Délmagyarország, 1993. szeptember (83. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-18 / 218. szám

JAMBUS SZOMBAT, 1993. SZEPT. 18. Bakos András Paródia Mintha egy ma is élő klasszikusunkat parodizáltam volna akkor; végigsétáltam a könyvtár polcai között, és leemeltem Platónt, Wittgensteint, Secenát és néhány lexikont, s egy asztalra pakoltam mind: Platónt gerinccel kifelé. E fal mögött később nyugodtan olvashattam, amit akartam: akkor épp a Gólem-mesét és Kisch riportjait. A tisztek, akik ilyenkor bent voltak, nem állítottak föl, bosszúsan néztek az asztalom felé, ha észrevették, hogy még mindig ott vagyok. Csak legközelebb, mikor egy kicsit szórakozottan kapkodtam le ugyanazokat a könyveket, éreztem azt, hogy szemtelen vagyok. Reggel A torna után vizes törülközőt fogtam, pamacsot, krémet, borotvát, és végigbotorkáltam a folyosón. A lámpa a tükör fölött világított; sokáig és vastagon állt a hab az arcomon, közben fogat is mostam. Később nagyon óvatosan húzni kezdtem a borotvát. Lassáh elfogyott a hab; ilyenkor egy kicsit már nyugodtabb voltam, láttam, hogy csak az állam alatt van néhány apró, vörös pont. Mégis: mikor megmosdottam, érezni kezdtem a megszokott enyhe, égető fájdalmat; s a vér lecsurgott vékonyan a nyakamon. Minden reggel így történt: pontosan így, vagy nem egészen. Szökés A szökésről sokat álmodoztam - mondta a katona. Egy este ott álltam a tábor alakulóterén, késő esti létszámellenőrzéskor; összecsukott ásóval derekamon, zubbonyban; nyár közepén. Aztán mindenki elindult a sátrak felé, én a ponyvák takarásában, kihasználva a csendesedő beszélgetés zaját, eljutottam a teherautókig. Az egyetlen földúton indultam el, mely egy erdei ösvényre vezetett, ez először szűkülni, később szélesedni kezdett. Az erdőből kiérve enyhe fuvallatot éreztem, az ásót a combomhoz szorítottam, hogy ne csörögjön. Egy órányi gyaloglás után melegebb lett a levegő, izzadtam, homlokomra szúnyogok tapadtak, és örültem, mert mindez azt jelentette, hogy víz van a közelben. Egyszerre megláttam a rezdületlen felszínt: a folyó hatalmas holt ágát, gyerekkorom horgászóhelyét, s ekkor már minden távoli facsoport ismerős volt; csak a dülőutakkal gyűlt meg a bajom néha; a régieket azóta felszántották, az újak pedig nem a part ívéhez igazodtak, így kerülővel tudtam csak eljutni a Tisza gátjáig, mely már egyenesen a faluba vezetett. Körülbelül éjfélkor elértem a külső házakat, s a főutcán végigosonva pillanatok alatt otthon voltam; anyám és apám még nem aludt, először azt hitték, mégis hazaengedett a parancsnokom. Anyám melegíteni kezdte a vacsoráról maradt disznópaprikást. Evés után kocsiba ültünk apámmal, s ő a városon keresztül, az országúton egészen a szappanfőző erdejéig vitt. Ott kiszálltam, gyalog mentem tovább. Nagyon jóllaktam, képtelen voltam csöndben haladni; a tábor szélén az őr rámkiáltott, és én azt mondtam, hogy hasmenésem volt, azért járkálok éjszaka az erdőben. az ásót is megmutattam, jelezvén: eltakarítottam a hasmenés nyomait. Ez hihető volt: a tábori vécé ebben az időben már messziről bűzlött, s ha odaérve az ember kinyitotta az ajtót, a legyek is felzúdultak. Az őr végighallgatott, aztán egykedvűen aludni zavart: tudtam mégis, hogy jelenteni fogja az „eseményt". Másnap reggel, a sorakozón a tábor parancsnoka ünnepélyes hangon meg is kért, hogy ezután lehetőleg a táboron belül végezzem a dolgom. A Jambus oldal Irodalmi pályázata A Jambus irodalmi oldal pályázatot ír ki vers és pró­za kategóriákban. A