a szememnek. Tenger hullámzott alattunk! Az embereket mentő szurkos csónakok között különös vtzijármű, igazi lélekvesztő tűnt fel. Velünk szemben, a Kárász-ház kapujánál egy haloltat „szállító" koporsó úszott. Hogy honnan, ki tudja minden bizonnyal valahol, egy házban felravatalozott halott jutott a Klauzál térre. Az akkori szokás szerint az elhunytat a lakástól kísérte ki utolsó útjára a gyászmenet a temetőbe. A vlz nyomhatta he az ablakokat vagy az összedőlt ház romjai közül indulhatott utolsó útjára. Szóval ott ringatózott a koporsó a hullámok tetején, később aztán az irányt változtatott sodrás tovább szállította a Tisza medre felé. Nagyanyám csak utólag hallott arról, hogy heroikus küzdelmet vívtak az emberek a gátakon a pusztító széllel, vízzel, amikor a vihar könnvedén dobálta a karókat, cölöpöket és a tömérdek zsákot elnyelte a tengernyi vlz• A jajveszékelve menekülők ezreit sem látta, ő csak a hozzájuk érkezők bánatát érzékelte, és azt a táncot lejtő koporsót nézte. Szemtanúként elmesélt története az árvízi katasztrófa legendakörének apró töredéke. Talán a leírásokban is szereplő Kocsonya utcai esettel azonos, amikor az egyik házban nyitott koporsó körül állt derékig érő vízben a zokogó rokonság. Szerencsére őket kimentették, mert utána összedőlt a ház, és mindent eltemetett a víz. A tragikus történet akarva-akaratlanul fel felbukkan az életemben. Az 1970-es évek végén idegenvezető szakkört vezettem az Úttörőházban. Alkalom adódott arra is, hogy a gyerekek - zömmel 13-14 éves lányok - a gyakorlatban is hasznosítsák a tanultakat. Az egyik tanév végén hódmezővásárhelyi úttörők érkeztek vendégségbe. Öt csoportba osztva két-két kis idegenvezető kísérte őket a belvárosba. Titokban utánuk eredtem, s innen-onnan figyeltem városismertető sétájukat, hiszen munkánk termését takarítottuk be. A Klauzál téren éppen a 2. számú csapat érkezett Kossuth Lajos szobra elé. Én a szobor mögül közelítettem feléjük. Elképzeltem, hogy a nyolcadikos szőke lányka a leírás szerint ismerteti a tér jellegzetes nevezetességeit (Kossuth-szobor - Lengyel Lőrinc palotája - régi Európa-szálló - Wagner-ház - Zsótérház - Kárász-ház - Kis Dávid-ház), s valahol a közepénél tart. Megriadtam, mert a következőt hallottam: és képzeljétek el, a Kárász-ház előtt ott ringatózott a koporsó a hullámok tetején!" Kilestem a szobor mellől, s a dermedt csendben régi időkbe meredi tekintettel bámultak az ifjú vőndégek a szegedi klasszicizmus egyszerűen monumentális alkotásának irányába. Tétova léptekkel megindultak a Kárász utca felé, s egyre élénkebben mondogatták: „Itt ringatózott a koporsó!" Egyikőjük mintegy lezárta a témát: „A Tisza árja volt a gyászmenet" - aztán megpördült és himbáló léptekkel ellejtett. Egyáltalán nem keseregtem, hogy az ismertetésből valószínűleg néhány adat kimaradt. Boldog voltam, hogy a tinédzser lány fantáziája a műemlékvédelmi keretbe nagyanyám történetét is beleszőtte. Mentségem: a tanfolyam során az emlékképet csak kiegészítésül meséltem el, hogy színesebbé tegyem a komor tél álmosító hangulatát. Az egykori vásárhelyi gyerekek a kis idegenvezetőimmel együtt már közel harmincéves fiatalemberek. Gyermekkoruk napjaiból bizonyára sokat felejtettek, de abban is biztos vagyok, hogy amikor a Klauzál téren áthaladnak, akkor nemcsak Kossuth jut az eszükbe („Szegednek népe nemzetem büszkesége"), talán a korábbi történelmi események is felvillannak a város múltjáról, a Kárász-házra tekintve azonban számukra az is megmaradt, hogy: „ott ringatózott a koporsó a hullámok tetején ". Plesko András Mozgáskorlátozottak farsangja Hogyan legyünk mégis vendéglátók?