Délmagyarország, 1993. szeptember (83. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-27 / 225. szám

6 HIRDETÉS DÉLMAGYARORSZÁG CSÜTÖRTÖK, 1993. SZEPT. 23. Azért mentem el, hogy megtudjam, ki a barátom, ki az ellenségem" Újból itthon Bor no Lajos Kiírna Lajossal beszélgetek a Sajtóházban. Ez a kije­lentés két hónappal ezelőtt a világon senkit nem érdekelt volna. Most azonban, az ismert vendéglős vállalkozó nagy nyilvánosságot kapott eltűnése, ntajd I)él-Afriká­han való felbukkanása, végül néhány nappal ezelőtti ha­zaérkezése folytán - nyilván többeket érdekel. Ha egy százharminc kilós emberre azt mondanám, be­esett az arca, talán furcsán hangzana. Az azonban látszik rajta, finoman szólva sem hagyták hidegen az elmúlt he­tek eseményei. • Lajos, ha koráhhan fo­cimeccseken találkoztunk, johh kedélyünek látszottál. S valahogy nem is vagy olyan napbarnított, mint egy dél-afrikaitál várná az ember... - próbálom oldani a mindkettőnkön érezhető feszültséget. - Ott most tél van - mond­ja. s e szűkszavú válasz után nem sokáig kerülgethetjük a lényeget. • Mondd, mikor, és miért tűntél el tulajdonképpen? - Július 28-án. egy szerdai napon mentem el, mégpedig úgy. hogy senkinek nem szól­tam a szándékomról, senkitől nem köszöntem el. • Miért kellett ennyire titokban menned? - Sok oka volt. Talán a leg­lényegesebb, hogy féltem. Tu­dom. ez furcsán hangzik egy ekkora ember szájából, de aki ismeri a mai viszonyokat, tud­ja, hogy az élet elleni fenye­getés. a családom épségének felvetése nem tréfadolog. A másik ok a reménykedés volt. Márciusban már voltam Dél­Afrikában, s az akkori ígéretek kiváló munkalehetőségről szó­ltak. Azt reméltem, oltani munkámmal rendbe ludom hozni az itthoni pénzügyeimet. A harmadik ok pedig: egy új­ságcikk miatt olyan lehetetlen helyzetbe kerültem, hogy már nem volt itthon hitelem, be­dugultak azok a források, ame­lyek révén még esetleg rendez­gettem volna az ügyeimet. • .4 távozásod után is jelent meg rólad egy-két cikk... - Igen, abban tévedtem legnagyobbat, hogy csak az a cikk árthat nekem. A későb­biek még többet ártottak, leg­főképp azzal, hogy tartalmuk csak részben fedte a valóságot. • Mi igaz és mi nem a rólad szóló hírekből? - Nem vitás, hogy voltak és vannak pénzügyi problémáim. • Nem állítom, hogy ezek­hez túl sok köze lenne a nyilvánosságnak. A tisztá­zás érdekéhen azonban mé­gis jó lenne, ha beszélnél róla. - A rólam szóló cikkekben végig kölcsönök szerepelnek. Tényleg vannak tartozásaim. Csakhogy itt olyan ügyekről van szó: ha sikerül a vállalko­zásom, akkor üzlettársamnak nevezi magát, aki pénzt adott, ha bukás van, s én vagyok a fővállalkozó, akkor már köl­csönadóként szerepel az illető. • Akkor ez olyan, mint a sportban: a siker mindig közös, a bukásért vigye az edző a balhét... - Sosem úgy zajlottak az ügyek, hogy én kértem pénzt valakitől. Mindig mások jöttek, hogy szeretnének beszállni. Hogy végül is a mostani köve­telésekből mennyi jogos, azt ezután fogjuk tisztázni. • 1991-ben az év sport­szponzora voltál Szegeden. Az elmúlt hetekben ezt is felemlegették neked: más pénzéből adakoztál. - Ez a legfájóbb pont szá­momra az egész ügyből. 