Délmagyarország, 1993. július (83. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-27 / 173. szám

ÁLLÁSPONT 7 Fotó: Gyenes Kálmán • MmSktM&l&É Kórházak, csődhullám előtt Az utóbbi időben - különösen az utóbbi hetekben - a rádióban, tévében, napilapokban egyre több olyan hivatalos vagy félhivatalos megnyilatkozást hallunk, olvasunk, amelyek az egészségügy ellehetetlenüléséről szólnak. Az átalakuló, és ma az egészségügyi rendszerváltás, az átmenet (hova?) kaotikus állapotát nyögő' egészségügyünkben soha akkora bizonytalanság nem volt, mint manapság. Ennek ellenére úgy látom, hogy a beteg és potenciálisan beteg emberek nem tudják (vagy nem akarják) a nagy többségében általános információk birtokában felmérni, milyen is ma a valós helyzet. A ködösítés, a nem világos, nem egyértelmű és sokszor nem reális alapokon nyugvó értesülések, adatok alapján nem látják egyrészt a már-már elviselhetetlen nehézségeket, amelyben ma szinte minden egészségügyi intézmény dolgozni kénytelen, s amely előbb-utóbb a tisztességes betegellátás rovására megy, másrészt nem ismerik tisztán a nehézségeket kiváltó okokat. • Az elmúlt két év során az egészségügyi dolgozók és nem egészségügyi dolgozók egyaránt hallottak eleget - sőt gyakran szenvedő alanyai voltak - a jelenleg is folyó egészségügyi reformról, amely egyik „szülőatyja" az általam egyébként nagyra becsült kollégám, Mikola István szavai szerint mára „gazdasági fellendülés híján válságkezelő metódussá korcsosult és csonkult". Ennek okait sokan és sokféleképpen magyarázták, elfajzott hajtásait egyre többen bírálják. Mindenesetre nemcsak, és nem is elsősorban a reform az oka a kórházaknál várható csődhullámnak, csupán egy szerencsétlen időszakban, katasztrofális gazdasági helyzetben történő bevezetése súlyosbítja az egyéb gondokat. Részleteiben erre most nem térnék ki, inkább néhány „saját portám" körüli példával (amelyek - ismervén sok más kórház helyzetét - általános érvényűek) szeretném megmutatni, hogy milyen napi gondokkal kell megküzdenie, milyen harcot kell megvívnia egy mai kórházvezetésnek bármilyen csekélyke eredmény reményében ahhoz, hogy hivatásunkat, életcélunkat, a betegellátást tisztességünkhöz, orvosi eskünkhöz híven teljesíteni, biztosítani tudjuk. Süllyedő hajó Néhány konkrét tény. adat jelen helyzetünkről. A szegedi Gyermekkórházban dolgozó orvosok bruttó fizetésének átlaga - beleértve ebbe a 60 éves kandidátus, címzetes egyetemi tanár fizetését is - 23 413 Ft/hó. Ami ennél is megdöbbentőbb és elkeserítőbb, a szakdolgozók átlagfizetése (természetesen szintén bruttó!) 13 340 Ft/hó, azaz a szerencsétlen kis beteg, magatehetetlen csecsemők és gyermekek éjjel-nappali ellátását végző, szombat-vasárnap is dolgozó munkatársaink maximum 1012 ezer forintot visznek haza fizetésként. A statisztikai elemzésekből ismert és folytonosan fölfelé kúszó létminimumok ismeretében ehhez az összeghez további kommentárt fűzni - úgy gondolom nem szükséges. Ha mégis belegondolunk abba, hogy néhány fiatal, lelkes szakképzett nővérünk ebből fizeti a minimálisan is 4 ezer forintos albérleti díját, naponta egyszer legalább meleg ételt eszik, s 20-25 éves nőkről lévén szó még ruházkodni is szeretne nem csodálkozhatunk azon, hogy akár 1-2 ezer forintos többletfizetésért, egyműszakos munkakör reményében sorozatban hagyják el a süllyedő hajót, az egészségügyet, tanult szakmájukat, s a gyerekeket sokszor ugyan sírva, s elnézést kérve. Őszinte szívvel mondom, egyet sem tudok lelkiismeretem szerint