Délmagyarország, 1992. szeptember (82. évfolyam, 205-230. szám)

1992-09-21 / 222. szám

HÉTFŐ, 1992. SZEPT. 21. KULTÚRA 5 Kereszthuzat Ez a címe a most megjelent, vadonatúj szegedi irodalmi diáklapnak, amely a tervek szerint egyelőre kéthavonta fog feltűnni a város középiskoláinak folyosóin, tantermeiben. A kis, füzetszerű kiadványt, vagyis a lapot maguk a szerzők, a szerkesztők (Elit Öngyilkos Kommandó) akarták. Az első számban ezt írják: „A lassan-lassan mindent elfedő homályon szeretnénk részt törni", bár „kis hazánkban önálló vállalkozásba kezdeni felér egy öngyilkossági kísérlettel." Szerzőket kerestek - egymást -, szponzorokat és önálló arculatot. Mostanra mindezt megtalálták. Az ötlet, a kezdeményezés a Radnóti gimnázium két tanulójától, Molnár Dánieltől és Kovács Zoltántól ered, a lap azonban már terjed, a szerzők köre szélesedik, újabb és újabb középiskolák kapcsolódnak be. A szerkesztők nem kívánnak politizálni, elsősorban a nemzedéktársak irodalmi, művészeti, szellemi alkotásai iránt érdeklődnek. A szegedi „diák ÉS" nem lesz különösebben populáris jellegű. Igényes zenét és szöveget produkáló együttesekről megjelenhetnek írások a lapban, de slágerlista nem lesz. Emellett az egyes iskolai lapok természetesen létezhetnek, sőt, a Kereszthuzat alkotói együtt is szeretnének működni ezekkel, szívesen átvesznek tőlük kimaradt, jó anyagokat. Nos, kívánjuk, hogy legyenek hosszú életűek, meg nem hűljenek a kereszthuzatban, őrizzék meg olvasóikat, erő- és pénzforrásaikat, s egy év múltán ne így sóhajtsanak fel: „Lapot kén' alapítani, ó Hatvany, ó Hatvany." D~ÍL Képtár Az ismétlődés behálózza a teremtőt FOTÓ: RÉVÉSZ RÓBERT Minden kiállításnak egyik rizikós pontja a megnyitó mert a képek olyan szépen tudnak maguktól lógni a falon, hogy a néző szeme jobbat nem is kívánhatna. Mert a megnyitót, annak szövegét, tartalmát, egyéb formaságait folyton belekalkulálják a jelenlévők, ezért aztán az vagy erősíti, vagy gyengíti, legjobb esetben pont passzol a fellógatott képekhez. Az erősítést azért zárnám ki nagy előszeretettel, mert a másnapi látogató hiába olvas mondjuk a Délmagyarországban egy megilletődött kritikát a megnyitóról, neki csak a képek, a vélhető adalékok maradnak, amelyek kizárják a megélést, a megértést meg aztán főleg. És akkor így lesz a megnyitó olyan gondolatpassz, ami után keresheti az ember a labdát a bozótosban. Pénteken délután nyílt meg a Szegedi Ifjúsági Ház Mini Galériájában Szegi Amondó kiállítása, ami egyszerre tölthet el örömmel, és jóindulatú sajnálkozással. Előbb az utóbbiról. A galéria sötétjében nem sokkal öt óra után egy performance szemtanúi lehettünk. (Már amennyire sötétségben beszélhetünk szemtanúról.) A •jóindulatú sajnálkozás elsődleges alapja az a hiány, amelylyel „az előadás" űrt töltött be. Ugyanis bármekkora mellénynyel beszélünk a város művészeti életéről, azért mégiscsak szemet szúr, hogy (egy kis okoskodás!) a modernnek nevezhető művészeti akciók teljességgel hiányoznak. Nincs kifutási terük, ezért egy-egy merésznek induló próbálkozás hiába is indítana párbeszédet, nincs meg hozzá az elengedhetetlen többi, aki (ami) válaszolhatna. Csak üres holdudvar, de hold sehol. Hol a hold? Pusztán el lenne takarva, vagy pedig tényleg nincsen hold? A falon festmények, a terem közepén halomba hányt űjságpapírfecnik, a