pályá­zat többek között arra szol­gál, hogy a fiatal tehetsé­geket, illetve a háttérbe hú­zódó idősebb mestereket ki­ugrasszuk a bokorból, s ez­által az oldal váljék szé­leskörű műhelyoldallá. A pályázatra maximum 2 darab, egyenként legfeljebb 4 flekkes prózával, illetve maximum 60 soros, egyen­ként legfeljebb 3 darab köl­teménnyel lehet jelentkezni, jeligés levélben. A pályázat­hoz lezárt borítékban csatol­ni kell a pályázó nevét, cí­mét. A téma szabadon vá­lasztható, de csak eddig még nem publikált, géppel írott műveket fogadunk el. Egy flekk az egy oldalon harminc gépelt sor, egy sor­ban pedig hatvan leütés van. A pályázatot tartalma­zó borítékra, kérjük, írják rá, Jambus irodalmi pályázat. Próza kategóriában 1. díj 20 ezer forint, 2. díj 15 ezer forint, 3. díj 10 ezer forint. Vers kategóriában 1. díj 15 ezer forint, 2. díj 10 ezer forint, 3. díj 5 ezer forint. A díjazott műveket a Jambus oldalon folyamato­san közöljük, ezenkívül köz­lésre is elfogadunk pálya­munkákat, amelyekért ho­norárium jár. A pályázatok beküldési határideje 1993 november 21. Eredményhirdetés 1993 december 7-én lesz. Előtte minden pályázót levélben értesítünk. Kiss Attila linómetszete Háy János Gyere fel Gyere fel hozzám és meglátod, ki vagyok. Pont téged riogatlak, aki emlékezetből, talán valóban: de otthagyott. Gyere fel, beszélj velem, felfordíthatsz valamit, a gyomrom, ha akarod, a tiéd leszek. (Ne hagyj ki a délutánból: én ott szeretlek, ahol senki nem szeret, te ott nevethetsz, ahol senki nem nevet.) Forgalom, malacok, farok, húslesők Reggel, beállt a forgalom, a nő tovább disznosodott az uton. Kiabált a tértivel: Válts már! Feszülj nekik! A térti pörgette a motrot, s ugrott a nő hasának, felmetszette a disznófalat, hányta az útra a malacokat. Az apró állatok visítoztak, a festett és festetlen sávokon. A férfi feje kormányból vérménybe, vérményből kormányba ingázott. A FARKAT MARKOLD - hirdették a plakátok, s a müszerfa alatt rákapcsoltak a lányok, de dőzsöltek a húslesők is, vihogva surrogtak a közeli utcákon, s csak néha nyögtek, mikor rántott tak vállukon az ólmos zsákok. S okan kétségbe vonják intelligens fajok létet a Kozmoszban. Ebben a kérdésben a legfőbb érv az, hogy eddig ­kétségét kizáróan - még so­ha, egyetleneggyel sem ta­lálkoztunk. Se délen se északon se ­nyugaton mondhatom - itt, a közép-kelletlen Európá­ban. Kissé elmagyarkodott az a könnyelvű elkepzelés, hogy miközben kínkeservesen próbálunk csatlakozni Eu­rópához, majd mindjárt meg­nyílik nekünk a Világűr is. Bár ha azt vesszük, min­den újdonság először a „fej­ben" jelenik meg. Az sem lehet véletlen, hogy amikor, lógó nyelvvel, becsaptuk mögöttünk Ázsia kapuját, már fehérek közt európai Mannusokként üd­vözölhettük magunkat: Nézzük csak meg egy pil­lanatra - fehéren feketén ­a fehér színárnyalat eurá­zsiai szín-onimáit, illetve azokat a szavakat, amelyek utalhatnak rá! Japánul a fehér: bej, a szláv nyelvekben: „belij, bjelo"; a fehér ló viszont: pej. Nem kacsa, de például, a magyar nyelvben haszná­latos „tej" iráni eredetű (ez egyeseknek újság, mások­nak egyszerű sajtó-termék") - innen a „fej" ige, s az „iránt" sincs kétség, hogy e „tejékenység" tönnyire a fehérnép, vagyis a nej, munkája volt. Lám az őstudást az anya­fejjel szívtuk magunkba, s ez va-lószínűleg fejér „egy­ettemmel" - innen a sok „ételtapasztalatunk", amit annyira megcsordálnak a white-fülű angol hercegek (Bejeikkel egyetemben). Áz ő szemükben még Frank György Miért nem veszik fel