Délmagyarország, 1994. január (84. évfolyam, 1-25. szám)

1994-01-08 / 6. szám

8 JAMBUS SZOMBAT, 1994. JAN. 8. Kovács Zoltán Achilles-sarok az írás olyan, mint a nagyszobánk, hová bemenekül az ember s várja, hogy az olvasás árnya rávetüljön az oly napsütéses tájra: a körvonalak némelyike visszahúzódik mások rémisztően közel merészkednek s a sarok helyén lucskos tócsák fogadják a remegő lábú tulajdonost: a folytonos átrendezés tájteremtés helyett csak a teret szűkíti folyton reményt képzelve a kép kilátszó csücskére: nem a keret szűk, legföljebb a hézagba fér könyékig a kar, mely gyengül folyvást: a kitöltetlen helyek állandó gyanúval övezve A JAMBUS IRODALMI PALYAZAT FŐ SZPONZORA A TOLKIEN KÖNYVESHÁZ HETI AJANLATA JAZZ LEXIKON 222 HAJVISELET JIM MORRISON: AMERIKAI IMA JUNG: AION -j\ Várom vásárlóimat, a régi Bruckner mellet, TOLKIEN KÖNYVESHÁZBAN, hétköznap reggel 9-től este 7-ig, míg szombaton 9-től 13 óráig Tisza L. krt. 39. NÉMETH GYŐZŐ cégtulajdonos Belányi György Egy földmérő álma „Ez csak félreértés lehet, de mi belepusztulunk." (F. K.) Dr. Madarász Imre könyve az olasz Irodalom történetéről a múlt év végén került a könyvesboltokba, s bizonyára nem csupán az olasz szakos egyetemisták forgatják majd szívesen ezt az évszázados mulasztást pótló könyvet. Szerzője a magyar tudományos élet egyik legfiatalabb kandidátusa, 32 évesen a debreceni egyetem olasz tanszékének vezetője. A könyv megjelenése jó alkalom arra, hogy rövid mérleget vonjunk évtizedek irodalomtörténeti hiányosságairól is dr. Madarász Imre segítségével. - Bevezetőjeben azt írja, hogy csaknem egy évszázada nem látott napvilágot magyar nyelvű olasz irodalomtörténet. Mi az oka annak, hogy generációkon keresztül ilyen hátrányos megkülönböztetésben részesült az olasz irodalom? - Hazánkban az elmúlt évtizedekben sem a közoktatás, sem a könyvkiadás nem kezelte rangjahoz méltóan az olasz irodalmat. A diákok a középiskolákban jó, ha a Dante-PetrarcaBoccaccio „triászról" tanultak valamit, az olvasóközönség a könyvesboltokban az ő műveiken kívül legfeljebb néhány reneszánsz, illetve huszadik századi olasz 3lkotáshoz juthatott hozzá. Igy alakult ki az a helyzet, hogy az angol, a nemet vagy a francia irodalom legnagyobbjait nem ismerni nálunk (is) műveletlenségnek számít, ugyanakkor bölcsészdiplomával rendelkező honfitársaink sem hallottak az olasz irodalom olyan élvonalbeli klasszikusairól, mint például Ariosto, Parini, Alfieri vagy Foscolo. S be kell vallani - a „mundér becsülete" ide vagy oda -, hogy a magyar italianisták sem tettek eleget annak érdekében, hogy ez a képtelen helyzet megváltozzék. - Az irodalomtörténeti adatok, tényfeltárások mellett igen jellemző a kritikai hangvétel is. A kritikai észrevetelek nem jellemzőek az eddig írott magyar irodalomtörtenetekre. - Épp az említett okokból a magyar publikum nagy része nem látja tisztán az olasz irodalom értékeinek arányait. Egyes századunkbeli szerzőket messze rangjukon fölül értékelnek, míg korábbi időszakok összehasonlíthatatlanul nagyobb alkotóiról tudomásuk sincsen. Kritikai észrevételeimmel ezeken a torzulásokon szerettem volna javítani. Másrészt gyakran szükséges volt hazai irodalomtörténészek - például a népszerű Szerb Antal - megállapításait szembesíteni az italianisztika újabb eredményeivel. - Eddigi könyvei, tanuláz év tanulsága Dr. Madarász Imrével beszélget Színesük György az új olasz irodalomtörténetről mányai, valamint ez a könyv is azt bizonyítja, hogy főként a felvilágosodás es a romantika olasz irodalma érdekli. Mi lehet a magyarázata annak, hogy a magyar olvasók épp e korszakot ismerik legkevésbé e gazdag irodalomtörténetből? - A magyar italianisztika erősen - túlságosan is komparatisztikai beállítottságú, vagyis elsősorban, gyakran kizárólag, azt vizsgálja, hogyan és mennyiben hatott az olasz irodalom a magyarra. Márpedig az olasz-magyar irodalmi kapcsolatok eppen e két nemzeti irodalom egyik fénykorában - a felvilágosodás és a romantika idején - lazultak meg a korápbi korszakokhoz képest. Igy aztán a barokk vagy az Árkádia másod-, harmad- vagy negyedrangú szerzőiről - magyar kapcsolataik okán több szo esik nálunk, mint egy Parini vagy egy Alfieri géniuszáról. Márpedig az utóbbiakkal született újjá a nagy olasz irodalom. Az olasz felvilágosodás és romantika kutatása a magyar italianisztika egyik legnagyobb adóssága. Ezt igyekeztem törleszteni könyveimmel és azzal is, hogy a debreceni egyetem általam vezetett olasz tanszékén munkatársaimmal megszerveztük az Olasz Felvilágosodás és Romantika Kutatóközpontot. - Munkája végén röviden áttekinti a kortárs szerzők munkásságát s nem túl szívderítő végkövetkeztetésre jut a mai olasz irodalom helyzetét illetően. Röviddel Moravia halála után, Umberto Eco nagy hatású regényeit követően mi indokolja ezt a borúlátást? - A „magas irodalom" hanyatlása, válsága világjelenség, nem olasz specialitás, ám az olasz literatúra nagy hagyományának fényeben különösen szembeszökő. Nem vitatom sem Moravia, sem Eco érdemeit: A közönyösök, Az unalom vagy A rózsa neve igen jó regenyek - Moraviát sokkal kevésbé szigorúan ítélem meg, mint a mai olasz kritikusok, irodalomtörténészek zöme -, de az olasz regény élvonalába nem tartoznak, más műveikről és egyéb nálunk népszerű regényekről - pedig nehéz lenne eldönteni, „nagy hatásuk" mennyiben köszönhető a reklámnak, sajtókampányoknak, filmeknek, s mennyiben valós művészi értéküknek. S ha már itt tartunk: az utóbbi években nálunk olasz irodalom címszó alatt olyan silány kultúripari tömegtermékek is napvilágot láttak, melyek a jelenkori olasz irodalomról a reálisnál is sokkal siralmasabb képet festenek, mondhatnám, torzképet. - Radó Antal 1896-ban megjelent összegző munkáját követően milyen lényegi hangsúlyeltolódások jellemzik a legújabb olasz irodalomtörténetet? - Radó Antal 1896-ban megjelent kétkötetes munkája a pozitivista erudíció emlékműve. Adatokban bővelkedik, szerkezete, stílusa nehéz, nem mindig tesz különbséget igazi nagyságok és kevésbé jelentős művészek, illetve művek között. Én megpróbáltam rövidebben, világosabban, tagoltan, ugyanakkor olvasmányosabban összefoglalni az olasz irodalom történetének legfontosabb korszakait, irányzatait, alkotásait és alkotóit, természetesen az időközben eltelt évszázadot is beleértve. Olyan könyvet igyekeztem írni, amelyet elejétől végéig „el lehet olvasni", s talán élvezetes