plafonról, mint durva szövésű pókhálók, madzagok lógnak, a zene, ami inkább nem is zene, valami morajlás, dübörgés, be'tölt mindent, aztán egy hang a háttérből pontos és ironikus keletkezés-elmélettel „áll" elő, a papírhalom megmozdul, két kéz nyújtózik fölfelé, elérni, valamit elérni, két alak születik meg a szemünk láttára, mint az első két valami, és akik nézik (mi magunk), akárha felsőbbrendű terenttők, mert a mi tekintetünkben, a látásunkban folyik a teremtés, aztán a két alak elindul, ismét csak keresés, valami helyet a térben, hogy aztán eltűnjenek, és átadják helyüket egy új teremtésnek, egy új teremtőnek, aki nem talál mást, mint ami az előző teremtésből visszamaradt, a megmaradt képeket. És újra, minden kezdődik elölről, az ismétlődés behálózza a teremtőt. POPMANICZKY SZILÁRD A színházat kikerülni nem lehet Beszélgetés az új főrendezővel, Arkosi Árpáddal Először 1980-ban szerződött el Szegedről, Szolnokra. Az 1979-80-as évadban egy gyerekdarabot és a Kamaraszínházban két egyfelvonásost (Albee: Állatkerti történet, Rózewicz: A mi kis stabilizációnk) rendezett. A szolnoki színházban töltött öt év után egy esztendeig szabadúszó „státusban" dolgozott, 1986ban visszajött Szegedre - két évre. Az újjáépített Nagyszínházban Don Carlos rendezését láttuk, a Kisszínházban pedig az Oszlopos Simeont, a Díszvacsora a temetkezési vállalatnál című darabot és Karinthy Ferenc: A leánykereskedő című zenés játékát vitte színre. 1988-ban Debrecenbe szerződött, a következő évadban pedig Miskolcra. Az elműlt három miskolci évad Árkosi Árpád pályájának eddigi legsikeresebb szakasza: Jászai-díjat kapott, szinte valamennyi rendezését fölvette a televízió. Egykori, szegedi alternatív színházi alkotótársa, a Szegedi Nemzeti Színház mai igazgatója, Kormos Tibor hívta vissza - a prózai tagozat vezetőjének. Jelenleg az évad első első bemutatójának próbáit irányítja: Goldoni: Csetepaté Chioggiában című darabját állítja a színpadra. - Jól gondolom, hogy a miskolci évek jelentették a csúcsot eddigi pályáján ? - Nem. Ahogy vesszük. Igaz, hogy a legtöbb hivatalos, szakmai és közönségsiker a miskolci rendezéseimet övezte. De én tudom, hogy Szolnokon, Debrecenben, sőt Szegeden is csináltam olyan előadásokat, amelyek inkább a szívügyeim voltak, s az esetleges hibáikkal egyetemben számomra szakmailag többet jelentettek, mint a fogadtatásuk alapján lehetne gondolni. Például az itteni Állatkerti történet, vagy a Don Carlos. Furcsa ügy ez, a jelek szerint az én közérzetem, vagy önértékelésem és a hivatalos, vagy közönségelismerés merőben különböző dolgok. - Ha én rendező lennék ás két egymást követő évadban az összes rendezésemet bemutatná a tévé - alighanem gátlástalanul örülnék és büszke lennék. Mitől ilyen szemérmes? - Ez nem szemérmesség, csak önismeret és józanság. Egyébként büszke is vagyok, ha arra gondolok, hogy kevesebb lett mostanában a vidéken - akár Kaposvárott, vagy Szolnokon - és a fővárosban föllelhető színházi minőség, s ennek is köszönhetem a miskolci rendezéseim iránti fokozott érdeklődést. - Azelőtt sohasem hívták meg az országos színházi találkozóra, most igen; vendégrendezhetett a Nemzeti Várszínházában, a Mulatságot a tévében, írt egy darabot, amit FOTÓ: NAGY LÁSZLÓ „Figyelem!" - a Goldoni-darab próbáján szintén a tévében meg is rendezett, Kolozsvárott a Bánk