91­ben ugyanis még két forint adósságom nem volt. • Az adósságaidat illetően itt röpködtek a milliók. Mennyi valójában? - Biztos, hogy több millió... • Kettő is több, meg ötven is. - Nem tudom, hogy zárták az üzleteimet, ezért nem tudok pontos összeget mondani. És azt sem tudom, kivel sikerül megegyezni, és kivel kell eset­leg pereskedni. • Távollétedben új bérlője, tulajdonosú lett a Kishoj­tárnak, a Fesztiválnak, s a Három Muskétásnak is. Ez azt jelenti, a korábbi sikeres vendéglős, több üzlet rész­beni vagy százszázalékos tulajdonosa most itt áll üres zsebbel, üzlet nélkül? - Igen. De nem félek a munkától, eddig sem féltem. Remélem, hogy talpra tudok állni. • Mondd, hogy éled meg azt, hogy sikeres, szinte ünnepelt üzletemberből egyik pillanatról a másikra csaknem botrányhőssé vál­tál, s hogy azok közül is so­kan sportszerűtlenek voltak veled, akik sokat köszön­hetnek neked? - Rosszul. Nagyon rosszul. Csak az a szerencsém, hogy van egy csodálatos élettársam, aki távollétemben is sokat se­gített, és most is nagy táma­szom. . • Ne haragudj, de meg kell kérdeznem: akkor hogy tudtad megtenni, hogy az eltűnésed után három hétig még vele sem tudattad, hol vagy? - Nem akartam alakos­kodásra késztetni. Nem akar­tam, hogy az legyen: ő tudja, hol vagyok, de nem mondhatja meg senkinek. • Igy viszont rettenetes három hete lehetett... - Biztos, hogy neki volt a legnehezebb. Meg a szüle­imnek. A 76 éves apám majd­nem ráment... - s itt elakad Barna Lajos szava. Hosszú má­sodpercek telnek el, amíg foly­tatni tudja. - Tudod, az fáj leg­jobban, hogy itt mindenki a „kölcsönhalmozó" Barna La­josról beszél, s arról nem, hogy annak a vendéglátásnak, amit a városban csináltam, híre volt. A Kisbojtárnak olyan vendég­könyve volt, hogy arra az or­szágban sok helyen büszkék lennének. Szerencsére azért vannak barátaim, akik távollé­temben is segítettek, és most is segítenek. • Mondd, végül is megérte ez a „kirándulás"? - Egyáltalán nem. Egyrészt, mert kinn sem jöttek be a szá­mításaim, másrészt itthon sem lett egyszerűbb a helyzetem. Mindehhez még jött az, hogy odakinn ellopták a pénzein, úgyhogy hazajönni sem volt egyszerű. Azt is túlzás lenne állítani, hogy a kinti követség nagy segítségemre volt. De ez már más fejezet. • Mondd lMjos, hol hibáz­tad el? - Először talán ott, hogy túl sokat vállaltam. Ekkora volu­menű vállalkozást már egy em­ber nem tud kellően áttekin­teni, s nem neveltem ki magam mellé olyat, aki át tudna vál­lalni a terhekből. Másodszor ott, hogy az első intő példa után, amikor a Kisbakterben kezdtek felgyűlni a veszte­ségek, akkor nem szálltam ki belőle egyből. Ehelyett toltam magam előtt a hiányt. A har­madik hiba pedig, hogy a sör­főzdémben, amikor megsava­nyodott a sör, újabb milliós veszteségeket okozva, akkor nem próbáltam mindjárt túlad­ni rajta. Miután saját maga számára is levonja a tanulságokat, azt mondja - kicsit kesernyés mo­sollyal - Barna Lajos: tudod, ha lenne kedvem viccelni, azt mondanám, azért mentem el, hogy megtudjam, ki a barátom és ki az ellenségem. Mert tény, hogy ez most kiderült. Balogh Tamás • A szegedi dóm bejáratánál