Délmagyarország, 1992. május (82. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-21 / 119. szám

CSÜTÖRTÖK, 1992. MÁJ. 21. SZEGED ÉS A NAGYVILÁG III. Az alsóvárosi templom a rekonstrukció után (Fotó: Nagy László) Fogadás a puccs idején |zegedi egyetemista koromban, amikor - diplomamunkámra készülve-egy 1271-ben Nov­gorodban másolt ószláv evan­gélium szövegében a redukált hangok sorsát próbáltam nyomon követni, aligha gondolhattam arra, hogy saját jó sorsom később Szentpétervárra ve­zérel, és a több magyarországnyi kon­zuli kerülethez, amelyben a Magyar Köztársaságot van szerencsém képvi­selni, az ősi Novgorod is hozzátarto­zik majd. Igaz, azóta jócskán messze kerültem eredeti, tanult szakmámtól, és nyelvészeti problémák helyett már jó ideje inkább az államközi kap­csolatok és az együttműködés sorsa foglalkoztat. Néhány év külügyminisztériumi belső munka, hatéves berlini és egyéves moszkvai kulturális attaséi tevékenység után immár második éve töltöm be a főkonzuli tisztséget a Magyar Köztársaság szentpétervári főkonzulátusán. Nem egyszerű feladat ma diplomatának lenni a darabjaira hulló birodalomban, ahol a hitelét vesztett, befuccsolt ideológiai­politikai eszmerendszer elemei éppúgy jelen vannak, mint az oltha­tatlan vágy és törekvés, hogy az em­berek demokráciában végre igazán emberhez méltó életet éljenek,'s valóra váljon, aminek igazságában több generáció sokszor joggal ké­telkedett, de büszkén dalolta: „Nincs a Földön gazdagabb, szebb ország, hol minden ember érzi, hogy sza­bad. " Sorsfordító történelmi időket élünk. Csak az elmúlt esztendő szá­mos olyan eseményben bővelkedett, ami nem gyakran fordul elő egy diplomata életében. A múlt évi, augusztusi puccs híre a nyári szabadság utolsó napján, még Budapesten ért. Augusztus 19-én a repülőtérre menet a rádióból érte­sültem az eseményekről. A részle­tekről nem sokat lehetett tudni, nagy volt a bizonytalanság. Ilyen körülmé­nyek között érkeztem vissza, egész úton azon aggódva, vajon leszállhat-e a Malév-gép a Néva-parti város repülőterén. Az aznap reggel kihir­detett rendkívüli állapot, a gyüleke­zési tilalom ellenére tömegek gyűltek össze a város fontosabb középületei körül. Annak a hírére, hogy két páncélos hadoszlop közeledik a város felé, barikádokat emeltek az emberek az Izsák térre vezető utcák torko­VARGA ISTVÁN ­SZENTPÉTERVÁR latában, ahol a Mária-palota épüle­tében a demokratikus többségű városi tanács ülésezett. A városatyák böl­csességéről és felelősségtudatáról tanúskodott, hogy egyhangúlag törvényellenesnek nyilvánították és elítélték a puccsisták tevékenységét. (Igaz, a mostani - úgymond - békés idők sokszor késhegyig menő vitáit látva, többen visszasírják az akkori nagy-nagy egyetértést.) A formailag még mindig érvény­ben lévő gyülekezési tilalom ellenére úgy döntöttünk, mégis megtartjuk az augusztus 20-i állami ünnepi foga­dást. Az utolsó pillanatig bizony­talanok voltunk, egyáltalán, eleget tesznek-e a meghívásunknak. A körülményekhez képest sokan eljöttek. Többen dicsérték a bátor­ságunkat. Rendezvényünket, aminek nagyon jó visszhangja volt, a de­mokratikus erők melletti kiállásnak minősítették. Voltak persze olyanok, akik később egyéb elfoglaltságukra, leginkább hirtelen megbetegedésre hivatkozva mentegették magukat, amiért nem tudtak jelen lenni. A puccs alatt a mienk volt az egyetlen diplomáciai rendezvény a városban. Felemelő érzés volt. Egyáltalán, magyar diplomatának lenni itt ma nem kellemetlen dolog. A magyar­országi demokratikus átalakulás, ahogyan a rendszerváltozás hazánk­ban végbement, mostani erőfe­szítéseink, elismerést és rokon­szenvet vált ki mindenütt. Jó volt diplomatának lenni akkor