Délmagyarország, 1992. május (82. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-21 / 119. szám

II. SZEGED ÉS A NAGYVILÁG DÉLMAGYARORSZÁG CSÜTÖRTÖK, 1992. MÁJ. 21. |anberrában és Sydneyben a nagykövetségeken, illetve a főkonzulátusokon éppen úgy, mint más államok fővárosaiban, a külföldi missziók minden évben megtartják az illető ország nemzeti ünnepét. Ilyenkor, ha törik, ha szakad, a misszióvezető lehetőleg feleségével a jelzett időre az ajtóban áll, hogy köszöntse - rendszerint nagyszámú - meghívott vendégeit. Tavaly, amikor a magyar külképviseletek világszerte először rendezték meg az augusztus 20-t új-régi ünnepünket, különösen fontos volt, hogy minden a legnagyobb rendben menjen. Magam június, óta otthon tartózkodván, az első beosztott diplomata feladata volt a nagyszabású fogadás előkészítése és megszervezése. De magára az eseményre ott kellett lennem, mert a vendégek fogadása a nagykövet feladata. El is indultunk feleségemmel kellő időben, 17-én, de Ausztrália messze van, és az úton sok minden megtörténhet. Mint például ez alkalommal is. Indonéziáig terv szrint utaztunk, de Bali szigetén géphiba miatt megrekedtünk, és hiába volt minden - egy idő után már a dzsakartai kormánynál könyörögtünk telefonon valamilyen megoldásért ott rostokoltunk 19-én, majd a 20-ára virradó éjszaka. (Ha legalább láttunk volna valamit az állítólag gyönyörű szigetből! De először nem mertük kitenni a lábunkat a repülőtérről, mert féltünk, hogy közben mégiscsak fölszáll a gép, és végképp ottmaradunk, azután meg besötétedett.) Végül másnap reggel fölszálltunk, de akkor már úgy éreztük magunkat, mint egy Verne-regény utánérzői, akik az órával versenyt futva igyekeznek az életet jelentő találkozóra. Átszállás Sydneyben, loholás át a másik repülőtérre - éppen elkaptunk egyet az óránként közlekedő canberrai ingajáratból - leszállás, ámokfutásszerű rohanás a nagykövetségre. Negyed tizenkettőkor estünk be a kapun, tizenegy huszonötkor ünneplőben álltunk az ajtóban. Tizenegy harmincra volt meghirdetve a kezdés. Mindig vannak, különösen az angolszász országokban, akik pontosan érkeznek: így történt ezúttal is. És mindezt, ha tetszik, egyetlen mondatért. Az sem valami hosszú körmondat. A protokoll pohárköszöntőt ír elő, ami Canberrában a következőképpen történik: kezdés után 30-40 perccel az ilyen alkalommal mindig jelen lévő itteni külügyi protokollfőnök csöndet kér, jól látható helyre, rendszerint valahova középre áll, mellette a nagykövet. A protokollfőnök egyetlen rövid mondaban az illető ország államfőjére emeli poharát. A vendégek ivás előtt visszhangozzák. Azután a nagykövet szó szerint a következőket mondja: Én pedig emelem poharamat Ausztrália királynőjére. Visszhang: A királynőre! Egyetlen tőmondat, annak is hiányos. Egy szó. Mégis, ez az egyetlen szó, ha megértjük, sokkal többet mond Ausztráliáról, az ausztrál történelemről, társadalomról, világszemléletről és értékrendszerről, mint a grúz tamadán 45 perces körmondata a díszvendégek érdemeinek elévülhetctlenségéről. Ausztrália - köztársaság? PORDÁNY LÁSZLÓ - CANBERRA |usztráliában tovább tartott, és részben éppen ezért szorosabb is volt a kötődés Angliához, az anyaországhoz, mint például a tizenhárom „eredeti gyarmat", vagyis a későbbi Egyesült Államok esetében. Az USA 1976-ban ünnepelte születésének kétszázadik évfordulóját, Ausztrália mindössze 12 évvel később, 1988-ban. A történelmi perspektívát