Délmagyarország, 1992. május (82. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-21 / 119. szám

IV. SZEGEI) ÉS A NAGYVILÁG DÉLMAGYARORSZÁG CSÜTÖRTÖK, 1992. MÁJ. 21. Brecht álma a Sohóban ZELEI MIKLÓS - LONDON A

jó színház az utcán kezdődik. Áll a sor, várva, hogy előbbre jusson, ami nem sikerül, mert jegy a pénztárban nincs. Az üzéreknél van. Ok az utcán sétálgatnak, a hosszú sorra mutogatnak, és az öt fontba kerülő jegyet hetvenöt fontért kínálják. Drága, mondja nekik az ember, amire az üzérek egyetértően bólogatnak. Drága, viszont van. És az előadás kezdetéig el is adják a készleteiket. Ez a helyzet Őfensége Színházában London kellős közepén, a Piccadilly körtér mellett, ahol olyan világszámot mutatnak viszonylag hosszú ideje, mint Az operaház fantomja. És e musical valószínűleg nem is fog megbukni vagy abbamaradni soha. Hiszen ki az a megátalkodott esztéta, aki magyar pénzben több mint tízezerért bejut a kakasülőre, s utána azt mondja, hogy amit látott, az pocsék? Az üzérek és a jegyet adni nem tudó pénztár közt van egy közbülső fokozat, az üzletileg tökéletesen korrekt jegyiroda. Legalábbis így hirdeti magát mindegyik. Én a Westminster jegyiroda karmai közé kerültem, és sokkal jobban jártam, mintha hagytam volna magam az utcai üzérektől becsapni. A jegyiroda a kilenc fontba kerülő jegyet adta ötven fontért, s ez lényegesen előnyösebb vásár! És a jegy mellé - a korrektség bizonyságaként - még nyugtát is kaptam a drágulásról. (így már csak hatezernyolcszázötven forintomban volt a Fantom, de ez még mindig a kakasülő... Nem érdemes persze átszámolni. Nekünk értéktelenebb az életünk. Nagyobb életidőt kell adnunk ugyanazokért a dolgokért, slusz-pász.) Megérte ezt a kis pénzt, hogy láthattam Őfensége Színházában Az operaház fatomját. Félve mentem el. Attól tartottam, valami olyat fogok látni, amire mi, itt nem vagyunk képesek. Ez nem következett be. Hatalmas látványosság tanúja lehettem, szinte éreztem, ahogy a fátyolszövetek mögött, a parádés színfalak takarásában dolgozik a roppant masinéria, a méregpontos színházi gépezet. A színpad süllyed, emelkedik, forog, olykor előrejön, aztán hátramegy. Ilyen minálunk nincs, az kétségtelen. A teljesítményeket azonban amiket minálunk a takarásban működő gépezetek akadályozni szoktak, nem pedig segíteni - többnyire hozzuk, ha engedik. Az előadás egyik szereplőjének sem fér kétség a művészi kvalitásaihoz. A legkisebb figura is tökéletes volt a maga helyén, s ekkor még nem beszéltünk a főszereplő Peter Polycarpouról. Csakhogy a néző az előadás végén arra a fura sejtelemre jutott, hogy e produkcióban a művészet is csupán a látványosság egyik eszköze. Színháznak hirdeti magát a Sunset vetkőző meg a Raymond Revuebar is a Sohóban. Színpad van, függöny van, s amikor a függöny feljön a színpadon műsor van, végül is színház mind a kettő. De milyen színház? A szegények sztriptízbárja a Sunset is meg a Raymond is. Elkocog a Sunsetbe a londoni kisnyugdíjas, nyolc fontért beül a szakadt nézőtérre, egész nap jön-megy föl-le a függöny, érdekes luvnyák vetkőznek, miközben nem jön a pincér, s nem kell fogyasztani. A Sunsetben megvalósult Brecht álma! Ő úgy képzelte el a színház nézőterét, hogy hátra lehet dőlni a karszékben, s dohányozhat a „néző", ha kedve tartja. Hasonló a Raymond színpada és nézőtere is, csak ott az egy'kicsit drágábbért a lányok édesek. És a közelben áll az Arts Színház, a Great Newport utcában. A „Csökkentett Shakespeare Társulat" működteti, azoknak az elfoglalt rajongóknak az érdekében, akiknek nincs idejük rá, hogy végignézzék