Délmagyarország, 1993. június (83. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-19 / 141. szám

8_ itg JT\7 Ezt a történetet Bakó András mesélte. Nem egészen (gy mesélte, viszont (gy is mesélhette volna, és ha (gy is mesélhette volna, akkor tulajdonképpen (gy is történt, hiszen a tárcanovella se más mint egy madár, melynek egyik szárnya a pontosság, a másik pedig a szép valószerűség. Hadd szárnyaljon tehát a történet, mégha most nagyobb is ez ívelésben a fájdalmas reménykedés, mint a felszabadult mesélési kedv. Bakó Andrást május hónap utolsó napján tolták be a kettes kórház egyik műtőjébe, s a beavatkozás célja az volt, hogy eltávolítsanak egy rosszindulatú gombócot a költő testéből. Az ilyen műtéteknél természetesen altatnak, s ezúttal ezt egy alacsony és kopasz doktor végezte. Csupa vibrálás, csupa izgatottság volt ez az ember, s egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy ilyen polgártársunk szakosodjon a többi altatására. Bakó András a műtőasztalon feküdt, és a mennyezetet bámulta, amely olyan fehér és vakító volt, mint a halál. Bakó András arra gondolt, hogy Andrej herceg legalább az eget láthatta. Habár igaz, a herceg Napóleon ellen harcolt, ő meg, Bakó András nem harcolt semmi ellen, legalábbis konkrét hadvezérek ellen nem csatázott soha. Bakó András Napóleonja alaktalan, megfoghatatlan, és időtlen volt, talán éppen ebben rejlett az ereje és a félelmetessége, amit ideigórákig el lehetett szeszekkel kábítani. Hát igen, Bakó András teste átmenetileg belefáradt a szorongással és a depresszióval folytatott egyenlőtlen küzdelembe, s ezért most segítségre szorult. A kicsi doktor tehát a költő mellett szorgoskodott. Hirtelen elmosolyodott, megfogta Bakó András karját, és felemelte az injekciós tűt, melynek hegyén megcsillant a műtőlámpa hideg fénye. - Hogy vagdosás alatt ne csukladozzon a beteg, Bakó úr - kedélyeskedett a doktor. - Micsoda? - nézett fel a költő. - Izomnyugtató injekció, Bakó úr - mondta a doktor és nagyot sóhajtott - Istenem... - Mi baj? - kapta fel a fejét Bakó András, már amenynyire felkaphatta a műtőasztalon fekve. - Tudja Bakó úr, altattam én már gyárigazgatót, nagybanis zöldségest, pártvezért, koldusszegényt és milliomost, sőt egyszer egy katolikus lelkészt is altattam, de költőt még soha. - Aha - mondta Bakó András, és momentán nem érezte magát költőnek. Egy egészen szimpla, kiszolgáltatott embernek érezte magát, akinek a testét néhány percen belül felnyitják, és mindenféle szörnyűségeket találnak benne. - Megkérném valamire mondta komolyan a doktor. - Parancsoljon - mondta a költő, miközben azt bámulta, hogyan hatol a vénájába az altató folyadék. - Álmodni fog - mondta az altató orvos. - Jegyezze meg, nagyon kérem, az álmát, és mondja el nekem. JAMBUS SZOMBAT, 1993. JÚN. 19. Darvasi László Az álomgyűjtő A költő bólintott, lehunyta a szemeit, s néhány másodperc múlva elzsibbadtak a karjai, majd elzsibbadtak a lábai és mélységes, sötét álomba zuhant. Arra ébredt, hogy csövek lógnak a testéből és hogy rettenetesen szomjas. A műtét majd öt óra hosszan át tartott. Délután egy óra volt, kánikula, s Bakó András megfogta a felesége kezét, aki ott állt mellette, majd újra elszenderült. Az alkonyat szűrt távoli fényében eszmélt újra. Valaki ül az ágya szélénél. Nehezen ismerte fel a költő. Az altatóorvos volt az, szürke utcai ruhában, nyugtalanul és feszengve. - Hogy van? - kérdezte halkan. - Hát - vonta meg a vállát Bakó András, és az infúziós palackra pillanatott, ami félig volt valami vízszínű folyadékkal. Szomjas volt Bakó András, rettenetesen szomjas. - Sikerült? - kérdezte a kicsi ember. - Maga kérdi tőlem?! dünnyögött Bakó András. - Bocsásson meg - szabadkozott a doktor - A műtét sikerült, nem is sikerülhetett volna jobban...