tekintve szinte egy időben. És mégis, micsoda különbség! Az amerikaiak a függetlenségüket, és ezzel az Angliától való végleges elszakadást nyilvánították ki 1776. július 4-én. Ezzel szemben 1778. január 26-a csupán annak a dátuma, hogy a később Sydneynek nevezett öbölben kikötött a 750 fegyencet szállító First Fleet (Első Flotta - nem utolsósorban éppen azért, mert Amerikában nem lehetett többé senkit sem deportálni.) Amerikában tehát éppen véget ért az angol gyarmatosítás, amikor Ausztráliában elkezdődött. A gyarmatok Kiépítésének ideje felöleli az egész 19. századot. A három legfontosabb közül kettő csupán a múlt század közepe után alakult meg hivatalosan: Viktória (Melbourne fővárossal) 1851-ben, a ma legdinamikusabban fejlődő Queensland pedig (Brisbane fővárossal) 1859-ben. Nem csak a 18. századi amerikaihoz hasonlítható „patriotizmus" nem alakult ki a telepesek köreiben, hanem egyéb fajta ausztrál identitás, „nemzettudat" sem. Igaz, nem is voltak önállósodási törekvéseik a gyarmatosítóknak Ausztráliában sohasem, és főként - illetve: éppen ezért - nem keveredtek háborúba az anyaországgal. Amerikában a korán és robbanásszerűen kivívott önállósággal és függetlenséggel szemben Ausztráliában sokkal később és csak lassan, fokozatosan jött létre egyfajta önálló államiság, máig befejezetlenül és határozott önazonossági tudat nélkül. Mondhatnánk: míg Amerika a revolúció, Ausztrália az evolúció hazája társadalmi értelemben. Ausztráliában még a múlt század végén sem az volt a fő kérdés, hogy elszakadjon-e a kontinens Angliától, hanem az, hogy hogyan lehetne a hatalmas területű, külön-külön Lon-. donból igazgatott és egymással kapcsolatot alig tartó gyarmatokat legalább valami laza egységbe kovácsol1 ni. Hosszú vajúdás után, 1901-ben létrejött a Commonwealth of Australia, vagyis az Ausztrál Államszövetség, amely egyrészt föderációban egyesítette az ekkor állammá nyilvánított gyarmatokat, illetve másrészt meglazította és elvben megszüntette az állami függőséget Angliától: többé-kevésbé független országgá vált. Azonban az uralkodó személye, valamint a királyi családot övező minden külsőség - nemritkán több, mint külsőség - maradt. (A szövetséggé válással kapott fővárost is Ausztrália, egyelőre csak elméletben, mert 1901-ben mindössze néhány faviskó árválkodott a mostani Canberra helyén: a szövetségi parlament egészen 1927-ig Melbourne-ben ülésezett.) A gyakorlatban azonban 1901-ben sem történt radikális változás a két ország viszonyában. Európai gondolkodásunkkal föltételeznénk, hogy az államszövetség kikiáltásának napja legalábbis nemzeti ünnep Ausztráliában, de mégcsak nem is szerepel a fontosabb napok listáján, és egyáltalán: majdnem ismeretlen a köztudatban. Annál fontosabb viszont a királynő születésnapja, amit szövetségi és állami szinteken egyaránt szigorúan megtartanak, évente többször, a lehető legkülönbözőbb időpontokban - hogy valójában mely napon született Erzsébet királynő, az teljesen mindegy. Az ünneplés lényege az Angliához és a monarchiához való lelki kötődés szimbolizálása. Az ausztrál öntudat, vagy ha tetszik: öntudatlanság lassú változásának jellemzésére: Ausztrália „nemzeti" himnusza azonos volt a brit himnusszal 1974-ig. Ebben az évben vezette be a munkáspárti Whitlamkormány az új, önálló himnuszt. 