az Avoni Hattyú harminchét darabját. Az Arts Theatre nem kevesebbre vállalkozik, mint arra, hogy két óra alatt mutassa be mind a harminchetet. A néző bemegy mint analfabéta és Shakespeare-specialistaként jön ki. S mindez természetesen nem sérti az angolok nemzettudatát. Egyrészt, mert nem érdekli őket, másrészt mert Shakespeare nem angol, hanem az egész világé. Londonban van vagy háromszáz színház. A Battersea nevű városrészben például nem túl régen épült egy baptista templom, de úgy, hogy Isten házának hátsó fertálya színházterem. Három négy bemutatót tartanak ott egy szezonban, van darab, amit csak egyszer játszanak. Tipikusan kerületi színház, a közönséget a környékből toborozza, a harmadik-negyedik előadás már félházzal megy. De „félházban" is olyan Vérnászt láttam ott, hogy bármelyik állandó társulat megnyalhatja mind a tíz ujját, ha olyat tud csinálni. A színészek - meg a rendezők is - mindenütt nagyon jók. Nálunk - ezt mondják a szakértők - a jó szövegből mindig egy kicsit rosszabb előadás születik. Londonban fordítva van, s a viszonylag gyenge szövegből is kijöhet a zseniális előadás. A rendező és a színészek hozzáteszik, „hozzájátsszák", amit az író nem tudott. (Ez történt néhány éve a romániai karácsonyi foradalom után is. Caryl Churchill Őrült erdő című, önképzőköri színvonalú szövegéből világhírű előadás lett...) Az angol színház figyeli a világot. A Notting Hillen egy kocsma fölött működik a Gate Színház, kelet-európai és Európán kívüli darabokat mutat be. Nem a saját pénzéből. Venedikt Jerofejev Walpurgis éj című darabjának angol bemutatóját a moszkvai Narodnij Bank szponzorálta. Jerofejev jó író volt. Ebbe pusztult bele. S Jjogy ez megtörtént, Moszkvának már arra is futja, hogy antimoszkovita legyen. Az pedig, hogy közönséges levélként föladott csekkel is lehet színházjegyet venni, kihozza a postás, már nem a színházról, hanem a világról szól. Mickey, a gall? A

lig telt el néhány hét az Eurodisncyland megnyitása óta. s a francia közvélemény máris gyanakodással vegyes érdeklődéssel szemléli a párizsi medence új szerzeményét, mely büszkén hirdeti, hogy évente 365 napig tartja nyitva kapuit, hogy évi II millió nézőt vár (tegyük hozzá, egész Franciaország 1991-ben 52 millió látogatót fogadott...), hogy Európa legnagyobb szórakoztató parkja (1943 hektár, ami Párizs városának egyötödét jelenti kiterjedésben), ahol 12 ezer alkalmazott hivatott garantálni a kitűnő ellátást, s ahol máris 5200 szállodai szoba (különböző szállodában) kínálja a park teljes fölfedezéséhez szükséges, legalább egy éjszakai nyugalmat (éjszakánként és szobánként 750-1600 frankért). Minden a helyén van: nem csak a park, de a szállodák is az államok különböző részeinek stílusát hozták el Párizs mellé. Az öt nagy észak-amerikai vidék 29 főbb attrakciót nyújt: Fronticrland, a Vadnyugat mítoszaival; Adventureland, a hozzá kapcsolódó egzotikummal; Fantasyland, a mesevilággal; Discoveryland, az emberiség nagy felfedezéseivel; míg a Made in USA hamisítatlanra hamisított hangulatával várja a látogatót. Az „Eurodisney" - Kalifornia (Los Angeles, Disneyland, 1955), Florida (Orlando, Disneyworld, 1971) és Japán (Tókyo-Disneyland, 1983) után - a negyedik ilyen vállalkozás a világban; - következésképpen Európában az első. Tegyük hozzá - a hírek szerint - mindegyik messzemenően rentábilis. Nyilván főleg ez volt az oka, hogy az NSZK-tól Spanyolországig számos jelölt volt a Mr. Mickey and Co befogadására. Végül a harcban Párizs és vidéke győzött (Marne-la-Vallee), teremtve ezzel munkaalkalmat, infrastruktúrát, vonzerőt