bánt állította színpadra. A siker-szagot csak az nem érzi, aki nem akarja. Lehetséges, hogy túl sok ideig kellett várni rá? - Kétségtelenül leszolgáltam az időt ahhoz, hogy ilyesfajta figyelem terelődjön a munkáimra. Bár nem attól volt hangos a színházi világ, hogy engem ki, mikor, hogyan akart betiltani, milyen ellenzéki körhöz tartoztam - mert mindig a „vezérürükre", a vezető státusokban lévőkre irányult a figyelem -, de hát azért elég kitartóan megklnlódtam, elég állhatatosan mentem a magam útján. Nem akarom azt mondani, hogy aki korábban sikeres volt, az erre szakmailag érdemtelen lett volna, csak azt, hogy bizony számított a szakmai hierarchiában betöltött hely is. Gondoljunk csak arra. hogy a legutóbbi időkig a „főrendezők fesztiváljának" neveztük magunk között a színházi találkozókat; vagy arra, hogy a főrendezőknek szinte kijárt a Jászai-díj. Nem mondom, hogy nem bántott néha, hogy én mindebből kimaradok, de az is igaz, hogy most már örülök: én a rendszerváltás után, szakmai kuratórium döntése nyomán kaptam díjat. - Valóban nem szerepel interjúkötetekben valami jóféle kis betiltási történettel, pedig nem hinném, hogy könnyű volt az élete, amikor Mrozeket, vagy Csurka Ki lesz a bálanya című darabját akarta bemutatni. - Nem vagyok én ezekre külön büszke, főleg nem most, de annak idején se kürtöltem tele a világot a helyi hatalmasságokkal vívott csatáimmal. Bár Csurka indexen volt akkoriban, nem ezért választottam, nem holmi csakazértisellenállásból, hanem azért, mert a „Bálanyát" éppen akkor, éppen arra a színpadra valónak találtam. Az én nevem nem hiányzott különféle aláírásgyűjtő ívekről senkinek, nem reprezentáltam a szakmát. De 86-ban, március 15-re virradóra, a rendőrökkel körülzárt Petőfi Csarnokban átéltem, amit átéltem. Bérezés Lászlóval együtt mi hoztunk először össze körülbelül 300 magyar értelmiségit; Balczót és Hobót, Mártha Istvánt és Veress Miklóst, Cseh Tamást és Esterházyt; Sütő András átcsempészett leveleit, Szőcs Géza verseit olvastuk föl, 'Jancsó-filmek részleteit vetítettük, Magyarország leghíresebb alternatív és amatőr együttesei szolgálták föl az ételt ezen a banketten... Aztán pedig ravasz BM-esek úgy jártak föl hozzánk, mintha lakáscsere-partnerek lennének. Akkor fontos volt számomra, hogy szembesüljek a magyar értelmiség március 15-el kapcsolatos magatartásával. De se akkor, se ma nem fontos, hogy ez a tett miként minősül, vagy hasznos-e a pályám úgynevezett sikeressége szempontjából. Ezért nem is beszéltem még erről nyilvánosan. - Múködik-e már a magyar színházi életben az értékpiac? A tehetség, a teljesítmény határozza-e meg a hierarchiát? - Verseny van, az biztos. Eddig is volt. Talán a kiválasztódás szempontjai változtak, de azt nem mondhatom, hogy ne maradtak volna meg továbbra is szakmán kívüli szempontok. Ha nekem Kormos Tibor nem ajánlja föl ezt a főrendezőséget, akkor feltehetően ebben az évadban is szabadúszó lennék. Sose akartam főnök lenni, a körülmények hozták úgy, hogy Miskolcon az igazgatást kellett megpályáznom. Nem voltam nyerő, de nem azért nem akartam másutt beosztott rendező lenni, mert az nekem már derogál. Hanem azért, mert nem látok egyetlen olyan színházi együttest sem, amelynek a szellemi arculatához tartozónak érezhetném magamat. - Azért vállalta a főrendezőséget, hogy itt - hatalmi helyzetben - az ízlése szerinti szellemi közeget hozhassa létre? - Tőkefelhalmozást szeretnék itt végrehajtani; nem azért van közöm ehhez a színházhoz, "mert már voltam itt, vagy mert most én vagyok a főnök, hanem azért és akkor lesz több közöm hozzá, ha sikerül idevonzani azokat a szellemi erőket, azokat a tehetséges embereket, akik az én hívásomra eljönnek. Akiknek én hitelképes vagyok a kimondott szavaimmal, a szándékaimmal és eddigi szakmai teljesítményemmel. - Sikeres színházat ígér? - Eddig arról beszéltünk, milyen sokarcú és számtalan feltételű valami a siker. Mindenesetre nem az a döntő, hogy hol van egy színház, hogy milyen a közönsége, ez már bebizonyosodott, például Kaposvárott. Sokkal inkább az számít, hogy kik csinálják. Főleg manapság, amikor oldódtak a szigorú határok a korábbi, zárt társadalmi csoportok által preferált szubkultúra, az ügynevezett alternatív kultúra, és a polgári kultúra között. Ma nem kell egy hivatalos egyenkultúra ellen lázadva a progresszív perifériákon mozgolódni. Ma az egyetemisták is az elithez akarnak tartozni, profizálódni kívánnak, hiszen ez morálisan is vállalható út; és kultiválják, vagy akarják kultiválni az elit gazdasági, politikai vonalak mentén létrejövő kultúrát. Ez a társadalmi változás megkönynyíti egy jó színvonalú hivatásos színház dolgát. Azt tudom mondani, hogy Szegeden létre lehet hozni egy olyan színházat, amelyet senki, egyetlen társadalmi csoport tagja sem tud kikerülni; ahova előbb-utóbb mindenkinek be kell menni. Ez persze időbe és még mi mindenbe - telik, de nem lehetetlen vállalkozás. A most kezdődő első évben ezért terveztünk a szokásosnál több bemutatót, több helyszínre és több műfajban. A választás lehetősége végett. Azt pedig, hogy szükségét is érezzék az emberek a választásnak, majd a teljesítmény indukálja. SULYOK ERZSÉBET A Szegedi Akadémiai Bizottság hirei A JATE Német Nyelvi és Irodalmi Tanszékének szervezésében osztrák fhodern irodalmi szimpóziumnak ad helyet a Somogyi utcai SZAB-székház. A szeptember 21-én, hétfőn kezdődő tanácskozáson kilenc ország neves filológusai vesznek rész és tartanak előadásokat az 1945 utáni osztrák irodalom témáiról. „Nevelhetünk másként!?" címmel F. Várkonyi Zsuzsával folytatnak beszélgetést az érdeklődők és a szervezők - a Neveléstudományi és Pszichológiai Szakbizottság személyiségés képességfejlesztő albizottságának tagjai szeptember 22-én délután fél öttől. Az Emberi Jogok Törvényes Védelmének Nemzetközi Központja, a Londonban székelő Interights az egyetlen olyan jogi központ, amely a nemzeti, regionális, nemzetközi bíróságok, döntőbizottságok előtt a nemzetközi és összehasonlító emberi jog gyakorlati alkalmazásával foglalkozik. 1992-től tevékenységét KözépEurópára is kiterjesztette. A szervezet szeptember 25-27-én a SZAB-székházban tartja tanácskozását. A munkájuk iránt érdeklődőket, elsősorban jogászokat, 25-én 17 órára várják a Somogyi utcai székházban. Doktoravatás a SZOTE-n Szombat délelőtt rendkívüli ünnepi ülésen, dr. Fráter Loránd elnökletével 172 végzős orvostanhallgatót avatott orvosdoktorrá a SZOTE Egyetemi Tanácsa. A magyar évfolyam 155 végzősének dr. Szemere György orvoskari dékán 3 summa cum laude, 91 cum laude és 31 rite jelzésű diplomát nyújtott át, míg az angol évfolyam 17 végzőse közül 14-en kaptak cum laude, 3-an pedig rite jelzést.