Délmagyarország, 1993. szeptember (83. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-25 / 224. szám

8 JAMBUS SZOMBAT, 1993. SZEPT. 25. Szincsok György Könyvomlás után Különös baleset érte llia Mihály tanár úr magán­könyvtárát. A közismert szegedi irodalmár könyves­polcainak egy része kisza­kadt a falból, elengedve ezzel az irdatlan mennyi­ségű könyvet, melyet évti­zedekig tartott. A hatalmas robajra, mely a könyvtár­szobából hallatszott ekkor, a tanár úr benyitott a he­lyiségbe, ahol szomorú lát­vány tárult elé. Gyűjtemé­nyének nagy része a földön hevert megalázva, a polc­tartó állványok - melyek kiszakadtak a falból - ma­gányosan meredeztek. A hír hallatára llia tanár úrhoz siettem. Úgy hallot­tam, olyan könyvek is előke­rültek, melyekről már telje­sen megfeledkezett tulajdo­nosuk. Szomorúan lépdel­tünk a félig már összeren­dezgetett könyvkupacok között, és ritkaságokra va­dásztunk. Miska bácsi arról beszélt, jelképesnek tartja ezt a „balesetet", hiszen a teljes határokon túli magyar anyag került „padlóra". Az elmúlt évek külhoni magyar irodalmának hihetetlenül gazdag gyűjteménye feküdt előttünk, tele ritkaságokkal, egykori szamizdatokkal. A tanár úr szerint mintegy ötezer tételből áll gyűjte­ményének ez a része. Szilágyi Domokos egyik kötetében megtaláltuk a költő fiának temetési hir­detményét. Bukarestben halt meg, ahol vendégség­ben volt a tragikus föld­rengés ideje alatt. Egy má­sik Szilágyi Domokos kö­tetből egy olyan vers kéz­irata került elő, melyet a szerző llia Mihálynak aján­lott. Egy ugrás a nyugati emigráció könyveihez. Fa­ludy György Amerikában megjelent Villon-kötete ke­rült a kezébe, melyet baráti szavakkal ajánlott a szegedi irodalmárnak az emigráns költő. Nagy ritkaság az az antológia, mely szintén a tengerentúl jelent meg, és modern lengyel költők ver­seit tartalmazza Gömöri György fordításában. Itt olvasható Czeslaw Milosz Óda októberhez című verse, mely a bukott magyar forra­dalomra emlékezik. Egy elhagyatott sarokban sumér-magyar rokonságot bizonygató könyvekre buk­kantunk. A gyűjteményre jellemző, hogy jó pár olyan könyv is megtalálható ben­nük, melyek pusztán a do­kumentáció kedvéért ke­rültek fel a polcra. Kérdé­semre, hogy hogyan jutottak el az annak idején indexre tett könyvek a Csorba utcai házba, igen egyszerű vá­laszt kaptam. Jugoszlá­viában ugyanis egy címen összegyűjtötték a neki szánt könyveket, majd valaki át­hozta azokat Szegedre. így jutott hozzá Ferdinandy György egy '83-ban Fran­ciaországban megjelentetett könyvéhez is. A Fekete szél cfmú, Csehszlovákiában napvilá­got látott antológia kapcsán '68 is szóba került. E kötet­ben a szlovákiai magyar prózaírók annyi egyértelmű célzást tettek az erőszakos beavatkozásra, hogy rövid­del az agresszió után, ami­kor az írások megjelentek, nagy botrányt okoztak. Vissza az erdélyi magyar anyaghoz. Gy. Szabó Béla metszeteinek gyűjteménye került a keze ügyébe, majd rögtön utána Kós Károlynak az Attila királyról való ének saját metszetekkel illusztrált könyve. Palocsay Zsigmond és Szilágyi Domokos Fa­gyöngy című közös kötete egy sajátos erdélyi ha­gyomány része; a párversek azóta is nagy népszerű­ségnek örvendenek a ro­mániai magyar költők gya­korlatában. Nem csupán könyvek, kiállítási kataló­gusok, színházi prospek­tusok is vannak a gyűjte­ményben, minden, ami vala­milyen módon kapcsolódik az irodalomhoz New Yorktól Kolozsvárig, Kassától Új­vidékig. Miska bácsi rá­mutatott egy olyan könyv­kupacra is, melynek alján folyóiratok bújtak meg, köz­tük az Új Symposion '64­ben kiadott első száma. Végül egy igazi csemegét vett elő a tanár úr. Az 