és konkurenciát, s ez némi elégtétellel töltötte el a franciák szívét. A deklarált cél sem volt ellenszenves: a lehető legmagasabb színvonalú szórakozást nyújtani mindazoknak, akik a parkba ellátogatnak, ami egyébként nagy megpróbáltatást nent jelent, hiszen a párizsi helyiérdekű, a RER. a fővárosból gyors kijutást biztosít; 12 ezer gépkocsi parkolása könnyűszerrel megoldható, és rövidesen a francia szupervonat - TGV állomásának építése fogja garantálni, hogy Eurodisney az európai szórakoztatóiparegyik fellegvára legyen. Gazdasági szempontból a park minden kétséget kizáróan vonzó vállalkozás, és alaposan fellendítheti az őt körülvevő régió fejlődését. A belépőjegyeken kívül (melyek minden belső „attrakció" akár többszöri igénybevételét is lehetővé teszik, és 150-225 frank között váltakoznak) minden arra csábítja-szorítja-készteti-kényszeríti a jámbor látogatót, hogy vásároljon, költekezzen. Á művészien és tudományosan megkomponált ráhatásnak pedig a parkba látogató gyermekes családok úgysem képesek ellenállni... A kezdeti lelkesedést, ámulást-bámulást azonban, ahogyan ez már csak néha lenni szokott, mára meglepően sok disszonáns hang váltotta föl. Minden bizonnyal kapcsolatban van a fokozódó idegenkedés és vészharangkongatás azzal a változással, CSERNUS SÁNDOR -PÁRIZS melyet Mickey berobbanása hozott a franciák hétköznapjaiba: Mickey és csapata ugyanis leplezetlenül, agresszíven, kedvesen, de kíméletlenül imperialista (a szó klasszikus, széles és nem túlszínezett értelmében). Mindenhol jelen van, teljességgel elharapózott, s nem állunk messze attól, hogy ő tojja a húsvéti tojást, esetleg fogadja a július 14-i díszszemlén a díszszázad köszöntését, vagy miért is ne vehetné át a jó öreg, csak már amolyan európaian archaikus Mikulás szerepkörét is...? Mindenesetre a boltokat, az írott sajtót, a rádiót, de főleg a televíziót elözönlötték Disneyland lakói, természetesen számarányuk a hirdetésekben a legnagyobb és legnyomasztóbb. Ezzel egy időben átfogó támadás éri a franciák egyik legfőbb büszkeségét, a francia nyelvet is. A támadás hatékonyságát fokozza az a tény, hogy a francia riporterek egy része igyekszik „menőn angolosra-amerikaiasra venni a figurát", de mivel a nyelvek tanulásában a franciák többsége a közelmúltban sem jeleskedett, így sikerült megteremteni azt a sajátos „franglais" (mondjuk „frangol") változatot, mely alapszókincsként a videoclipek, s a Miki egér-Donald kacsa-keverék lexikai bázisára épít; mindezt kiejtés tekintetében az angol és a francia számára egyaránt a felismerhetetlenségig eltorzítva szórja az éterbe... így aztán az egyszerű és jámbor francia, akinek szélsőjobbról rendszeresen azt verik a fejébe, hogy a külföldi (főleg afrikai eredetű) invázió áldozata, s most éppen azon is meditál, hogy milyen mértékben is kell neki az európai integráció, hogy a létrejövő új Európa érdekében milyen áldozatokra kényszerül és kényszeríthető. hogy állama szuverenitásának önkorlátozása milyen veszélyeket rejthet magában, most hirtelen az élet minden területén támadó, rendkívül offenzív és hatékony amerikai „szubkultúrával" érzi magát szemben, s egyre inkább azonosul az ellentámadás illúzióját legalábbis fenntartó, nemzeti kultúrát féltő-óvó, időnként meglehetősen kemény és szélsőségesnek ható nyilatkozatokkal, melyek a büszke francia civilizáció gyarmati sorba süllyesztéséről szólnak. (Igen tanulságos ebből a szempontból a Figaro összeállítása, melyben az Eurodisney-vel toleráns hangok sem mennek tovább annak kijelentésénél, hogy „nem jelent komoly