rábeszélni a maradásra, hiszem a remény igen halvány a tekintetben, hogy belátható időn belül e téren valami is változni fog. Kórházunkban az 59, ágy mellett dolgozó nővérstátusból június végén 19 volt a betöltetlen (azóta a helyzet némileg javult). Amikor közöljük a jelentkezőkkel, mennyi fizetést tudnánk adni, elnézően mosolyognak, s továbbállnak. Figyelembe véve a már sokat és sokak által emlegetett 1992es, közalkalmazottak jogviszonyáról szóló törvény számos egyéb, ma teljesíthetetlen rendelkezései mellett a túlórák számáról és díjazásáról mondottakat, a hiányt túlóráztatással és azok elszámolásával sem lehet törvényes keretek között pótolni. Nem is beszélve arról, hogy a kórház túlórák kifizetésére biztosított éves költségvetési kerete mára - ilyen körülmények között gyakorlatilag elfogyott. Beteg gyermek pedig - sajnos - mindig volt, van és lesz, s főjön a feje a kórházvezetésnek, hogyan oldja meg az ápolási feladatokat. Miért ennyi az orvosok és nővérek fizetése? Ismert, de a visszajelzések, illetve az érdektelenség alapján úgy látszik mégsem köztudott, hogy az utóbbi két esztendőben az egészségügyben gyakorlatilag sem dologi, sem bérautomatizmus nem volt, tehát nominálisan annyit kapnak (kapnának) a fekvőbeteg-intézmények a társadalombiztosítástól (ma már Egészségbiztosítási Pénztár), amennyi két évvel ezelőtti költségvetésük volt. Az időközi központi bérfejlesztések a 2 év alatti - szerényen számolva 50 százalék általános inflációt figyelembe véve virtuális jellegűnek mondható (az egészségügyi árindex ma - az utolsó adatok szerint 187 százalék!), ennek eredménye az, hogy egy 40 éves, 15 éves diplomával rendelkező kórházi gyermekgyógyász szakorvos 16-17 ezer forint nettó fizetést visz haza. Mondhatják persze, hogy sok az orvos, állásokat szüntessenek meg, s - jó esetben az így felszabaduló tartós bért fordítsuk a maradó orvosok fizetésének emelésére. Kérdem én, a mai helyzetben, lét- és egyéb bizonytalanságokkal teli világunkban egy eddig becsülettel dolgozó kollégát vagy kollégákat tegyek utcára azért, hogy a többieknek valami kevéssel több - de még mindig a reálisnál jóval kisebb - fizetése legyen. Ki vagy mi jogosíthatja fel erre az embert? Mai egészségügyi rendszerünk szomorú visszássága, hogy a végzős vagy fiatal orvosok egy része a későbbi alkalmazás reményében - fizetés nélkül is eljönne dolgozni bizonyos intézményekbe, hiszen a munkanélküliség veszélye lebeg nagyon sok friss diplomás kolléga feje felett. A tartalékokat feléltük Ami a kórházak működőképességét elsősorban és konkrétan fenyegeti (és nem egy kórház ma már emiatt kritikus helyzetbe került), az az úgynevezett dologi automatizmus hiánya. Egy kórházat működtetni rendkívül összetett dolog. Mint minden háztartásban, itt is kell bérleti díjakat, gáz-, víz, villanyszámlát fizetni, fűteni, mosatni, tisztítószereket vásárolni, a meglévő műszereket karbantartani, javíttatni (ha szakmailag lépést akarunk tartani, űj műszereket venni), nem utolsósorban a gyógyszerekért fizetni (tb-támogatás nélkül, 100 százalékos árat!), és akkor még sok egyéb szolgáltatási díj mellett nem is említettem a beteg és dolgozói élelmezés mindennapos nehézségeit. Tessék csak elképzelni, milyen ebédet lehet készíteni abból a keretből, amit még az 199l-es normák szerint állítottak össze! Aki élelmiszerüzletbe vagy piacra jár, s ismeri a nyersanyagárakat, azt hiszem, megérti, hogy már-már csodával határos egyáltalán valamit is kihozni ebből a pénzből. Az egészségügyi intézmények