Kondé Lajos káplán, Szeged­Csanád egyházmegye ifjúsági felelőse fogadta a városból és vidékről érkező csoportokat. A kibővült egyházmegye új plé­bániáinak fiataljai szombaton, a Szent Gellért ünnepén ren­dezett ifjúsági napi találkozón ismerkedhettek egymással. Amint a dóm előtti nyüzsgést, majd a hivatalos programok kezdetekor a padsorokat fi­gyeltem, láthattam: az alkalmat alaposan kihasznaltak a tizen­és huszonévesek. Ez a megállapítás számbeli megjelenésükre vonatkozik. A többit úgyis elmondják ők maguk... Még mielőtt bejelent­keztek volna, a lépcsőkön szó­ba elegyedtem néhány fiatal­lal. A tizenötödik alkalommal megrendezett ifjúsági nap csillogó szemű vendégeivel: - Szeghalomról jöttünk ­mondja a tizenhárom éves Nagy Gábor - plébánosunk. Nagy József vezetése alatt. Ve­lem van Kiss Nóra és Török Gábor. Nagyobb krisztusi kö­zösségre vágyunk, itt bizonyo­san megtaláljuk. A program sokat ígér. minden percét ki akarjuk használni! ...És sod­ródnak a tömeggel. Mátyás János plébános ­magas, fiatalos, megnyerő kül­sejű férfiú - Kunágota és Dombiratos ifjaival érkezett. - Hat diákot hoztam, örömhírt szeretnénk magunkkal vinni. A maguk során tanítványaim erre készülnek. A dombira­tosiak különben kerületi hittan­versenyt nyertek, külön kihí­vásnak érzik, hogy az itteni ta­pasztalatokat továbbadják. A bejelentkezésnél minden­ki kitűzőt kap. Rajta a kereszt­ségben viselt neve. Az illendőség úgy kívánja, hogy a továbbiakban így szó­lítom és említem beszélgető­társaimat. Akik ezt természe­tesnek találták - egymást is ilymódon szólíthatták, testvér­ként. Eszter és Marta egyaránt ti­zenhat éves. A szegedi Szent József plébániától érkeztek. A két diáklány még nálam is kíváncsibbnak bizonyult ­mindenáron „igazi" újságíró­igazolványt akartak látni. Kérésüket természetesen telje­sítettem, s akkor kiderült, hogy tulajdonképpen „kollégáim": diáklapot szerkesztenek, élmé­nyeket jöttek gyűjteni, s ezt úgy érik el, ha tevőlegesen részt vesznek a műsorokban. Ez már az ő helyzeti és korosz­tályos előnyük! S elkezdődött a délelőtti program. (Szombati számunk­• Ifjúsági nap Szent Gellért ünnepén Lehajoltak - kincset találtak... ban, a Szertartások rovatban részletesen ismertettük). Az egész napot a Szent Belléri Könyvkiadó támogatásával rendezték. Jómagam a délutáni, alter­natív műsorok iránt érdeklőd­tem, mivel akkor és ott vált­hattam nyugodtan szót a nap főszereplőivel, az ifjakkal. Két órától ugyanis a hittanterem­ben Miklós atya válaszolt a fel­tett kérdésekre, miközben a dóm főoltára előtt a Jézus Szí­ve Társaság mutatkozott be. A dóm előtt, a szabadtéri szín­padán, a sok neves előadó­művész kibérelte helyen Kati Üllésről, Bandi Kistelekről és Jani TápRól játszott. Szó sze­rint. Judit tanárnő, a Karolina iskolából, játékmesterként irá­nyította a csapatokat. Az egyik legényen trikó feszített: Ság­vári - Szeged. Az ismerkedés is játékos formában történt. Halászfogás, Személyek, ki a házból!. Kacsintós, Svédfogó, reflexpróba - íme, a játékok nevei. Közben szólt a dal. Egyházi énekeket tanult egy másik csoport, gitárkíséret mellett. Itt mindenki elóénekes volt, a nagy