Délmagyarország, 1992. október (82. évfolyam, 231-256. szám)

1992-10-10 / 239. szám

Manczy válaszol A családunkban, a felmenű ágakon is - írja olvasónk kissé felháborodva - elég sokan megvakultak; szörnyű volt ezt látni. Mindemellett elég furcsának, és főleg ironikusnak tartom, hogy a jövő héten csütörtökön a Vakok Világnapjára összehozott koncertet közvetíti a tévé. Szerintem kevésbé lenne bántó, ha csak a rádióban szólalna meg a zene. Mert különben annyira visszásnak tűnik az egész „megemlékezés", mintha, mondjuk, a mozgássérülteknek állófogadást rendeznének. Kedves olvasónk, remélem nem bántom meg azzal, hogy ötletét nem tartom egészen helyénvalónak. Először is az ön hasonlatában, nevezzük inkább párhuzamnak, óriási csúsztatás van, a mozgássérültekkel való példállódzása eléggé sánilt. Ön nagyjából azt mondta - egy másik „párhuzamosítással" megvilágítva az ügyet -, mintha azt követelné, hogy ne emlékezzünk meg elhunyt hősökről - a hősök jelenléte nélkül. Ez, ugye, Igy nem megy. Inkább arra gondoljon, hogy nem a vakoknak kell egymásra figyelniük, hanem azoknak kell a vakokra vigyázni, akik ép szemmel rendelkeznek. Szerintem a Vakok Világnapja inkább erre irányltja a figyelmet, s csöppet sem arra szolgál, hogy ez alkalomból az emberek kiéljék morbid hajlamaikat. Az megint más lapra tartozik, hogy annak idején, amikor Salvador Dali az utcán felbuktatott egy vakot, kijelentette, „ez egy igazi szürrealista cselekedet volt". De nyugodjon meg, épp a napokban hallottam a tévében, hogy a szürrealizmus csak gyermekbetegség, tehát - tehetem hozzá nyugodtan - gyógyítható. (manczy) A Sztálin-díj és a ló Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Ideje bevallanom KGBs kapcsolataimat, nem várhatok addig, amíg esetleg dicsekvésnek hiszi majd az olvasó. Kapcsolatomat Jurij Sismonyinnak hívták. Alezredesként ismertem meg, de azt mondják, nyugdíjba menetele előtt megkapta az ezredesi vállapokat. Családi alapon jöttünk össze, Jurij ugyanis főleg operetteket fordított, apósommal Fényes Szabolcs Majájának odesszai hemutatója kapcsán barátkozott össze. Néhányszor jártunk egymásnál, unokájának felruházása egy időben az én tisztem volt. Nemrég kaptam meg halálának hírét, úgy érzem, el kell mesélnem egyik történetét, amelynek már nem élnek a főszereplői, és én vagyok az egyetlen tanú, aki mindkettőt ismerte. Jurij a háború alatt felderítő volt. Sebesülten talált rá a német vonalak mögött egy magyar parasztmenyecske, és ki tudja, milyen indítékok alapján rejtegette fél évig, amíg vendége meggyógyult, és megtanult magyarul. A háború után már rendszeresen tolmácsolt Sismonyin őrnagy, egy alkalommal igen megmosolyogtatott egy magyar kormánydelegációt, amelynek Molotov elvtárs azt mondta, hogy ne csak a politikával törődjenek, hanem azzal is, ami manapság az emberek agyában (Jurij szerint az emberek ágyában) végbe megy. De hát az nem hibázik, aki nem dolgozik, az efféle botlásokat megúszta némi fejmosással. Élete legnagyobb tolmácstörténetét azonban megpróbálom saját szavaival megörökíteni. - Tudod, nagyon sokszor bízták rám, hogy magyarokat kísérgessek ide-oda a Szovjetunióban. Egyszer Nonn Györgyöt bízták rám másodmagával, aki odaadta nekem a Csillag legújabb számát. így bukkantam rá Nagy Sándor elbeszélésére. Biztos ismered, ez volt a Megbékélés. Körülbelül megfelelt az én akkori nyelvi tudásomnak és irodalmi ízlésemnek. Hajtotta az egyéni paraszt a lovát, az megbokrosodott, elragadta a gazdát, bevágtatott vele a téesz udvarába. A gazda meg szégyellte a dolgot, úgy tett, mintha csak körülnézni jött volna. Meg is tetszett neki minden, azonnal be is lépett. Úgy gondoltam, ha már elolvastam, le is fordltom. Aztán a kéziratot bevittem a legrangosabb folyóiratnak, a Novij Mirnek a szerkesztőségébe. Ott épperi hiány volt népi demokratikus prózából, valamelyik szerkesztő leadta. Ennek a lapnak volt egy szigorú szokása. Negyedévenként kiértékelték a megjelent számokat. Maga Tvardovszkij főszerkesztő elnökölt ilyenkor. Mint fordító, én is ott lehettem, amikor rám került a sor. Hát nem sok örvendezni valóm volt. Egymást érték a felháborodott hozzászólások, miszerint Petőfi Sándor és Madách