1907­es Délmagyarországi cím­szótár Temes-Torontál ­Krassó-Szörény várme­gyékre vonatkozó kötetét. Az egykori „szaknévsor" a Monarchia békés napjaira emlékeztet. A német és magyar nyelvű gyűjtemény­ben szerb, magyar, román, német, zsidó kereskedők és iparosok nevei olvashatók. Együtt éltek, csak a szak­májukban versengtek egy­mással, mindaddig, amíg a háború ellenségekké nem tette őket. Most sem mer­tem megkérdezni, pontosan mit értett llia tanár úr azon, hogy jelképesnek tartja e könyvgyűjtemény leomlását. Szegi Amondó festménye - Tournier úr, önről köz­tudott, hogy öröksége a né­met kultúra szeretete. Mind­két szülője germanisztikával foglalkozott, ön is Német­országban tanult filozófiát. Vajon a mítosz iránti érzé­kenysége a francia-latin, vagy a német- germán kultú­rában gyökerezik inkább? - A mitológia számomra eszköz ahhoz, hogy átjárót teremtsek a filozófiai kultúra,és az elbeszélt történet között. így tehát nem lehet azt mondani, hogy egyik kultúra mítosza közelebb állna hozzám, mint a másik, legalábbis nem, ha az a nemzetet illeti. A Péntek mí­toszának például angol eredete van, A Rémkirályénak pedig goethei. De el kell mondanom, hogy bármennyire kedvelője vagyok a mítoszvilágnak s a germanisztikának, Wagner zenéje teljesen idegen tőlem. A német zene számomra Johann Sebastian Bach-ot jelenti. - Azt mondta, A Rémkirály mítosza goethei. Miért nem németet mondott? - Mert a legendát Goethe teremtette, annyira, hogy a név is az ő olvasati hibájából keletkezett. Herder még Elfen­königről ír, ezt érti Goethe Erlenkönignek, vagyis Erl­könignek, a Rémkirálynak, ahogy a balladájában hasz­nálja. így válik érdekessé a dolog. Föld és víz találkozik e szóban. A franciában a l'aul­nes, vagy l'aunes gonosz szel­lemet, de az aune már égerfát jelent. Az égerfa, mint a halál fája. Ugye, tudja, hogy az éger­fából készttik a legjobb fa­szenet. A poisson de l'aune pedig, a ponty, a folyómély, az iszap, a csend állata. Miközben a fűz a tiszta és éneklő folyó fája, s az ő hala a pisztráng. Schubertnél járunk, de nem arra indultunk. Az éger Persze­phoné kertjében is a halál tája. Míg a fűz, minden szomorú­sága ellenére az életé. Ün­neplőbe öltözött, kecses szo­morúság. - Ennyire fontosak önnek a szimbólumok? - A regény szempontjából inkább a mítosz egészének szimbolikája fontos. De hadd valljam be: anélkül, hogy hin­nék a horoszkópban, a születé­sem jegyére, vagyis annak ábrázolására, mégis büszke vagyok. A nyilas: kentaur. Elöl­ről ember, aki nyilat lő ki. De nem céltáblára, állatra, vagy ellenségre céloz - hanem a Napba. Hátulról pedig lóteste van, az egész egy nagy lófar, egy ülep, az ürítésnek egy eltúlzott szimbóluma, hozzá­véve, hogy egyik állatnak sincs olyan szép ürüléke, mint a lónak. L'ange anal - így ne­vezem A Rémkirályban. Nos, e rendkívüli együttes: a Napba célzó, az idealista ember, és a földre ürítő erőteljes far kettős­ségnek a szimbolikájában magamra ismerek. - Én úgy érzem, annyira meggyarapodtak köröttünk az adatok, részletek és kö­rülmények, hogy a mltoszbeli történet már nem bírja el e sokfelé irányulást. Ön ho­gyan érez a részletek iránt? - Aprólékos író vagyok, s akárcsak Zola, én is igyekszem egy-egy témámhoz a lehető legpontosabban felkészülni. El egészen az odaillő technikai szakszavak és zsargonszavak összegyűjtéséig. De, ha már Perszephoné, Hádész felesége szóba került, elmondok egy különös példát erre. Az alvilág, Hádész birodalma számomra a metró. A halál helye. Francia­országban évente mintegy háromszáz öngyilkosság tör­ténik ott. Elképesztő. Majd­nemhogy naponta egy. Nos, a párizsi metróban van egy