1976-ban a liberális párti Fraserkormány részben visszaállította az eredetit. Nyolc éven keresztül mind a kettő hivatalos himnusznak minősült, más-más alkalmakra. Csupán 1984ben kapott ismét teljes jogot az ausztrál himnusz. Nem meglepő, hogy számos ausztrál ma sem tudja rendesen elénekelni, vagy ha tudja is, semmi olyasmit nem érez vagy gondol, mint például mi legtöbben a magyar Himnusz hallatán vagy éneklésekor. Más: 1984-ig a szuverén Ausztrál Államszövetség által kibocsátott összes útlevélben ez állt: ausztrál állampolgár és brit alattvaló. |e semmi sem tart örökké: úgy tűnik, a hosszan tartó ausztráliai monarchizmus sem. Az Angliáhóz fűződő viszony lazulásában legalább két külső tényező játszott közre. Az egyik az „amerikai kapcsolat", amely a második világháború alatt kezdett fontossá válni, először honvédelmi, majd külpolitikai, gazdasági és végül kulturális, sőt nyelvi téren is. 1950-ben Amerika oldalán harcolnak az ausztráliai csapatok Koreában, egy-másfél évtizeddel később pedig - egészen más példával - már az számít elegánsnak egyes ausztrál körökben, ha valaki enyhe amerikai akcentussal beszél. Az amerikai hatás, ha lehet, azóta csak fokozódott. A szoros együttműködés egyik tartópillére továbbra is katonai: a stratégiailag nehezen védhető Ausztráliának ez alapvető érdeke. A másik külső tényező, a délkelet-ázsiai kapcsolat az elmúlt két évtizedben, ezen belül különösen az utóbbi néhány évben vált meghatározóvá. Ausztrália kezdi belátni, hogy nem csak lélekben, hanem a valóságban is tartozni kell valakihez, ez pedig nem lehet más, mint a „közvetlen" szomszéd(ok): Indonézia, Pápua-Új-Guinea, Fiji, Singapore, Korea, Malajzia és a többiek, továbbá nem utolsósorban Japán, mellyel a gazdasági egymásra utaltság évről évre nyilvánvalóbb. De ennél többről van szó: ha a mai 17 milliós, döntően még fehérek lakta Ausztrália lakossága a bevándorlás eredményeként egy-két évtizeden belül 50 millióra nő, mint jósolják, akkor világos, hogy ennek a lakosságnak a többsége már ázsiai lesz. Rengeteg vita van erről mostanában az ausztrál társadalomban, de akár tetszik, akár nem: az országnak minden szempontból föl kell készülnie az ázsiai térségbe történő fokozott beintegrálódásra. * |ogadásokon tehát egyelőre a királynő egészségére iszunk, de mindenütt érezhető a változás szele. A változás szelét pedig úgy hívják, the Republican Movement, azaz: a Köztársasági Mozgalom. Deklarált célja, mint vezetői mondják, „Ausztrália függetlenségének megszerzése" - a köztársaság kikiáltása által. Az időpontra is van már javaslat: 2001, amely, mint az államiság centenáriumi éve, szimbolikusan hangzik. Azonban, bár Ausztrália ma már lényegileg független ország természetesen, többről is szó van, mint pusztán szimbólumról: a királynőt az egyes államokban képviselő kormányzók (szövetségi szinten: a főkormányzó) szerepe többnyire ceremoniális ugyan.de volt néhányszor és a jövőben is lehetséges olyan politikai helyzet, amelyben átmenetileg valódi szerephez juthatnak, akár a választott politikai vezetők ellenében. És vannak egyéb megkötöttségek is a monarchiából következően, tehát nem teljesen babra megy a játék. Az érzelmek mindenesetre a királyi család és főként a királynő személye, ezenkívül a tárgyi szimbólumok, elsősorban a zászló körül csapnak össze. A monarchisták közül sokan istenkáromlásnak tartják már magát a köztársaság szót is, az idő azonban nyilvánvalóan a republikánusoknak dolgozik. Egy 1953-as, Erzsébet trónra lépése után egy évvel folytatott közvélemény-kutatás