eddig vázolt szomorú helyzetét - tehát az automatizmusok hiánya és a kompenzációk hiánya miatt kialakult szituációt - még tovább rontja a már említett közalkalmazotti törvény 13. havi fizetésre vonatkozó passzusa. A törvény 1992. június végén jelent meg, azaz 6 hónap alatt kellett volna a kórházaknak kigazdálkodni az összes dolgozó 13. havi bérét (a 44 százalék tb-járulékkal együtt), ami az egyes intézmények nagyságától függően 10-100 milliós tételt jelent. Felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy abban az intézményben, ahol ezt 6 hónap alatt minden nehézség nélkül meg tudták tenni, ott a költségvetéssel valami nincs vagy nem volt rendjén. Az OTF a 13. havi illetményt „megelőlegezte" azon kórházak számára, akik azt kifizetni nem tudták, úgy hogy ez év első 5 hónapjában az egy fillérrel egyébként sem fejlesztett költségvetésből havonta levonta a megfelelő összeget, a kölcsön 1/5 részeit. Ez azt jelenti, hogy nemhogy az infláció kompenzálására nem történt semmi, hanem az év első felében még számszerűen sem kaptuk meg a tavalyi költségvetés összegét. A számlákat viszont mindenki küldi, természetesen az azóta sokszor és sokszorosan felemelt, számunkra a fentebb vázolt körülmények miatt szinte kifizethetetlen árakkal. Annak köszönhetően, hogy jó egy éve rendkívüli megszorításokkal takarékoskodunk (a többi kórházhoz hasonlóan), ez idáig nagyobb zökkenők nélkül ment a folyamatos ellátás, tartalékainkat azonban csaknem teljesen feléltük. A mélypont országosan ez év júniusában következett be. Legnagyobb erőfeszítéseink ellenére (a hazai kórházak jó részéhez hasonlóan) eljutottunk oda, hogy a Gyermekkórház Rendelőintézet bankszámláján 5 napig egyetlen forint sem volt, folyamatosan érkeztek a már említett számlák, s álltak néhány napig kifizetetlenül. Nem tudom, kinek a szégyene, hogy az igazgató fizeti és hozatja be a gyógyszert receptre felírva, gyógyszertárból, saját költségén, mert a kórház nem tudja azt kifizetni, vagy zseblámpaelemeket vesz a laryngoscopba, hogy azt adott esetben használni tudjuk. Reform helyett vélségkezelő metódus Néhány szól a már emlegetett egészségügyi reformról. Az úgynevezett teljesítményarányos finanszírozás nem kellően átgondolt, előkészítetlen bevezetése a fekvővetegintézményekben ilyen gazdasági helyzetben, erőteljesen megkérdőjelezhető. (Megjegyezném, hogy a magyar egészségügy megreformálását én is elengedhetetlennek tar.tottara, tartom, de nem ilyen gazdasági háttér mellett, nem ilyen ütemben, és nem ilyen szerkezettel.) Nem szeretnék részletekre itt sem kitérni, csupán megkérdezem, menynyire embercentrikus, a hippokratészi gondolatoknak megfelelő az az ellátási rendszer, ahol a kódszámok és pontértékek figyelése áll a tevékenység középpontjában, de úgy, hogy a pontértékek konkrétan is nem ismeretesek, azokat az „országos átlag" alapján a tb fogja majd meghatározni. Egy bizonyos betegség kezelésére eleve megszabott idő áll a kórház rendelkezésére, ha a beteg ezalatt nem gyógyul meg, akkor az intézmény píénzt veszít. Közismertek a társadalombiztosítás enyhén szólva is szűkös anyagi keretei, melyek egyértelműen határt szabnak a kiosztható pénznek. Milyen teljesítményfinanszírozás az, ahol az úgynevezett „visszaosztás elve" érvényesül, azaz ha a kórházak igen jól dolgoznak, sok pontot „termelnek", a pontérték keveset ér, míg kevés pont „termelése" esetén egy pont nagyobb öszszeget jelent. A végeredmény gyakorlatilag ugyanaz, jelen tervek szerint az összdotáció maximum 15 százalékos