Délmagyarország, 1993. március (83. évfolyam, 50-75. szám)

1993-03-16 / 62. szám

IV. DÉLMAGYARORSZÁG IN MEMÓRIÁM Hol van a sok sírkereszt? VORONYEZS MUTMlC scsucsm-L WífjtixA^.n •KOiOMtrjCCVO S, **&ST>{<, \ JEKA.rSenuvevK4 MARK t / «J»*vy/CA PUHOVO vénems •+ / /vAScseHHoJo n«m» upvaaí K ottrvemo Aíak% taajd eov * aV. Magyar fmtmta\ sírok a Don mentén Wrjitermo a/ovo uteee/VK NOVO IVAMOVtZKIf V. , UAlV J &OLZHA' ~ • + &OAJCSA-AOVKA SMGuvy SlROA/J Boldisenka - a doni arcvonal egyik legnagyobb temetője Veretyje - az utolsó temetés 1943 január 16-án A VESZTESNEK NINCSENEK HŐSI HALOTTAI A tragikus sorsú 2. hadsereg hősi halált halt katonái fél évszázada nyugszanak jeltelen sírokban, tömegsírokban a végtelen orosz mezőkön, valahol Oroszországban. Több tízezer magyar honvéd és munkaszolgálatos nyughelye a Kurszk városától a Don partjáig húzódó dimbes-dombos, horhosokkal szeldelt. kopár vidék. Sírjaikai mára benőtle a gaz, utak, lakóházak épültek feleltük. Fejfáikat, keresztjeiket már az. 1943. januári harcok alatt és után sem lehetett volna felfedezni. Harckocsik gázolták le, a helyi hatóságok tüntették el, vagy egyszerűen az enyészeté lettek. Most egy ország figyelme irányul feléjük. A vissza nem tért férjek, testvérek s apák felé - hagyományos, első világháborús kifejezéssel élve -, hősi halottaink felé. Előkerülnek a féltve őrzött, megsárgult katonafotók, a szűkszavú vöröskeresztes értesítések, az érintett családok újból bizonyosságot akarnak szerezni elvesztett hozzátartozójuk sorsa felől. Az emberek nem felejtettek. Ma is gyászolják szeretteiket, egykori fájdalmukat ma is magukban hordják. Vannak, akik még mindig reménykednek és várnak, ötven év elmúltával sem törődnek bele a szomorú tényckbe. De milyen új adatokat lehet még kideríleni, feltárni a fél évszázaddal ezelőtti egyéni tragédiákról? Korabeli, hiteles leírások hiányában egyre kevesebbet. Állalában csak a megőrzött fotók és a tragikus eseményeket átélők emlékezetére lehel hagyatkozni. A Dontól szerencsésen hazatért honfitársaink közül egyre többen távoznak el közülünk. Emlékeikre pedig most is nagy szükség lenne. Hol kisérték utolsó útjukra elesett bajtársaikai, hol látták utoljára őket, mit tudnak a halálukról, hol volt a sok sírkereszt?! AZ ELSŐ HŐSI HALOTTAK NYUGHELYE A súlyos 1942/43-as hadműveletekben elesettek tekintélyes számát nemcsak a Don menti falvak környékén emeli nyírfakeresztek ezrei jelezték egykoron. Az 1942. kora nyári, Tim környéki harcok, illetve a Donhoz való felvonulás során is sokan vesztették életüket. Az első magyar hősi halottakat az Afanaszjevka, Besszegyino és Kalinov melletti rögtönzött temetők, illetve magányos sírok, valamin! a kurszki és sztarijoszkoli tábori kórházak kertjei fogadták be. Zömében zalai, vasi és Sopron környéki honvédeket - a 9. és 7. könnyű hadosztály katonáit. SZÁRAZ NÖVÉNYZET VOLT A SZEMFEDELÜK A temetés körülményei természetesen nem voltak mindenütt egyformák, s változtak is a Donnál eltöltölt hónapok folyamán. Amikor elfogyott a deszkaanyag, az elesett katonákat fűzfaágakból készített tokban, vagy sátorlapban temették el. Rászórt száraz növényzet helyettesítette a szemfedelet. Mivel a ruházati utánpótlás akadozott, szükség volt az elhunytak ruháira is. A temetési szertartás különböző volt. Előfordult, hogy katonai tiszteletadással, kivezényelt alakulatok jelenlétében kísérték utolsó útjára a hősi halottakat. A tábori lelkész azonban a legtöbb esetben csak a kéthárom sírásó katonával temetett. Egy rövidke sor a Bibliából, imádkozás - s újabb szomorú kötelességének kellett eleget tennie. Ha 1942 őszén képzeletben elindultunk volna a 2. hadsereg Voronyezstől déli irányba húzódó, 200 km széles arcvonalán, illetve front mögötli területén - az első nagyobb temetőre Gremjacsje községben leltünk volna. A falu nyugati szélén, az Ivanovka felé vezető út mellett alakították ki. A sfrok szép sorban következtek egymás mellett, a halmok széléi murvacsíkkal jelezték. A közeli Don menti arcvonalból ide szállított hősi halált halt zalai, muraközi honvédeket temették itt. A kanizsai 17. gyalogezrednek, illetve II. zászlóaljának parancsnoksága is ebben a községben nyert elhelyezést, a sírok közelében, egy orosz kórház épületében. A ZALAIAK TEMETŐJE: KOSZTYENKI A kanizsai 9. könnyű hadosztály alakulatai - köztük a 17. gyalogezred - leginkább a Kosztyenki környéki hidfőcsatában szenvedtek súlyos veszteségeket. Három zászlóalj vérzett el 1942 augusztusában, amikor a Donon átkelt szovjet csapat sebtében kiépített hídfőállását próbálták felszámolni. A harcokban eleseti kb. 150-170 zalai honvédet Kosztyenki környékén temették el. A Csáktornyái 47/11. zászlóalj temetője a Gremjacsjél Kosztyenkivel összekötő út mentén létesült. KI TUDJA HÁNYAN, KI TUDJA HOL A 2. hadsereg hadműveleti területén egykoron kialakított legnagyobb kiterjedésű magyar hősi temetők az Uriv-Sztorozsevoje községek által határolt Don-szeglet mögött voltak. Az 1942. július közepétől szeptember közepéig lezajlott doni hídfőcsaták hősi halottai közül a legtöbbet a Sztorozsevoje, Novo Uszpenka, Boldirevka. Kolbino, Masztjugyino, Rosszoski, Novo Ivanovszkij községekben egykoron kialakított temetők fogadták be. Az arcvonalból visszatérő lőszerszállító országos járművek (szekerek) és a tehergépkocsik minden esetben hősi halált haltak tömegével érkeztek meg e hátsó körzet településeibe. Hozzávetőlegesen 4-5 ezer honvéd földi maradványait őrzik - ma már jeltelenül - az említett falvak területén ásott sírok, tömegsírok. FEJFÁK HARMINC CENTIMÉTERENKÉNT A harcok közvetlen közelében az ellenség által állandó tüzérségi és aknavetőtűz alatt tartott területeken nyilvánvaló módon hiába is keresnénk sírokat, temetőket. Az egyetlen kivételt a Sztorozsevoje melletti sírok jelentették. A település - a hadsereg egykori arcvonala mentén - a Don nagyobb kanyarulata mellet! levő, hosszan elnyúló, sziklás-agyagos magasparton fekszik. Az 1942. nyár végi, kora őszi hídfőcsaták során több ízben cserélt gazdát, végül szeptember 11-én az egri 20. könnyű hadosztály alakulatai foglalták vissza. Több száz hevesi és nógrádi honvéd nyugszik a sztorozsevojei rögök alatt. Sulyok Dezső: „A magyar tragédia" (Newark, 1954) cfmű életrajzi kötetéből vett sorok hitelesen mutatják be az ottani állapotokat, s a temetések körülményeit: „1942. szeptember 17-én Storoshevoje nyugati szélén végignéztem, amint egy zsidó munkásszázad emberei eltemették az előző napi ütközlet hősi halottait. Összesen mintegy 80 holttestet adtak át az anyaföldnek. Nagy, tégla alakú gödröket ástak és húszasával fektették beléjük a halottakat. Egyikük egy papírszeletre felírta azok nevét, akiknek igazolási jegyét megtalálták. De mivel az orosz belőtte a terepei, nem sokat vesződtek az agnoszkálással." Novo Uszpenka is az uriv-sztorozsevojei hídfőcsaták által érinlett település volt. Házai leégtek, lakosait az 1942. nyári harcok alatj. kitelepítették. Leginkább az egri 14. gyalogezred hősi halált halt katonáit temették a közelében megásott sírokba, tömegsírokba. A 2. hadsereg doni arcvonala