eredménye szerint a lakosságnak akkor 77 százaléka helyeselte a monarchia intézményét Ausztráliában. A '70-es és '80-as években ez az arány 70, majd 65 százalék alá, egy tavalyi fölmérés szerint pedig hirtelen 56 százalékra esett (36 százalék köztársaságot akart, mindössze 8 százalék „nem tudta"). A változásokat jól illusztrálta Erzsébet itteni, februári látogatása. Sorrendben ez volt a tizenkettedik az elmúlt három évtized alatt, melyek közül a korábbi tizenegy során „a királynőt dicsfény övezte, amerre útján elhaladt". A mostanit ezzel szemben akkora közöny kísérte a sajtóban, hogy az már kínos volt. Majdhogynem nagyobb publicitást kapott a királynőnél fia, Károly herceg, aki itt sem volt, de állítólag egyszer azt mondta, csodálkozik, hogy Ausztrália még nem lett köztársaság... És ez nem minden. A Sydneyi Városi Tanács februárban ünnepelte fönnállásának 150. évfordulóját. A meghívott díszvendég Erzsébet volt, akinek látogatása ellen a honatyák egy része föllázadt, és nem akarta beengedni a királynőt az épületbe... De mindez hagyján, hiszen múló eseményről volt szó. A királynő jött és ment - igazán méltóságteljesen viselte a megpróbáltatásokat: ott voltam, láttam. Hanem a zászló. Az sokkal komolyabb ügy, mert megtartása vagy megváltoztatása az ausztrál nemzeti tudat létének vagy nemlétének a szimbólumává vált. Azoknak, akik nem ismerik: a hivatalos ausztrál zászló kék mezőben a Dél Keresztjét ábrázolja (összesen hat csillag), a bal fölső sarokban, az egész mező közel negyedrészét . elfoglalva az Union Jackkel, ami nem más, mint a brit zászló. Számos változat készült a javasolt új zászlóra, némelyik a kör alakú bennszülött jelvénnyel, mások az ausztrál címerrel (kenguruval), de mind megegyezik a gyarmati múltra emlékeztető Union Jack eltávolításában. Idén januárban Keating, az új miniszterelnök hivatalának elfoglalása utáni egyik legelső lépéseként a szövetségi parlamentbe vitte a zászlóvitát, és rögtön állást foglalt: új zászló kell! Ezt sokan kitörő örömmel fogadták, mások az ausztrál történelemmel szembeni elképesztő tiszteletlenségnek bélyegezték. John Hewson, a liberális ellenzék vezetője nem mulasztotta el a kormányfő éles bírálatát; mások azzal vádolták Keatinget, hogy el akarja terelni az igazi problémákról a figyelmet. Ismerős. Egy biztos: az idő itt is az újnak kedvez. Míg egy 1987-es fölmérés szerint a lakosság 67 százaléka kívánta megtartani a zászlót, ez mára 54 százalékra csökkent. És ami szintén fontos: ezen belül a 18 és 49 évesek körében a konzervatívok elvesztették többségüket. Megjósolható a -következő fölmérés eredménye. A zászlóval kapcsolatban ismét megkérdezték az államforma kérdésében is a szavazók véleményét. Eszerint már 41 százalék kíván köztársaságot; igaz, 45 százalék még mindig nem (a többi nem tudja; ők valószínűleg nagyobbrészt monarchiapártiak voltak korábban). Külföldi kollégáim közül néhányan elnéző, vagy enyhén lenéző mosolylyal szemlélik az államforma és a jelvények körüli politikai, illetve állampolgári kezdeményezéseket és küzdelmeket. Kár. Mert a lényeget nem a szimbólumok teszik ugyan, de hatnak rá: már csak ezért is fontosak. És természetesen jelzik a lényeget. Ausztrália keresi helyét a világban, az ausztrálok - történelmük során most először igazán - keresik és vizsgálják önmagukat. Nemzet van születőben, hogy fölnőjön saját hírnevéhez. Megújuló épületek a Belvárosban (Fotó: Schmidt Andrea)