is, amikor én vihettem meg a jó hírt Tallinnba, Rigába és Vilniusba, hogy a Magyar Köztársaság elismeri a balti országok függetlenségét. Élénken él még emlékezetemben, milyen aggo­dalommal figyeltük 1991. január­jában a vilniusi és a rigai véres ese­ményeket, amelyeknek minden jel szerint Észtországban is folytatód­niuk kellett volna, és most, egy verőfényes augusztusi szombati nap késő délutánján, többórás autóút után ott álltam Tallinnban az óriási szik­latömbökkel elbarikádozott, teljesen kihaltnak tűnő kormányépület előtt és becsöngettem. Valahogy úgy, mintha valaki szombat estefelé az Ország­házba zörgetne be. Lennart Meri észt külügyminiszter fogadott. Nem tudtuk, de nem is akartuk leplezni a meghatottságunkat. (Ilyen is van a diplomáciai érintkezésben.) Jól emlékszem Vilniusban a leg­felső tanács ostromlott várhoz ha­sonló épületében Vytautas Lands­bergis litván elnöknek adhattam át az elismerésről szóló jó hírt. Az épületet körülvevő tankcsapdák egyikénél jószerével fel sem száradt az - akkor még nem lehetett tudni r utolsó litván áldozat vére. A merénylet he­lyén friss virág, gyertyák. Az épü­letben katonák, a ház védői, homok­zsákok, drótakadályok. Landsbergis, a csendes szavú, ám elveiben szik­laszilárd litván elnök - miután el­mondtam neki, miért is jöttem ­maga kínált kávéval, elragadtatottan szólt a magyarokról, akik elsőként ütöttek rést a kommunizmus bástyá­ján. A szekrényből pillanatok alatt magyar relikviákat varázsolt elő, meglobogtatva a Budapestről hozott magyar zászlócskát, eldicsekszik a vasfüggöny egy darabjával. Úgy hiszem, hálás lehetek a sorsnak ezekért a pillanatokért. A diplomata életét persze nem csupa ilyenféle ünnepi események jellemzik. Munkánk nagy része kevésbé látványos, s ha erőfeszíté­seinket siker koronázza is, az álta­lában nem azonnal jelentkezik. Most a legfontosabb feladat az, hogy a megszakadt kapcsolatokat új alapo­kon helyreállítsuk. Az együttmű­ködésre mindkét részről megvan a készség, a konkrét megvalósítást legtöbbször az itteni gazdasági bi­zonytalanság és a partnerek fizetési nehézségei akadályozzák. Mindazon­által kezdeti sikerekkel is találkozni, az északnyugati körzetben is újra megjelentek az előrelátó magyar vállalkozók, amihez a mai helyzetben nem kevés bátorság szükséges. Itt dolgozni nagyon érdekes, élni ­a napi gondok miatt - már sokkal bonyolultabb. Ami újra és újra átse­gíti az embert a nehézségeken, az a hazához, a szűkebb pátriához való kötődés. Sok év után is, én még mindig szegedinek érzem magam. Egész mostani életemhez és a mun­kámhoz muníciót kaptam az ott töl­tött 15 év alatt. A városnak újabb fel­virágzást, lakóinak boldogulást, gya­rapodást kívánok Szentpétervárról. Világsztárok - Sztárvilág Cs. GÁT LÁSZLÓ - NEW YORK Dolly Parton: Várj, még sötét lesz! M anapság milyen és mekkora mell a divat? Egy felmérés során kide­rült, a nők allergiásabbak „viseletükre", s inkább ők a meghatározók az irányzat eldöntésében, mint a férfiak. A hímnem szemének tehát LS az ütközik, amit a hölgyek feltalálnak. A tanulmány szerint, a '90-es évek elején ismét hódít a nagyobbacska mell, mondjuk, az akkora fajta, mint ami elfer kényelmesen egy diszkoszvető sütőlapát nagyságú tenyerében. A divatnak ez a része, őszintén szólva, eléggé behatárolt, hiszen mit tehet arról Juliska, hogy neki csak egy Kis gomb nőtt? Semmit. Vagy csak annyit, vár még sötét lesz, esetleg kitart, míg az övé nem jön divatba... Az amerikai kontinensen azonban semmire sincs idő, legfőképpen arra, hogy kivárják az egyes divatirányzatok váltását. Elébe mennek! Azaz, egyesek előszeretettel csereigetik melleiket úgy, ahogy mások az alsóneműjüket. Persze ezt nem úgy kell erteni, hogy sztarék odamennek a mellesszekrényhez, leakasztják"az éppen a bevásárláshoz illőt, hanem bizony többórás plasztikai műtéteknek vetik alá magukat a hölgyek. De ezzel nem csak a divattal tartanak lépést, hanem egyúttal a baj elé is rohannak. A hollywoodi csillagok közül, a Magyarországon elsősorban countryénekesnőként ismert Dolly Parton az, aki Q [PA ll ..