templom. Isten szabad ege alatt. Két „sze­replőt" az élményeiről faggat­tam. Ágnes 18, Piroska 14 éves. Makóról jöttek, egy cso­port tagjaiként, s a nagy választékból az énektanulás mellett döntöttek. Az időseb­bik diáklány szerint: - Az a re­ményünk, hogy hozzánk ha­sonló, azonos életfelfogású fia­talokkal találkozhatunk s meg­ismerkedhetünk. százszázalé­kosan megvalósult. Köszönjük e lehetőséget a szervezőknek. A Szent Imre Klubban, a dóm alagsorában meghirdet­tetett az Iskolanővérek bemu­tatkozása. Eleinte negyvenen, majd hatvanan, végül még töb­ben hallgattuk Ildikó és Noémi nővér kitárulkozását. Arról a komoly elkötelezettségről beszéltek, mely előfeltétele volt választásuknak. Feleleve­nítették az egy éves budapesti jelöltségi, majd a debreceni noviciátusi időszakot. Miköz­ben Isten dolgaiba s önmaguk kínjaiba elmélyedtek, hároméves szegénységi, engedelmességi és tisztasági fogadalom kötötte őket. Azután követ­kezhet a végleges fogadalom, melyhez a feljebbvalók hozzá­járulása is szükségeltetik... A két nővér számtalan kérdésre válaszolt. Hogy mi érdekelte a fiatalokat? Például: miként tartják családjukkal, mármint szüleikkel a kapcsolatot?; meg kellett-e küzdeniük eredeti elhatározásuk, rendi elkötele­zettségük bejelentésekor?; ho­gyan kaptak s választottak ne­vet? stb. A válaszok után meg­fordult a sorrend - Ildikó és Noémi nővér kérdezte a fia­taloktól, hogy ha ők iskola­nővérek lennének, miként ta­nítanának? Egyúttal bejelen­tették, s ezt szívesen közzé is tesszük, miszerint a Karolina Iskolában (Szentháromság utca 74.) aki telefonon vagy le­vélben bejelentkezik, megis­merheti életkörülményeiket, el­beszélgethet velük hitbéli vagy világi dolgokról... Találomra kiválasztottam három fiatalt az érdekfeszítő beszélgetés hallgatói közül. Ibolya, Hermina és Feri a határmenti Elek községből érkezett az ifjúsági találkozóra. A határozott, 23 éves Feri vál­lalta a szóvivő szerepét: - Ér­zem, hogy Ildikó és Noémi nővér újjászületett Krisztus­Fotó: Schmidt Andrea ban, s azt is, ez mennyi erőt ad nevelói hivatásuk gyakor­lásához. Napfényre jövet a fiatalok egy csoportja a Magyar Kato­likus Püspöki Kar máriabes­nyői rendes őszi konferenciá­járól beszélt. Az ott megfogal­mazott állásfoglalás szerint kötelességük az egész nemzetet érintő kérdésekről szólni. A püspöki kar a másodízben megrendezendő szabad válasz­tások előtti elemzésében - töb­bek között - így fogalmaz: „Felhívjuk a hivő keresztények figyelmét, hogy jövőnk alakítá­sáért mindannyian felelősek vagyunk. Megengedhetetlen, hogy - a közreműködésünkkel és szavazatunkkal, vagy éppen közömbösségünkkel és távol­maradásunkkal - olyan po­litikai vezetés alakuljon ki, amely nem kellően biztosltja a többségében keresztény ma­gyar társadalom vallási jogait. A keresztény értékek nem öncé­lúak, hanem mindenkor hoz­zájárulnak az ország erkölcsi, gazdasági felemelkedéséhez és nemzetközi megbecsüléséhez." A keresztény értékek nem öncélúak - ismételtük a kulcs­mondatot. Az alagsorból jöt­tünk a fényre; előttem a sok fiatal. Akikért lehajoltak, s íme, aki lehajol, kincsekre lel. Pataki Sándor

Next

/
Oldalképek
Tartalom