többletbevételt tesz lehetővé a nagy teljesítményt, jó szakmai munkát produkáló intézménynek. Egy ilyen átalakítást véghezvinni a periférián, azaz a kórházakban anyagi és szellemi tőkebefektetés nélkül lehetetlen. Gondoljunk csak bele, egy injekciós tű vagy fecskendőhiányban szenvedő intézménynek előbb vagy utóbb számítógépeket kell venni, hisz az adatszolgáltatás csak így fogadják el (ami alapján majd a finanszírozás történik), és a kórházak vezetőinek nem kevés számítógépes ismerettel kell rendelkezniük, hogy a kapott adatokból, indexekből, súlyszámokból ki tudják olvasni azokat a feladatokat, teendőket, amelyekkel az adott intézmény rentábilis működését biztosítani tudják. Ennek az ismeretanyagnak az elsajátítására a lehetőség a mai kórházigazgatók túlnyomó részének nem állt rendelkezésre. Az egészségügy, az orvosi munka tárgya az ember, a beteg ember, minden testi és lelki nyavalyájával együtt. A jogszabályokat, rendeleteket, utasításokat, a kialakítandó érdekeltségi rendszer anyagi vonzatait állandóan szem előtt tartó szemlélettel híven gyógyítani nem lehet. Az orvos nem az előbbi említett paragrafusokkal találkozik, hanem a szerencsétlen, elesett gyermekkel, beteggel, s ha igazán hivatásának és hivatása szerint él, azokat nem is szabad figyelembe venniük. Úgy gondolom, a közvélemény túlnyomó része annak az orvosnak nem csak etikáját, hanem emberségét is megkérdőjelezné, aki egy nem az illető intézmény területéhez tartozó kétségbeesett szülőt elküldene karon ülő beteg gyermekével együtt a fent említett adminisztratív szabályokra hivatkozva. Tudom, erre a hivatalos válasz: lássák el és fizettessék meg. Nem hiszem azonban, hogy ma Magyarországon minden, potenciálisan ilyen helyzetbe kerülő embernek van néhány száz vagy ezer forintja erre. és ez. nem az egészségügy bűne. Gyógyítani csak nyugodt légkörben lehet És hogy valami szépet, biztatót is mondjak ennyi sok elkeserítő, kétségbeejtő dolog után: a Gyermekkórház áll, dolgozik, működik, egyetlen fillérnyi hitel nélkül, amelyet nagyon sok magyar kórház ma nem mondhat el magáról. Az itt dolgozók hangos szó nélkül, egy részük talán kicsit már belefásulva a szélmalomharcba, végzik munkájukat (mint az egészségügyben dolgozók döntő többsége) a fentebb vázolt körülmények között. Jó részüket csak a kicsik szeretete, az elhivatottság és a jövőbe vetett halvány reménysugár, s hit tartja itt. Az ellátásra, emberi hozzáállásra, vagy szakmai színvonalra egyetlen panasz nem érkezett. Remélhető, túlélésünkben nagy szerepe van városunk lakóinak, barátoknak, a jólelkű támogatóknak, akik mindennapos javítási, karbantartási munkákban való jelentős segítés mellett alapítványunk támogatásával lehetővé tették olyan gépek, műszerek megvásárlását, amelyek az ellátást arra a színvonalra emelték, amellyel bátran versenyre kelhetünk az ország más hasonló jellegű és profilú intézményeivel. Köszönet érte mindenkinek, aki ezért tett valamit. Gyógyítani hittel, meggyőződéssel, megfelelő szakmai tudással csak emberhez méltó, nyugodt, kiszámítható körülmények között, jó légkörben és bizonyos értelemben a mindennapi dolgoktól elszakadva lehet. Ez nekünk most a legcsekélyebb mértékben sem adatott meg. Mégis gyógyítanunk kell, s az emberek, ha megismerik körülményeinket, erőfeszítéseinket, kétségbeesett helyzetünket, talán erkölcsileg kicsit jobban megbecsülnek, támogatnak bennünket, hiszen éz adhat erőt. kitartást további munkánkhoz. Dr. Tekulics Péter, a szegedi gyermekkórház orvos igazgatója