infor­mációs központ, tizenhárom képernyővel - valamennyi egy­egy vonalnak felel meg ­amely kapcsolatot teremt minden egyes szerelvény ve­zetője között. Ötven szerelvény közlekedik egyszerre. Amit a vezérlőben mondanak, azt minden mertóvezető hallja. A mélyben mindenki össze­A Napra célzó kentaur Michel Tournier íróval beszélget Panek Sándor Michel Tournier 1924-ben született Párizsban. Németországban tanult filozófiát; filozófusnak készült, de 1949-ben tanári szakvizsgáján megbuktatták. Jelenleg a Goncourt Akadémia elnöke, a kritika által egyik legtöbbet említett francia fró. 1979-ben irodalmi Nobel-díjra javasolták. Későn, 43 éves korában adta ki első regényét, a Robinson-mftoszt filozófiai alapokon feldolgozó Vendredi ou les Limbes du Pacifique-ot (magyarul megjelent: Péntek vagy a Csendes-óceán végvidéke). A regény igen nagy sikert aratott, megkapta a Francia Akadémia regény-nagydfját. Három évvel később a Goethe rémkirály-mftoszára épülő, a második világháború alatt játszódó Le Roi des Aulnes (magyarul megjelent: A Rémkirály) cfmű regényét Goncourt-dfjjal jutalmazták. További regényeit is mítosz-feldolgozásokra építette; célja a „filozófia regényes transzmutációja". Ennek lényegét 1977-ben Le Vent Paraclet (A Szentlélek fuvallata) cfmü esszégyüjteményében maga is kifejti, önreflexiók formájában, saját regényfelfogása kapcsán. A mítosz ­írja -, ez az alapvető történet, először is többszintes építmény, amelynek minden emelete magasabb absztrakciós szintet mutat fel. „Gyermekmese (...), de egy szinttel feljebb már a megismerés elméletét, a következő emeleten pedig moralitást is jelenti; aztán metafizikát, majd ontológiát, s mindezt anélkül, hogy megszűnne ugyanazon történetnek lenni." Ami regény­formáról alkotott elképzelését illeti, Tournier erről így ír: „Az én szándékom nem a forma megújítása, hanem éppen ellenkezőleg, a lehető leghagyományosabb, megóvottabb és megnyugtatóbb formát szeretném olyan anyaggal megtölteni, amelyre a fenti jellemzők egyike sem érvényes." MMHMMMI köttetésben van. Es ezt az egész rendszert persefon-nak hívják. Ez a részlet, ugye elké­pesztő találat? - Ön Claude Lévi-Strauss etnográfiai és antropológiai előadásait hallgatta a párizsi Embertani Múzeumban. Mit köszönhet ennek a Péntek Robinson-története, és az a civilizációelmélet, amelyet benne felvet? - A legelső dolog, amit meg­tanultam, amikor etnográfiával kezdtem foglalkozni, az volt, hogy a civilizáció - nem létezik. Történetileg van mindjárt há­rom szavunk amit akár el is dobhatunk: a barbár, amelyet azokra az idegenekre hasz­náltak, akik nem beszélték a görög nyelvet; a pogány, amelyet a nem keresztény idegenekre értenek, s a vad­ember (sauvage), ahogy a ci­vilizáción kívüi esőkre mondják. A többiek tagadására, sőt, alkalmasint irtására használt három szó ez. Gyermekként megtanultam, hogy civilizált vagyok, egy olyan népnek a fia, amely civilizációt visz a szerencsétlen vadakhoz Afri­kába, Indokínába és még jópár helyre. Amikor viszont Lévi­Strausshoz kerültem, meg­tanultam: nem vadakra és műveltekre kell osztani az emberiséget, hanem különböző kultúrák művelőire. Ez lett aztán a Péntek civilizáció­elméleti alapja. - Bizonyos civilizációs különbségeket, ami a tudo­mányt illeti, mégiscsak lehet feltételezni. Ezt sem fogadja el? - Érdekes különbség van itt a tudományos racionalista és a filozófiai idealista szemlélet között. Gondoljunk arra a polinéziai törzsre, amelyet Malinowski, lengyel szárma­zású angol etnográfus ír le. Ez a törzs úgy tudja: a nőket az eső termékenyíti meg. Ha nem akarnak gyermeket, nem men­nek ki az esőre. Minden