veszélyt", „egy attrakció a sok közül, semmi több", vagy éppen hogy a „televíziónál még mindig kevésbé kártékony"; - míg az elégedetlenek hangja igencsak szigorúra sikeredett: „az amerikai szubkultúra invázióját éljük", Eurodisney az „európai kultúra csődjének szimbóluma", „kollektív skizofrénia", „a csúfság térnyerése", „kulturális Csernobil"...) Ez az időszak egyúttal az önmarcangolás kora is: a sajtó, miközben a tévéhirdetésekben lassan már a francia „baguette"-nek is egérfüle nő, nem titkolt nosztalgiával idézi a Babar elefánt alakját, a Csizmás kandúrt, vagy éppen La Fontaine figuráit, esetleg a Verne- vagy az Andersen-történetek bájos illusztrációit ellenpéldaként. Egyesek már abban is próféciát látnak, hogy a napilapok és hetilapok kulturális mellékleteiben az Eurodisney-t beharangozó anyag mellett a legtöbb teret azoknak a frissen megjelent elemzéseknek a bemutatása foglalja el, melyek éppen a franciák 1954. májusi, világraszóló vereségének (Dien-Bien-Phu) részletekbe menő feldolgozását adják. Ilyen összefüggésben világos, hogy (s a dolgok sokoldalú megközelítése ez esetben sem lehet hátrány...) a Disney-inváziónak vannak veszélyei és nyomasztó elemei. Kétségtelen, hogy egy olyan uniformizált világot közvetít, mely bűbájos figurái és színei ellenére, ha jelenléte és gyakorisága meghaladja a „felírt" mennyiséget (és lassan bizony ez az eset...), okozhat mély mérgezési tüneteket. Ráadásul - az igazán borúlátó vélemények szerint Disney a harcot eséllyel jelen pillanatban csak a számítógépes, mindig azonos mosolyú, Frankenstein-mozgású, darabosra sikeredett japán rajzfilmhősök veheti föl: - s természetesen nem azért, mert jobbak és látványosabbak, hanem mert látványosan olcsóbbak... A Disney-figurák kihívása valahol abban rejlik, hogy nem adaptálódnak környezetükhöz, hanem inkább környezetüket formálják át saját képükre; - tehát jóval több az esély arra, hogy a gallkakas hét törpévé lesz, s esetleg egérfüle nő, mint hogy Mickey barátunk kokárdás vörös sipkát húz... Természetesen felvetődik a Párizs melletti másik nagy szórakoztató központ ellenállóképességének a kérdése is az új helyzetben: mi lesz veled Astérix-park? Eddig az északi autóút mellett lévő (állítólag deficites) francia Disneyland (no persze nem szellemiségében, hanem inkább funkcionálisan) uralta Párizs környékén a szórakoztatóiparnak ezt a szeletét. Bizony a park névadó figurája, az autópályáról is jól látható, mesterséges domb tetején üldögélő alak meditálgathat a gallok letűnt nagyságáról, a versenyhelyzetről, a gall szekértábor állásainak bölcs és hatékony védelméről... S ha mélyebben belegondolunk, mi is meditálhatunk vele együtt, az európai integrációs időszak közeledtével, hogy milyen mechanizmusok védhetik meg a nemzeti, a kisebbségi kultúra értékeit úgy, hogy befogadóképesek maradjunk, hogy gyermekeinknek mindkét elem továbbadódjék, s ezeknek az elemeknek termékenysége biztosítva legyen; hogy saját kultúránkat megőrizve tudjunk a máshonnan érkezővel együttélni... Mindenesetre, ha a civilizációs hagyományaira nagyon és méltán - büszke, s egykoron igen offenzív francia nyelv és kultúra is kezdi magát fegyvertelennek érezni, s nyelvében-kultúrájában egyaránt kóstolgatni a kisebbségi létet, érdemes lesz az esetleges tapasztalatok átvétele érdekében is, szimpátiával és érdeklődéssel kísérni az értékek megőrzésére tett és teendő próbálkozásait. Ezt a harcot bizony nekünk is meg kell majd vívni, európai szövetségben és intelligensen... Fotó: GYENES KÁLMÁN Formálódó utcasarok, igényes családi házak a „ periférián"