ÍJ? r A.-.:- n a » Dolf lenné valamilyen károsodás okozója, műmelleiről, ugyanis féltik a kitűnő színésznőt, aki ugyan tisztában van azzal, hogy időzített bombákat hordoz blúza alatt, de hallani sem akar azok eltavolíttatásáról. „Műmelleim kioperáltatása egyenlő lenne karrierem halálos ítéletével" - nyilatkozta a minap Dolly Parton annak kapcsán, hogy egyes plasztikai sebészek felvetették, meg ma sincs tökéletes műmell. Dolly Parton az első átoperáltatasát 24 éves korában végeztette el, ami tulaj­donképpen nem is volt igazi műtét, hiszen az „őskorban" még direktben fecs­kendezték be a melleibe a szil ikonos injekciót, ami megdagasztotta azokat. Az új technika azonban már tömlőket alkalmaz, ami még szintén nem az igazi, hi­szen az idegen anyag, az FDA jelentése szerint, fokozott problémákat okozhat többek között az immunrendszerben is. Végül is Dolly Parton 22 éves korában sem volt petyhüdt mellű, sőt ahog • - "—jjf—: u: — — szemre való teremtésként. kezdett együtt dolgozni ta: „Ha nagy az io, ha nagyobb, az még joblx'" A ma 47 éves filmsztár megfo­gadta a „jo tanacsot", s úgy döntött, felfújatja melleit. Először az injekciós módszerrel dagasztották az orvosok, majd amikor a 155 centiméteres szőke színésznő ezt nem találta elég csábosnak, következtek a tömlők. Először egy­egy litereseket építettek be neki. majd még 600 köbcentiméterrel megnöveltek a „lufikat." Csak összevetésképpen, a Dolly Partonnál jóval magasabb nők átlagos melltérfogata 250 köbcentiméter, tehát a meztelenül 45 kilogrammot nyomó énekesnő mellei több, mint hatszor nagyobbak a normálisnál... Az első problémák azonban még huszonéves korában jelentkeztek, amikor is az injekciozás hatására csomók tűntek fel a hónalján és a karján, amiket sebé­szetifeg távolítottak el. Maid 40 éves korában következtek a tömlőszivárgások, s mellei hirtelen 25 százalékkal csökkentek. Amikor a „léket" sikerült „bestop­polniuk" az ügyes kezű varrónőknek, egy másik probléma került elő. Dolly ugyanis egy kicsit elhízott, s mielőtt koncertkörutra indult volna, elkezdett fogyókúrázni. Ennek következtében viszont petyhüdté váltak mellei, s kido­bálhatta az előző melltartóit, amik bizony lötyögtek rajta. A mai méretei így a következők: 105-ös mell-, 50-es derék- és 90-es csípőbőség. Mindenesetre so­kan megirigyelhetnék ezeket a méreteket, melyek közül csak az első a mani­. Ezekre az adataira büszke is az énekesnő! Persze, amikoi; családja eszé­min­„u.v- A ... . • - . "tsy mellekkel ismertek meg. Ez az én image-em. Ezt megváltoztatni kész őrültség. Ez lenne a halálom!" - tört ki nem régen egyik elkeseredett pillanatában. Ee lulált. nKor családja ( juttatja aggódását, gyakran depressziós állapotba kerül. „Értse meg denki, aki együttérez velem, hogy nincs más választásom.