nőnek van szeretője, de vele csupán az öröm kedvéért szeretkezik. A szeretőnek nincs semmi felelőssége a család életében. A családfő ezzel szemben a nő valamelyik testvére, aki anyagi­lag és erkölcsileg vezeti a családot. Soha eszükbe sem jutott, hogy összefüggést te­remtsenek a szeretők és a gyerekek között. Viszont nem tagadhatjuk, hogy jól működő családi rendszerük volt. Nos, a filozófia idealizmusát sze­retném ezzel érzékeltetni. És azt, hogy abszurd dolog feljő­désről beszélni. Bizonyos for­mulák vannak, amelyek egy­mást követik, mint a kaleidosz­kóp képei. Minden esetben egy teljes es összefüggő rendszert látunk. Ha e polinézoknak azt mondanánk, hogy a gyermek nem az esőtől, hanem a sze­xuális kapcsolatból ered ­tréfának vennék, ök nem táp­lálták át a tudomány nyugati racionalizmusának azt az elemét a maguk életébe, amely kimondja, hogy a gyermek eredetének esetében egyetlen igazság van: a racionálisan bizonyítható. A filozófia szem­pontjából azonban a dolog másként néz ki. Ha ön azt mondaná, hogy nem igaz a polinézek feltevése, akkor semmi mást nem tenne, mint kinyilvánítaná szolidaritását Fotó: Schmidt Andrea azzal a rendszerrel, amelyhez ön is tartozik. Ez pedig teljesen fölösleges lenne, hiszen a tényét már előre tudjuk. - Ön fontosnak tartja a mü értelmezési szabadságát, ugyanakkor kiadta Le Vent Paraclet című esszégyűj­teményét, amelyben önref­lexióin és önelemzésein ke­resztül igen sok támpontot ad regényei értelmezéséhez. Nincs itt ellentét? - E könyvben én magam is egy vagyok az olvasók közül. Nyilván nem volt szándé­komban „hivatalos" olvasatot adni. Nem is tudnék. Hadd meséljem el Amandine ou les deux jardins című novellám történetét, ami jó példa lesz erre. A történet hőse, Aman­dine, tizenegy éves kislány, aki a papa gyönyörűen gondozott kertjében és a mama gyönyö­rűen rendben tartott házában éli életét. A kertben sétányok, szabályosra nyírt bokrok van­nak, a szobák pedig tiszták és rendezettek. A kertet fal veszi körül. Amandine a szépség és egyértelműség világában él itt. Egy napon azonban, hogy lássa, hová tűnik el macskája a fal mögött, létrát állít mellé, fölmászik, és átjut a túloldalra. És ott egészen más világot talál. Burjánzó, ismeretlen növényeket, el-elvesző ösvé­nyeket, elgazosult, gondozat­lan kertet. Aztán, ahogy bel­jebb halad, egy tisztáshoz ér. A tisztáson oszlopos szárnyék áll, alatta tegzes Cupido szo­bor, fél karja letörött, a má­sikkal ujját szájához emelve csöndre int. Messziről úgy tűnik, mosolyog is. De ahogy Amandine közelebbről megné­zi, a szemében mintha szo­morúság ülne. És a kislány nem érti, e két dolog hogyan mosódhat össze. Ez szoron­gásba ejti. Aztán számára ismeretlen virágot talál az ösvényen, de az illata nem hasonlít a falon túli virágoké­hoz. Egyszerre fojtott, fullasztó és kellemes. Amandine sírva tér haza, s otthon, a tükörbe nézve felfedezi arcán a Cu­pido-arc szomorúságát. Eddig a történet. Számomra ez a fal, amit a kislány megjárt, a me­tafizika fala. És számomra ez a történet példa arra, hogy át­tűnő, mélyen filozófiai fogalmat miként lehet egy ötéves gyer­mek számára is átérezhetően elbeszélésbe foglalni. Akkor most elmondom, hogy egy ke­let-berlini lap kritikusa, még a megosztottság idején, miként értelmezte a történetet. A fal ­neki - a berlini fal volt. Az egyértelmű, gondozott világ a város keleti oldala, a romos kert meg a nyugati. A kislány átkel és többé már nem leli örömét. Nos, hogy visszatér­jünk az értelmezési szabad­sághoz, én e berlini fal-válto­zattal sem szegültem szembe. Igaz, ugyanakkor jót szóra­koztam rajta.

Next

/
Oldalképek
Tartalom