velünk a kapcsolatot az Idegenek? mindig nő a magyar (talán mert allandó hungry). E kis matt-riarchátus (oroszul matyriarchátus) után - mielőtt kiderülne, hogy a kalandozások köz­ben, a Gágogok és Magó­gok fiainak izgága gúnára­data volt a ludas a gall libák csinálásában is - térjünk vissza eredeti gondolatunk­hoz! A kora-középkori Euró­pa - a minta-Libanon - sze­rencséjére Augsburgnál még időben megkopasztot­ták a folyvást kőtözködő madarakat. Utána már nemigen „ru­cantunk" ki sehová, s Eme­se végül is „hápi"enddel fejeződött be. M ás dolog, hogy aztán meg egymástól feje­ződtünk Te - miképp a többi nép. Sztálin, az agg-resszor, például nemcsak az aaresz­szort győzte le „A-doTf'-há­borúban, saját népét is si­kerplt leigáznia. ügy Tátszik a bajúsz nagysága irtózatosan meg­határozó, de össze lehet kötni az anyagával is, hi­szen akiken végigsöpört, igencsak „szaru" érezték magukat. Es nincs vége soha, hiá­ba keltettek a vandálok, a tatárok, a Rákosik, a Mus­solinik Benitó félelmet, újabb bal-kánok patkolják a lólábat. Még ha csak emiatt kel­lene könnyeket ejteni! Javában folyik a „könnye­zett-szennyezés" is: köny­nyezve, bűntudattal de azért szaporán szennyezünk - és nemcsak staniclikkel, ám „zacskókból" is, hogy minél többen pusztulhassunk bele civilizációnk civilizálatlan­ságába! Szóval, az emberi agy ­a tört-én-elem - fél sze­mével, mint lúdanyó, nem csoda, hogy az égre les, hátha meg tud kopaszkodni valamiben. Ma már persze nem az a főtéma: van-e Isten; mert ezzel a Vanvagynincsis­tennel - mint eddig is lát­ható volt - nem sokra men­tünk. Legföljebb a halál elvi­seléséhez ad valamilyen képzeletbeli vigaszt, de nincs az az isten, amelyik a bűnök elkövetésétől vissza­tartaná az embert! (Még az a vörösnél is színesebb legújabb, isten sem, Kedves Tóth Árpád, amelyet „Vi-deo" névre ke­resztelt az analfabéta, gombnyomogató világ.) Nos, lassan a pokoltól sem félünk már, mert kezd­jük megszokni. Törvényszerű tehát, hogy az elsötetedett arcú felvi­lágosult ember, a különböző keresztek és csillagok mí­tosza után, a sci-fi oltárához borítja lelkét, azzal a nem is irreális hátsógondolattal, hogy bárki vagy bármi, ami a galaktikák mélységeiből földre szállhat, rosszabb, gonoszabb, őrültebb és ön­gyilkosabb nem lehet ná­lunknál. E zt akár egy napszámos is könnyen belathatja. Mivel aki számos nap ka­szál, esthajnaltól esthajna­lig, s mire a gabonakör vé­gére ér már csillagokat lát, mégis alig kasszát, az már cs^k a Kaszásban bízik. Am amíg a szegény vén úszik a verejtékben, csak a forró Vénusz úszik fönn az égen. Fölkaszálódik mégis, bár tudja: otthon nem egy Vé­nusz várja. Ettől aztán jobb kedvre derül s „búján" arra gondol: addig míg mi toszunk, nem baj ha nincs mítoszunk! Csakhogy a sors nem így akarta. Kárnak számított arra, hogy a numberone majd tárt karokkal várja, már csak azt látta: a kapuban, tárt ka­rókkal, egy zsémbes ném­bör van. Akkorára, bezzeg, hiába szabadkozott, hogy ő nem ivott, csak a Tejútrol ábrán­dozott - már szállt is az étkészlet első darabja. — Nicsak, egy repülő csé­szealj! A tejéhez kapott: Uff, ó, én bolond... Es akkor értette meg, mi­ért késnek a csodák. Az űri embörök látják azt vala, hogy itt nem úri embö­rök élnek, hanem csak zűri embörök, akik ma még: irr­kább hominidák, mint huma­noídok. Ezért hunyja be szemét az ég, ezért nun a nőid, mi­kor a repülő csészealjak és a világító tölcsérgomba-fe­jek világa mellett suhan el végtelen, szomorú társkere­ső útja.

Next

/
Oldalképek
Tartalom