mögött létesített temetői közül a legnagyobb a boldirevkai volt. A falu a Gyevica patak partján települt, alig 4-5 kilométerre a Dontól. A sok egyes és tömegsírt magába foglaló temető a községtől keleti irányba kivezető út mellett, egy domboldalon volt. A közeli Uriv község területén és környékén vívott súlyos harcokban elesett honvédeket szállították ide. SZÁZÖTVEN SÍR A TEMPLOMKERTBEN Kolbino a Potudany folyó partján fekszik, temploma - teljes épségben megmaradt - a falu közepén, a főútvonal mellett található. A mintegy 150 sir a templomkertben mértani pontossággal, szép sorban, a fakereszteken sisakkal, s a hősi halottak adataival helyezkedett el. A doni hadszíntérről kevés elesett magyar katona földi maradványait szállították vissza az anyaországba. A kolbinói temetőben sírba helyezett Faragho István tüzér hadnagynak - Faragho Gábor vezérezredes, az 1944. októberi moszkvai fegyverszüneti tárgyalások vezetője fiának - ez „megadatott." Holttestét 1943. január 13-án exhumálták, s rövidesen hazai földbe került. • Masztjugyinóban aránylag kisebb temető volt, a templom vaskerítésén belül sorakoztak a sírok egymás mellett. A hídfőcsaták színterétől kissé távol esett - 20-25 kilométerrel nyugatabbra - a Gyevica patak hosszan elnyúló völgyében lévő Rosszoski falucska. A község északi szélén, a Kocsatovka felé tartó út nyugati oldalán egykoron viszonylag nagy kiterjedésű katonatemető volt látható. A HALOTT KATONA IS ELLENSÉG VOLT Korotojak város (ma falu) környéke, s az ettől délebbre található, a Don kanyarulata által határolt Scsucsje és Perejeshaja községek körzete is súlyos és veszteséges ütközetek színtere volt 1942 nyarán, kora őszén. Ha csak a szekszárdi 12. könnyű hadosztály, illetve a miskolci 19. könnyű hadosztály 1942. augusztusi veszteségeit nézzük - 850, illetve 700 hősi halott és eltűnt -, egyértelműen erre a megállapításra jutunk. A Kolomejcevóhoz közeli Puhovo falucska templomának kertjében 50 évvel ezelőtt magyar honvédek sírjai domborultak. A kaposvári 10. könnyű hadosztálynak - ezen belül 6. és 36. gyalogezredének, illetve tüzérezredének - hősi temetője volt itt. A szépen gondozott, fakerítéssel körülkerített sírok közötl magasodott Kárpáti Gyula hadnagy, Harth Ferenc, Sipos József hadapród őrmesterek, illetve Puszta István honvéd sírkeresztje is. A romos templom környékét ma már teljesen benőtte a növényzet. A IV. hadtest két tábori kórháza is a korotojaki Don szakasz mögé települt, attól 35-40 kilométerrel nyugatabbra. Több száz, súlyos sebesülésébe belehalt, vagy járványos betegségben elhunyt - zömében dunántúli - honvéd és munkaszolgálatos sírját ásták meg egykoron a közelükben. A IV/2. tábori kórház Krasznojéban működött. Tánczos Dezső protestáns tábori lelkész feljegyzései szerint 120 magyar hősi halott végső nyughelye a krasznojei egykori kórház melletti térség. A legpontosabb ismereteink a Veretyjébe települt, 1V/1. tábori kórházban meghaltakról vannak. Péteri Ferenc, a kórház protestáns tábori lelkésze nemcsak a község templomromja mellett kialakított magyar katonatemetőben nyugvó honvédek és munkaszolgálatosok névsorát (halálozási időpontjuknak és haláluk okának rögzítésével) őrizte meg az utókornak, hanem az egykori temetőről készített sírhelyvázlatot is. Korabeli kimutatásaiból tudjuk, hogy 77 honvédet, 46 zsidó munkaszolgálatost és 5 szovjet hadifoglyot temettek el a veretyjei temetőben. Az utolsó temetés 1943. január 16-án voll. í FELDÚLT SÍROKRÓL VALL A TERMÉSZET Az 1942 augusztusában lezajlott scsucsje-perejeshajai