én...khm...az álmára gondoltam. - Mire?! - Azt kérdezem, már megbocsásson, hogy sikerült-e Bakó úrnak a műtét alatt álmodnia? Hiszen tudja, megígérte, hogy majd elmeséli nekem. Bakó András belenézett a kicsi ember nyugtalan tekintetébe, amely most olyan volt, mintha nagyon messziről, az élet túlpartjáról vizsgálná őt. Mit akar ez az ember? Ennyire fontos lenne az ő álma? de miért fontos? Lehet, hogy haldoklik, hogy percei vannak hátra, hogy reménytelen minden, és ez az ember itt ül mellette, és az utolsó pillanatban még ki akarja szedni belőle az álmait, és majd el fogja adni, mint irodalmi szenzációkat?! A költő óvatos szomorúsággal ingatta a fejét. - Nem emlékszem, bocsásson meg...komolyan... tényleg nem jut az eszembe. Bakó Andrásnak másnap valamelyest enyhült a szomjúsága, a seb sem sajgott annyira, rámosolygott a legcsinosabb nővérke is, a következő nap pedig már pépeset is ehetett, csöveket húztak ki a testéből, minekutána a költő arra a következtetésre jutott, hogy mégsem haldoklik, hogy talán van még néhány ezer napja még ezen a világon, verseket is fog írni, sőt, idővel egykét pohár óvatos zengésű szekszárdi borral is jutalmazhatja magát. A harmadik nap reggelén megállt az ajtóban az altató orvos. Mélységes szomorúsággal bámulta a költőt. - Bakó úr, eszébe jutott már? - Ne haragudjon, még mindig nem emlékszem mondta Bakó András, és úgy érezte, hogy önhibáján kívül bánt meg egy embert. A doktor szótlanul fordult ki az ajtón. Csalódása sokáig lebegett a kórteremben, mint valami szomorú szellem. A következő héten meghalt Vizi bácsi a szemközti ágyon és ettől Bakó András pocsék hangulatban volt. Éppen Vizi bácsi ágyát tették tisztába a nővérkék. Az altató orvos nem is jöhetett volna rosszabbkor. Újra megállt az ajtóban. Csak egy szót kérdezett. - Nem? - Nem. Bakó András ekkor döbbent rá, hogy az altató orvos gyűjti a betegek álmait, ez a doktor hobbija, rögeszméje, s hogy ő, mint költő, eképp különös, egészen kivételes paciens abban a tekintélyes sorozatban, melyet a doktor valószínűleg magáénak mondhat. S mégis csalódást okoz. Egy költő, aki nem álmodik, akinek pedig az álomgyártás, a lélek finom röptetése lenne a földi rendeltetése, s akinek a képzelete éppenhogy az élete egyik legfontosabb, legválságosabb pillanatában mondjon csődöt, amikor pedig sziporkázni, felragyogni, tündökölni kellene?! Mivelhogy egy költőnek a kórházi ágyon, csövekkel a testében, ágytálra kényszerítve, pépeseket nyamnyogva, a nagy kaszálás közepette is van szakmai önbecsülése, illetve önérzete, a dolgot nem lehetett ennyiben hagyni. Bokor András Egy éjszaka a Szanatóriumban - Te is velünk jössz mondta a férfi emelkedett hangon, és mutatóujját tréfásan ingatta. Egyedül voltam a szobában, minden munkatársam hazament, én maradtam csak, vártam az utolsó oldalakat. Nemsokára felöltöztem, lekapcsoltam a lámpámat. Éjfél volt, vagy éjfél és egy óra között. Hirtelen az egész folyosó elsötétedett, megszűnt a neonok berregése, a mellettünk levő épületből hallatszott csak a nyomógép zaja. A folyosó végén már várt rám a férfi és a nő, kabátban. Elindultunk. Keskeny, kövezett járda vezetett a Szanatóriumig. - Most be fogunk avatni - mondta a nő -, voltál már Szanatóriumban? - Hogy lett volna!? - felelte a férfi hangosan. A nő előttünk ment, egyedül, mi ketten egymás mellett. Ők aztán néha váltottak egy-két szót, egymás mellé kerültek, én hátul maradtam. Ismertem a Szanatóriumot, régen jártam ott. Mikor az épület közelébe értünk, rögtön éreztem, hogy a hely semmit sem változott. A szűk helyiségben kerek műanyag asztalok és fehér műanyag székek, az ajtótól jobbra a pult, mögötte a megszokott tükrös polc a különleges, színes italokkal. Az a fajta hely, ahol a legvalódibb és legmegnyugtatóbb a szűk mellékhelyiség, örökké nyitott, jéghideg üvegű bukóablakkal; esetleg az egész tetőtlen, fehér falakkal kerített hosszúkás udvar, ahová ilyentájt a hó is bever. A férfi előreengedett bennünket, és rendelt három féldeci rumot és három kólát. A sakktáblaszerű padló tele volt füstölgő és kialudt csikkel. Az egyetlen szabad asztalhoz ültünk le. A férfi kifizette a számlát, hiába tiltakoztam, az én részemet én akartam, gondolatban ökölbe szorult a kezem. Nem volt kedvem inni. Az ember merje mondani, hogy nem kell; ezt mondja mindig az anyám. Csöndesen beszélgettünk. - Egészségedre, Takács! - Egészségedre, Takács úr! - mondta orrhangon a férfi. Tudták, nem szeretem, hogy így szólítanak, nekem nem volt kedvem újra