Délmagyarország, 1992. április (82. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-07 / 83. szám

6 KULTÚRA Délmaoyarország KEDD, 1992. ÁPR. 7. Ha kedd van, akkor ez Belgium. Ahol az óriások ideje lejárt. Bár amíg olvasgatunk gyermekeinknek belga népmeséket, addig bizony lesz dolgunk az óriásokkal. Én különösen azokat szerettem, akik úgy mérték össze erejüket, hogy derékon kapták egymást és bevágták a másikat a földbe. Előbb bokáig, azután derékig, majd nyakig. Egy nyakig földbe zúzott óriás egyébként nem is sokban különbözik egy délceg törpétől. A feje szabadon van, tehát attól azért még gondolkodhat egy óriás is, hogy meg sem tud moccanni. Például azon, hogy miként is szabaduljon ki, s miként is nyerje vissza óriás-státusát Meseországban. Szerettem azután azt az óriást is, akit Odüsszeusz vakított meg azzal a jó kis Senkise-trükkel. Jó, az túlzás, hogy szerettem, hiszen az az óriás, a KUklopsz, egyszerűen elfogyasztotta Odüsszeusz bajtársait, tehát egy kannibál óriásról van szó Homérosznál. Ha nem is lehet szeretetről beszélni, valami szánakozásféle mégis maradt az emberben, ahogy látta azt a böhöm nagy óriást, azzal a kihegyezett gerendával, abban az egyetlen szemében, látta, hogy átkozódik, miközben a tengeren hajóz újra a Leleményes. Ez a történet is igazolja korunk jelszavát - következzék az ember! Vesszenek az óriások! Jó, de nézzünk azért körbe a törpék háza táján is. Hagyjuk most a német mesék gonosz manóit, a szorgos bányászok is fejtsék csak a szenet a mélyben nyugodtan, s nyugdíjazott esztétika professzor kollégáik is posztoljanak békésen a dús liliomok és páfrányok között a kertek mélyiben. Bár a szociális érzékenységükre, szolidaritás-érzésükre büszke Hófehérkementő hetes kis csoportra bármelyik kis nemzet folklórja büszke lehetne. De hagyjuk őket is. Megvannak nekünk a mi törpéink. A mi törpéink elég furcsa szerzetek. Először is azt hiszik, hogy a világ csak azért olyan nagy, sokféle és gazdag, hogy őket bosszantsa. Ezért jó, ha a mi törpénk mindjárt kijelenti, hogy ő óriás! Ezzel a kijelentéssel sok kellemetlenséget megspórolhat később. Sőt, sikerei esetén más törpék is kedvet kapnak ahhoz, hogy ők tulajdonképpen óriások. Együtt már olyan erősek is lehetnek, hogy a törpe elnevezést egyszerűen betiltják. Az óriás elnevezést viszont kötelezővé teszik. A normális termetű polgár - ha egy ilyen öntudatban szenvedő törpével beszélget - kénytelen fölnézni rá. Akkor is, ha a gatyakorcáig sem ér az illető. Akkor is, ha a törpe annyi fáradságot sem vesz, hogy fölálljon egy székre. S hiába is mondaná az ember egy ilyen törpének, hogy az isten szerelmére, maga egyszerően kettőslátásban szenved. A törpe ugyanis annyira alacsonyról lát, hogy kénytelen a feje tetejéről a talpára állítani az elé táruló látványt. Ami annyival nagyobb néla, hogy hozzá sem tud szagolni, arról azt állítja, hogy az annyira kicsi, hogy ő bizony észre sem veszi. És, amit egy törpe nem vesz észre, az ugye, nincsen is. Ezért hiszi azt a törpe, hogy csak ő van. Mert aztán, ha egy valódi óriással találkozik, akkor van a legkönnyebb helyzetben. Odafordul a köré tömörült törpe testvérekhez és megkérdezi őket. - Törpe testvéreim, ugye ez az óriás? - Igen - zúgják a törpék. - De hiszen az óriások mi vagyunk, nem igaz, testvéreim? - Úgy igaz, Vezérünk - zúgják a törpe testvérek. - Akkor nem lehet