hídfőcsaták, s az azt követő folyamvédelemben eltöltötl hónapok veszteségeit a Krestikiben, Jekatyerinovkán és Verh. Markiban létesített egykori temetők keresztjeinek sokaságán is mérni lehetett. Jekatyerinovkában a segélyhelyül szolgáló vörös téglás pravoszláv templom mellett sorakoztak a sírok. A miskolci 19. könnyű hadosztály zömében 13. gyalogezredbeli hősi halált halt katonáit temették ide. A templomot a hruscsovi időszakban lerombolták, környékét hatalmas gaz lepte be. A szabályos négyszögeket alkotó sötétzöld növényzet azonban most is beszédes tanú: a talaj besüppedésci még őrzik az egykori temető nyomait. Krestikiben a falu szélén, Verh. Markiban pedig a templom közelében ásták meg az elesett miskolci, rozsnyói, magyaróvári és losonci honvédek sfijait. A 2. hadsereg arcvonala mögötti egykori temetők közül a Verh. Markiban lévő volt a leggondozottabb. URIV, A KEGYELET HÍDFŐÁLLÁSA Új Mohács, illetve Magyar Apokalipszis - a publicisztikában és a szépirodalomban (gy aposztrofálják a 2. hadsereg tragédiáját. A sajtóban, a rádióban és televfzióműsorokban általában a túlzott, 200-150 ezer főben meghatározott veszteségi adatok ismétlődnek, s a közvélemény is az egyik legnagyobb nemzeti tragédiaként tartja számon a Donnál történteket. A mai napig nem rendelkezünk pontos adatokkal a 2. hadsereg összveszteségéről. A hősi halottak, eltűntek, hadifogságba esettek, s a sebesültek pontos számát homály fedi. Részadatokat ismerünk, ezekből következtethetünk a tragédia méreteire. Tudjuk, mennyien kerültek ki 1942 tavaszán és pótlólag a keleti hadszíntérre, s 1943. január 12. és május 30. között hányan tértek haza sebesülten, betegen és épen. Tudjuk azt is, hogy a kezdeti harcok, s az 1942. nyári, kora őszi Don menti hídfőcsaták során 30 ezer fő volt a 2. hadsereg véres vesztesége, tehát az elesettek, sebesültek, eltűntek, s fogságba esettek száma. Nincsenek viszont adataink a sebesülésükből felépült visszatérők, s a hadifogságba esettek számáról, és a veszteségek pontos meghatározását rendkívüli módon nehezíti az eltűntnek nyilvánítottak magas aránya is. Mindent egybevetve, hozzávetőlegesen 120 ezer főre tehető a hősi halottak, s a hadifogságba esettek száma. A veszteségek név szerinti nyilvántartása a hadsereg tábori lelkészeinek a feladata volt. Az elesett honvédek és munkaszolgálatosok okmányait a Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium 22., veszteségi és nyilvántartási osztályára terjesztették fel. Lezárt borítékban küldték el az azonossági jegy - a köznyelven: „dögcédula" - kilyukasztott, zsinór nélküli részét, a záradékolt azonossági betétlapot, a sebesülési betegjegyet, a név szerinti veszteségkimutatást, a temető vázlatrajzát és a tábori anyakönyvi másolatot. Ha mindezek hiányozlak, akkor „Halálesetjelentés"-t kellett felterjeszteni. (Csak az azonossági jegy függő felét kellel! a halotton hagyni.) A Don menti magyar katonasírok iránt, érthetően, az elmúlt néhány évben különösen megnőtt az érdeklődés. A kelet-európai térségben végbement politikai változások eredményeképpen lehetőség nyílt arra is, hogy zarándokcsoportok jussanak el az 1942/43. évi harcok színterére, s otl kopjafát állíthassanak fel. Tiszteletreméltó, nemes cselekedet az is, hogy állami kezdeményezésre, Uriv község közelében emlékmű, emlékhely kialakítását tervezik. A hősi halottak maradványainak nemrégiben bejelentett hazahozatala - a realitás és a lehetőségek függvényében - azonban csak jelképes lehet, s nem személyekre szabott. Dr. Szabó Pcter hadtörténész