js. - Ön szerint milyen gyakorisággal kell „újraírni" a nemzeti irodalomtörténeteket? - Legalább emberöltőnként. Persze, minden irodalomtörténész titokban abban reménykedik, hogy sikerül olyan művet írnia, mint az általam oly sűrűn idézett De Sanctis remeke, mely csaknem másfél évszázad elteltével is él és hat. De hogy valóban sikerül-e, azt csak a jövő mutathatja meg. - Egy összefoglaló munka megírása után mit érez az olasz és magyar irodalom közti legjellemzőbb rokonságnak? - Az irodalom Magyarországon és Itáliában is több volt szoros értelemben vett önmagánál: egy nemzet létezésének megkülönböztetett fontosságú formája, öntudata volt a legutóbbi időkig. A magyar és az olasz irodalom legnagyobbjai egyaránt váteszek akartak lenni, népük erkölcsi vezetői, lelkiismerete. Nem véletlen, hogy Petőfi és Mazzini szinte szó szerint ugyanúgy: „lángoszlopnak", illetve „felhőoszlopnak" nevezik a Költőket. Az ő példájuk is tanúsítja, hogy irodalomesztétika! és erkölcsi értékek eltéphetetlen szálakkal kötődnek egymáshoz. Arra ébredtem, hogy félek. Nem tudom, mikor és hogyan írom ezeket a mondatokat de talán nem is fontos. írva vannak, legyen ez elég. Arra még emlékszem azért, hogy álmomban történeteket mondtam hajnal felé, véres, megrázó történeteket, amelyekben egyre és egyre menekültem, bár sosem tudtam, ki elől, mi elől futok. Álmomban gyakran leírtam mindezt. Azt álmondtam, hogy fogalmazok, pontosan mérem ki a szavakat, mintha ezen múlna, tart-e még tovább az álom. írtam, hogy álmodhassak -, vissza akartam tartani magam egy világban, amelyhez akkor van közöm, ha nem tartozom hozzá. így született ez az írás. Amikor elalszom, hajnal van már vagy pirkad csupán. Hirtelen megy végbe ez, mintha ode se figyelnék, mintha egyéb gondom se volna, csakhogy másra gondoljak. Bármi másra. így aztán csodálni nem való, hogy nemrégiben például a főnököm jutott az eszembe. Mert van főnököm, vagyis hát csak volt - éppen ezt akarom elmesélni, bár álmodni róla sohasem kívántam. Akkoriban, amikor a dolog megesett, már fölmértünk minden földet. Munka így nemigen akpdt, dolgozni azért kellett. Átfordulok a másik oldalamra, mindig a bal oldalamra fekszem először, s ha már kissé elszunnyadtam, át a jobbra nem akarom álmomban megnyomni a szívemet -, ezen alszom. De nem történt semmi. Szokatlan feszültség volt ugyan bennem, lábaim összeszorítva szinte úgy feküdtem, mint holtak a sírban. Ez megrémisztett. S akkor eszembe ötlött, hogy hiszen el volnék bocsatva, a főnök előző nap kitett a munkahelyemről. Egyoldalúan. A főnökök általaban szeretnek egyoldalúan tenni valamit, ez a foglalkozásuk. S ilyenkor hozzá még azt hiszik, igazuk van. Még ha éppen nincs is. Amiről beszélek, azt persze csak álmodom. Vagy amiről álmodom, arról beszélek csupán, nem tudom már, hogyan van ez. Annyi bizonyos, jött akkor az utasítás, hogy mérném föl ezt meg azt a területet, oda és vissza, így megy úgy stb. el lehet képzelni. Azt mondják, hivatalomban pontos földmérő vagyok, vigyázok arra, ami van. Mondhatni, módszerem ez. Minden egyes rögöt megbecsülök, el mégse vesszen. Végül is, ki tudhatja, mi vetheti meg a lábát egy talpalatnyi földön akár? Szóval, fogalmazok