Imre irodalmát nem szabad egy ilyen bárgyúsággal lejáratni. A fordítás színvonaláról pedig szót sem érdemes ejteni. Ekkor csengett a telefon, Tvardovszkij mindenkit csendre intett. Miután letette a kagylót, közölte az egybegyűltekkel, hogy lehet folytatni az értékelést, csupán azt teszi hozzá az eddigiekhez-, hogy a Megbékélés című novella (rója Sztálin-dijat kapott. Ami ezután következett, az kész cirkusz volt. A szerkesztő uraknak eszébe jutott, hogy a Megbékélés fordítója mellesleg a KGB tisztje, így aztán óriási tornamutatványokkal próbálták visszaszívni előző véleményüket. Én tapintatból kimentem röhögni a folyosóra. Eközben Nagy Sándor szegedi lakására beállított néhány kollégánk, és megkérte, hogy legyen szíves velük fáradni. A vendégek udvariasak voltak, de határozottak. Nagy Sándor holtsápadtan csomagolt. Nemsokára felültették egy szállító repülőre, aminek sötét gyomrába egész éjjel hánykódott és vacogott, közben állandóan azon törte'a fejét, mit ronthatott el. Reggelre, úgy érezte, megtalálta a megoldást. Elhatározta, mindent töredelmesen bevall, hátha megkegyelmeznek neki. Közben a repülőgép földet ért, kinyitották az ajtót. Nagy Sándor piros szőnyeges lépcsőt pillantott meg, távolabb zenekar játszott, fogadóbizottság várta, hogy lekászálódjon a repülőről. Amikor piszkosan, borostásan földet ért, odalépett hozzá egy magas, elegáns szovjet katonatiszt, szertartásosan megcsókolta, és tiszta magyarsággal üdvözölte Nagy Sándort, a nagy magyar írót. Nagy Sándor úgy vélte, még van egy lehetősége, lehet, hogy álmodik. Belecsípett a saját fenekébe. Ekkor már tudta, hogy megőrült. Apatikusan követte vendéglátóit. A Sztálin-díjat már szemrebbenés nélkül vette át. Ismerünk ilyen eseteket a történelemből. Dosztojevszkij feje fölött eltörték a pálcát, és a szertelen fiatal forradalmárból nagy író lett. Nagy Sándor a Sztálindíj következményeképpen megszűnt (rónak lenni. Amikor a '60-as évek elején elcsúsztam a Dóm téren egy havas délelőttön, mire a Tiszatájba értem, már mesélte valaki, hogy a Rigó akkorát esett, amekkora, és a Bálint Gyula meg valami ismeretlen pacák alig tudták feltámogatni. Ez az ismeretlen pacák volt Nagy Sándor, akit később mint albán összeesküvőt, börtönöztek be volt elvtársai. Sztálin-díja egyébként a díj történetének legnagyobb rejtélye maradt. A magyarázatok közül nekem Jurij Sismonyiné tűnik leghihetőbbnek. - Sztálin elolvasta a Megbékélést. A folyóiratokat olvasta, azért engedélyeztek csak négyet megjelenni. Egyéként színházba járt, és a filmeket mindig levetíttette magának. Nagy Sándor írása megtetszett neki. Azt mondta: ez jó írás, szerzőjének valami díjat kéne adni. Azt, hogy Sztálin-díjat, már túlbuzgó famulusai találhatták ki. „Tudják elvtársak, mondta a vezér, ez a ló egy negyedóra alatt megcsinálta azt, amit ez az idióta Rákosi már három éve képtelen megcsinálni." Rigó Béla A történelmi jelen értékel, legtöbbször vágtában, a tévedés minden kockázatával, amiért sorra kérdőjeleket kap néhány év múlva, amikor már történelmi közelmúlt lesz belőle. Némely kérdőjel egyenesen trónfosztással ér föl. A régebbi múlt pedig még ráfejel, szemétdombra hányja a trónt is, meg legtöbbször azt is, aki trónolt. Mivel a történelemnek ez a szakasza már erősen sűrít, halomra gyűlnek a kivénhedt trónok akkor is, ha valamikor megingathatatlannak és örök életűnek hitték. Legutóbb Lenin jutott erre a sorsra. Olvasom, viszonylag fiatalon halt el, súlyos elmebajban, mindössze ötvenhárom éves korában. A világ egyik legzseniálisabbnak hirdetett forradalmára ilyen csúfos véget ért? Aki megfordította, sőt az egyedül helyes irányba célozta az emberiség útját? így tanultuk. Csupa aranykővel volt kirakva a lenini út, emlékezhetünk még rá. Fiatalkori botlása lehetétt, hogy beléesett a szifilisz, természetesen akkor, amikor még Nyugaton tartózkodott. Az ilyesmi leginkább Nyugaton történhet. Nem ítélem el érte jobban, mint annak a kornak ezernyi emberét, noha a szó legszorosabb értelmében menthetetlenül halálos bűn volt ez. Aki megkapta, ki nem gyógyulhatván belőle, belehalt. Fényképeket közöl róla Sztálin, Brezsnyev és Lenin hasonmása évekkel Tallinnban a köztársaság