- Engem így, ilyen nag l» Sylvester Stallone: „Kérem, vegyenek komolyan...! |l tudja képzelni az olvasó, hogy az izmoktól dagadó Rambo iiedős kis­fiú volt még 12-13 éves korában is? Pedig erről szól a fáma! Az amúgy sem szálfatermetű Sylvester Stallone, bizony, kisikolás korában olyan vékony volt és ráadásul ijedős is, hogy ha a nála jóval fiatalabb srácok az utcasarkon hirtelen ráordítottak, Sly, nemritkán összecsinálta magát... Ráadásul szörnyen gátlásos is volt. Szóval egy jelentéktelen kislegényként nőtt fel, akinek viszont mindig gyorsabban vágott az agya, mint a többieknek. A nehéz körülmények között nevelkedett Sly, sokáig nem is tartózkodott szü­leinél, ugyanis azok, gyámságba helyezték. Stallone apja - a színész bevallása szerint - elviselhetetlen, erőszakos ember hírében állt - mivel mestersége fod­rász volt -, mérgében nem egy kuncsaftja haját kopaszra nyírta. Az anya, Syl­vester kiskorában szintén nem sokat törődött fiával, lefoglalta a „show­T E-T. _i • í mögé bújni, mint a nyilvánosság előtfbizonygatni férfiasságát.. és nagy nulla vagy" - közölte Stallone második feleségével, a dán Brigitte Nielsennel az édesanya, amikor az elterjesztette fiáról, hogy impotens. Min­denesetre a válás StaÜoni* hozni azon az i _ . és a szennyest kiteregette. "Mindenesetre Sylvester í sorozatos fricskákat és ütlegeket, valamint háromszor megnézte a moziban a Hercules című filmet, elhatározta, hogy felépíti testét. Mivel pénze arra nem volt, hogy szalonban edzen, ezért kiment az ócska autók telepére, s össze­eszkábált magának néhány súlyzót. Ezzel aztán éjjel-nappal addig gyötörte magát, mígnem a lányok kedvence lett. Aztán, a ma 46 éves Sylvester Stallone végleg beleszeretett a filmezésbe, s emiatt 1969-ben, éppen a diplomaosztás eveben kimaradt Miamiban az egyetemről és New Yorkba költözött, ahol mindent vállalt csakhogy a szakma közelében maradhasson. Nem egyszer még a Central Park-i állatkertbe is el­ment, ahol alkalmi munkásként az oroszlánok ürülékét takarította. így azonban minden idejét a színház közelében tölthette. Egyetemi tanulmányainak befejezése után két évvel már Woody Allén filmjében, mint metrórablo jelent meg, azonban ezzel nem elégedett meg és Los Angelesbe ment. ahol talál­kozott későbbi, első feleségevei, a feltörekvő színésznővel, Sashával, aki szabad idejében pincérnőként dolgozott az egyik helyi lokálban. Az egyik is­merős szerint, azokban az időkben nagyon nenezen élt a házaspár, nem egyszer azt ettek, amit a vendégek otthagytak. Sokáig boldogság keringte körül a fiatal párt, két gyermekük is született, Sage 15 éves és teljesen apja ellentéte, Sear­geok 12, sajnos szellemi fogyatékos. Aztán a csicsergő évek is elteltek, közben viszont Stallone debütált, mint forgatókönyvíró, s 1975-ben három nap alatt papírra vetette a Rocky alapjait, amit 200 dollárért vásároltak meg tőle Holly­woodban. Ami azt illeti nem csinált valami óriási üzletet, de azt már nem en­gedte, hogy a címszerepet is elvegyék, amire a nagy Ryan O'Neal pályázott leginkább. Megszületett hát Rocky, ihajd a veszedelmet nem ismerő Rambo, s mindkettő elindult hódító útjára. Kasszasikert kasszasiker követett, amiből Stallone is jó néhány milliót „szakított", s nem kellett többé koplalnia. Amennyire befutott ezekkel a szerepekkel, annyira beidegződött a moziné­zők agyába a kép: Stallone, mint a bivalyerős, egyszótagos színész. Mostaná­ban ez izgatja leginkább a keményöklű Slyt, aki lepten-nyomon bizonygatja, ő nem tökfilkó. Azonban úgy tűnik, az emberek fejéből kitörölhetetlen a saját Ive raaj mu aga alkotta figura, s Sylvester Stallone hiába pr űfajjal is, erre a pattogatott kukoricát majszolok iróbálkozott nemrégiben más ; nem vevők. Ha a szimatom nem csal, következni fog egy újabb Rocky-epizód, amire újabban harmadik ­Stallone szerint utolsó - felesége, Jennifer Flavin inspirálja leginkább, akiről így nyilatkozott a filmsztár: „Jenninek azt mondtam, amikor a h gondolata először felmerült, 'lehet, hogy melletted maradok, lehet, hogy nem Azonban kiderült, ő egy tökéletes nő, aki segíthet megtalálni a boldogságot!" És még hozzátatte: „Kérem, vegyenek komolyan...!"

Next

/
Oldalképek
Tartalom