félálomban, kimentem én a megjelölt terepre, bár emlékeztem, hogyne emlékeztem volna, hogy éppen ott jártunk előző nap, és elvégeztük, amit végezni kellett. Azért kimentem. Térültemfordultam, egyszer, kétszer, sokszor, s mire lement a nap, készen álltam. Ahogy sötétedett már, emlékszem, annyira belemerültem a munkába, hogy véletlenül egy darab kőbe botlottam. Kicsi, lapos, enyhén kereszt formájú, furcsa egy kő volt az. Lehajoltam érte. Másnap reggel a főnök elé tettem a jelentést. Nemsokára magához hívatott. Rövid volt és elegáns. Nő létére egyre csak fújta a füstöt, két szippantás között - szót nem szólt - elintézett. Egy megrovó tekintet, egy ajkbiggyesztés, mélyen leszívott cigaretta, hajfodrainak bágyadt helyreigazítása - időnyerés! -, hoszszan és élvezettel kieresztett füst (köhögni kezdtem ekkor, merthogy nem dohányzom), s máris kehemben volt a jelentésem. Értek én a szóbói, még ha nem mondják is -, szóval, amit csináltam, hasznavehetetlen. Vettem a kalapom, kimentem újra a terepre, csendes, őszi eső permetezett, s hozzáláttam a munkához. Este aztán nem akartam hinni a szememnek. Mindent ugyanúgy csináltam, mint előző nap, mint addig bármikor, és mégis, a terület, mutatták a számok, megfogyatkozott. Eppen hogy, de kisebb lett. Rettegve vittem be másnap a jelentést. A főnök hosszas vizsgálódás után ugyanolyan szótlanul adta vissza, mint előzőleg, azaz majdnem ugyanolyan szótlanul, mert két szippantás között - már az ajtóban voltam - pontosabb munkára szólított fel. De nem változott semmi, a terület napról napra egyre kisebb lett. A munkahelyemen hamarosan szóbeszéd tárgyává váltam. Elterjedt, hogy megbízhatatlan vagyok, mert az nem lehet, hogy csak úgy fogyjon valami, ami föld. De nát a műszerek ezt mutatták. Azzal is meggyanúsítottak már, hogy éjszaka, titokban, elhordom onnan a földet, más helyre viszem, hogy ott házat építsek magamnak, mint valami területenkívüli. Magamnak való voltam mindig is, azért ez a vád felbőszített. Ellenőrzést kértem. Hanem aztán csak ötöltekhatoltak, összedugták fejüket a kisebb főnökök meg a nagyobb főnökök, lapos pillantásokat vetve időnként reám, s végül meghozták a döntést: El vagyok bocsátva. Visszafordultam a másik oldalamra, érezni akartam a szívemet. így hát nem maradt más választásom, folytattam a munkát, immár hivatalától megfosztott földmérőként, mint ahogy folytatom ezt az írást is. Nap mint nap kijárok a terepre, olykor az éj leple alatt, titokban, térülök-fordulok, egyszer, kétszer, sokszor, s aztán csak várom, hogy teljék az idő. Ez hát a feladat, az egyetlen feladat, amit még el kell végeznem. Forgolódom álmomban, mintha a kimért föld fordulna velem, s ahogy mozdulok, szavakat formál az ajkam hangtalan. S én álmomból szorgalmasan másolom át e szavakat ide ide, ide, ide! -, bár kétségem támad olykor, hogy a darab föld, amin fekszem, van-e még. Hajnal felé, ahogy félig álomba merülök, fel-felpillantok néha, és hosszasan nézem az enyhén kereszt formájú, lapos követ, amit a kezemben szorongatok. A Jambus Irodalmi Pályázat vers kategóriájában 3. helyezést ért el Kovács Zoltán: Achilles-sarok című verse, próza kategóriában 3. lett Belányi György: Egy földmérő álma cfmű frása.