szabadságát ünneplő dalfesztiválon az újság, a meghibbantság kétségtelen jegyeivel. A tolókocsis változaton agyvérzés nyomai látszanak, amiből, írja megint az újság, több is kijutott neki. Ködösen fölrémlik, hogy amikor mi először tanultunk róla, még mintha szerepelt volna a pakliban egy hosszúszipkás anarchista nő is, aki rálőtt, de lehet ez már az én eszem rémképe is, nem adhatok hitelt neki. Fölütöm inkább a nemrég Ceausescu-kötetért cserélt pártbibliát, a Sztálin által megírt SZK(b)P-történetet, abban akarok utánanézni. ( Akitől kaptam, bevallotta, eltulajdonítással jutott a kezére, de senki nem kereste rajta.) Igaz, ez már a hatodik kiadás 1951-ből, az első pedig 1938-ban jelent meg, időközben lényeges változások történhettek tehát benne. Azt mondja a méltatlanul híres szerző, hogy 1922 őszén nagy szerencsétlenség zúdult a pártra, Lenin súlyosan megbetegedett. Arról egy szó sincsen, hogy mibe, de arról igen, hogy utána még sokat cikkezett például az egyéni gazdaságról a társas termelő egyesülésekre - a kolhozokra - való áttérésnek a parasztok számára hozzáférhető és elérhető útjáról. Kicsit bonyolult a fogam^ zás. Azóta már világos előttünk, ez az út teljesen józan ész esetén is kátyús lett volna, így azonban, visszafelé nézve, teljesen érthető. Szegény szerencsétlentől már csak ennyi tellett? A mocskos trockisták azonban, kihasználva távollétét, akit - megismételve az előbbieket - súlyos betegsége kidöntött a sorból, újabb tárqadást indítottak a párt és vezetősége ellen. Aztán jön a végzetes hír: 1924. január 21-én Gorkiban, Moszkva mellett, meghalt vezérünk és tanítónk, a bolsevik párt megteremtejője, Lenin. Hogy milyen betegségben, arról most sincsen egyetlen szó se, csak Sztálin esküje következik utána, ezzel a mondattal vezetve be: Mi, kommunisták, különös vágású emberek vagyunk. Különös anyágból vagyunk gyúrva... Ez is ismerős. Nem akarok pótszemináriumot tartani senkinek, egyetlen öszszefüggésre szeretném csak fölhívni a figyelmet. Számos nagyon értelmes férfiút adott a világnak az a korszak is, de igazándiból azok dirigáltak, akiken a lenini végső meghibbantságnak a jegyei már fiatal korukban észrevehetők voltak. Mintha stigmáit is örökül hagyta volna? És mi lett idős korukra belőlük? Hosszú névsort kellene most írnom, de a holtakat minek bántanám, az élők pedig nem nagyon érdemlik még ezt se. Jól ellátta ezt a századot méltó örökösökkel a történelem, szifilisz nélkül is. Hányan, de hányan hibbantak bele a vezetők őrültségeibe, szinte minden országban, meg se lehet mondani. Kegyesen mosolygunk már Majakovszkij lelkendező lépcsőzetein, a hatalmas homlokon és hatalmas észen ugyanúgy, mint a Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog jellegzetes jelszaván, bár megdermednünk illene inkább. Most tudtuk meg igazán, amit eddig legföljebb sejteni lehetett, hogy a szifilisz olyan halálos betegség, amely nem csupán testi értintkezéssel terjed, de eszmék útján is. Szerencsénkra van már ellene való orvosságunk, de annyi a mellékhatása, nem győzzük számlálni. Horváth Dezső Az élet komédiáiból ne csinálj tragédiát Szegeden, a József Attila Tudományegyetem aulájában ma, szombaton este karikatúra-szobor kiállítást nyit meg az egyetem rektora. Az alkotó - dr. Csiky László erdélyi származású szentesi orvos (Csiky Boldizsár erdélyi zeneszerző unokaöccse) - így vall e különleges műfajról: - A politikai karikatúra mindig elkötelezett, ezért sokszor üldözött, illetve megtűrt. Talán a mai szabadabb légkör - aki nem fél, az a demokrata - Bibó-i gondolata sugallta számomra a színre lépés időszerűségét, szükségszerűségét. Nem vagyok pártatlan szemlélő, az én pártom: a gondolatszabadság. Az emberi értékekre apellálok. - Úgy látja, van tere ma a karikaturisztikus ábrázolásnak ? - Szegény székely apám - bár nem volt Bibó István -, de bölcs ember lévén, a következőket mondta: „Az élet komédiáiból ne csinálj tragédiát." Én csak annyit teszek, hogy visszaadom azt a naturális humort, ami benne szunnyad mindenben, ami emberi. A kiállításon látható égetett terrakotta szobrok modelljei politikai életünk színes palettájának képviselői. • Nádor .Ficsurka Fotó: Szélpál István