tiltakozni. Gondolatban csak annyit jegyeztem meg, hogy „hát nem is tudtam, hogy ennyire pocsék ital ez a rum." A horoszkópra terelődött a szó. - Te mi vagy, Takács úr? - kérdezte a nő. - Szűz. Patkány, a kínai szerint. - Szűz. Valóban? Igaz, hogy a patkánynak csíkos a farka? A te farkad is csíkos, Takács úr? A második féldeci rum után fölálltam, mosolyogva elindultam az egyik ajtó felé. A férfi és a nő elégedetten nézett utánam. Benyitottam. Az ablak nyitva volt, erős, tiszta levegő tódult be, és becsuktam az ajtót. Megéreztem, menynyire izzadt vagyok, homlokomat letöröltem az ingem szélével, és sokáig néztem magam a tükörbe, mely csempe nagyságú darabokból állt. Kinyitottam az ajtót. A betóduló zaj megnyugtatott, visszamentem az asztalhoz. A templomablakokhoz hasonló, barnasörszínű üvegen át úgy látszott, hogy már reggel van. A nő elálmosodott, időnként ásított, könnyes volt a szeme. - Én elmegyek haza, nagyon berúgtam - mondta orrhangon a férfi, mindketten fölálltak. Ekkor már valóban reggel volt. Odakinn néhány szót suttogtak egymásnak, nem hallottam, mit, nem is érdekelt. A férfi végül elköszönt, a nő pedig velem jött: újra végigsétáltunk a járdán, végig, egészen a megállókig. Nyugodtan beszéltem, csak az zavart néha, hogy megszaporodott gondolataimból csak néhányat tudtam elmondani a nőnek, ő egy szót sem szólt, egyáltalán nem volt kívánatos. Ezt valószínűleg érezte is. - Ez a férfi, aki most ment el mögötted, katonatiszt. Ha akarod, mesélek neked a katonaságról. Nem akarta. Jött a busz, ő pedig szó nélkül fölszállt. Ekkor újra a csodálatos mellékhelyiség jutott az eszembe, és a szemetelő esőben elindultam. Szerencsésen hazaértem. Látkép a laskói református templomtoronyból (Dormán László fotója) Bakó András másnap üzent a doktorért. A kicsi ember különös nyugalommal ereszkedett melléje. - Eszembe jutott - mondta a költő. - Tudtam, éreztem, hogy így lesz - sóhajtott a kicsi ember, kissé hátradőlt, s várakozón lehunyta a szemeit. - Hosszú sötét alagúton haladtam keresztül - kezdte a költő - melynek a végén csodálatos fénypont csillogott. Valami zene is szólt. Fenséges zene volt, tele kürtökkel, valami Mahlerszimfónia, angyali átiratban. Az alagút pedig meleg volt, és kocsonyás, mintha... A doktor felpillantott, és a költő elhallgatott, mert észrevette, hogy a másik csalódottan bámulja. - Valami baj van? - Tudja, Bakó úr, nem akarom megbántani, de mind hasonlót mondanak. Még a nagybanis zöldségkereskedő, aki, magunk közt szólva, egy igen egyszerű ember volt, az is hasonló élményről beszélt. Kiérnek az alagútból, s a kicsiny fénypontból hatalmas világosság támad, a zene tovább szól, miközben látják magukat, mintha a lelkük emelkedett volna ki a test börtönéből, születés és halál egyazon pillanatban, és... - Nem - mondta hirtelen a költő. - Mit nem? - kérdezte a doktor és a költő felé hajolt. - Tudja ki volt az alagút végén? - kérdezte halk elszántsággal Bakó András. A doktor hallgatott. Egyetlen sápadt vonal volt a szája. - Napóleon lebegett az alagút végén - mondta a költő. Akkor lehetett ilyesféle csend, amikor Istennek eszébe jutott, hogy a majmok, a kígyók meg a papagájok közé valami emberféle is kellene a frisseben teremtett Földre. - Ez fantasztikus - lehelte elhűlve a doktor - ilyenről még nem hallottam. Napólenon. És mit mondott a császár? - Azt mondta, hogy ő Napóleon - mondta Bakó András. - Hihetetlen! - sóhajtotta az altató ovos - Hihetetlen! - Azt mondta hogy Párizs túl messze van. - Kolosszális! - Azt is mondta, próbáljam fel a kalapját. - Nem hinném, ha nem maga mondaná, Bakó úr! - Aztán a kezembe adott egy dérfutotta királyi kardot, melyen egy Oroszország nevű kamasz fiú vére barnálit. - Harcba hívta? - Igen - bólintott a költő. - Csodálatos álomszimbólumok - suttogta az orVOS. Majd tollat s papírt kapott elő, és aprólékos gonddal feljegyezte, hogyan nézett ki Napóleon, miket mondott, s talán még azt is feljegyezte a doktor, aki az álmokat gyűjtötte, amit a franciák legnagyobb császára egyáltalán nem tett és nem mondott Bakó András alagútjának végén, de természetesen megtehett és elmondhatott volna.