más, ki itt előttünk áll, megsemmisülve, összeomolva nagyságunktól, mint egy törpe! Tépjük szét testvéreim, a törpék ideje lejárt! S tényleg. Hiszen az ő idejük meg végtelen. Igy kerek e vakvilág. BALOG JÓZSEF Jour fix, szabadkai alkotókkal A testvérvárosok kulturális együttműködésének jegyében került sor pénteken este az ifjúsági házban az első Jour ftx rendezvényre, amelyen ezúttal a szabadkai alkotók mutatkoztak be. Voltaképpen sajátos megnyilvánulása volt ez az eset is a mostani szerbiai állapotoknak, hiszen a programban beharangozott művészek „objektív" okok miatt nem tudtak mindannyian eljönni, így a távol maradt Dudás Károly író és Fábri Géza népművész nélkül kezdődött a rendezvény. Itt volt viszont Siflis Zoltán filmrendező és Blaskó Márta forgatókönyvíró, s a kisszámú érdeklődő az ő filmjüket, g Temetetlen holtjaink című dokumentum-alkotást tekinthette meg. A Szegeden első ízben bemutatott film a második világháború vérzivataros napjairól számol be a szemtanúk, a hozzátartozók és túlélők megszólaltatásával: az 1944 végén Bácskát felszabadító partizáncsapatok kegyetlenkedéseire, a mintegy 40 000 ártatlan magyar nemzetiségű áldozat értelmetlen halálára hívja fel az utókor figyelmét. Siflis Zoltán példaértékű műve, amelyet eddig többen láttak külföldön, mint Szabadkán (a jelenlegi politikai helyzetben ez nagyobbára érthető is), nemcsak a fátylat lebbenti fel a több mint négy évtizedig tabu-témaként kezelt vérengzésekről, az újvidéki razziára válaszként bekövetkezett sokszoros bosszúról, hanem rámutat a kisebbségi lét minden buktatójára, a történelmi sorsfordulók hozta megpróbáltatásokra, egyben pedig arra is, hogy még rengeteg a „fehér folt" egyetemes történelmi ismereteinkben. Siflis Zoltán és Blaskó Márta a vetítést követően válaszolt a közönség által feltett kérdésekre. A legtöbben az iránt érdeklődtek, hogy lesz-e folytatása ennek a dokumentumfilmnek, s az miről szól majd? Válaszukban tájékoztattak arróL, hogy jelenleg Szerbiában nagyon nehéz bármilyen hasonló jellegű archívumanyaghoz hozzájutni, ennek ellenére egy részét már elkészítették a filmnek, amely a gyűjtőtáborokba hurcolt magyar lakosság megpróbáltatásairól szól majd. A hosszú és tartalmas vitában a házigazdák részéről részt vett Anderléné Sajti Enikő történész és Olasz Sándor, a Tiszatáj főszerkesztó-helyettese. A következő Jour fix-rendezvényt májusban Szabadkán szervezik és a jövőben minden hónapban felváltva, más-más helyszínnel tartják az alkotók találkozóit a közönséggel. Április 4-i, szombati lapszámunkból a Várostörténeti Ki mit tud? című vetélkedő kérdései közül a 8. sajnos a hozzátartozó fotó nélkül jelent meg. íme, a fotó, és a kérdés: A volt Szent Vince Egyesület, a mai Bálint Sándor Művelődési Központ újszegedi épülete előtt állott a képen látható Corpus. Ki volt a készítője, és mi lett az alkotás sorsa? (A fölvételt Liebmann Béla fotóművész készítette a '30-as években.) Mártélyi szikkadt száradás A művészetre manapság leginkább az jellemző, - és még inkább áll ez a képzőművészetek esetében -, hogy kifeszíthető; a mértéket a szem szerepe állítja fel, egymaga. A felület szépsége nem lehet töredékes: a szegrcgált, hasított forma előbb kerül a megértés idejében, nem egyszerre hat a tartalommal, amely vagy van, vagy inkább hiányzik. A nyilvánvaló és tudatalatti ok így lopakodik a technikák egyre nagyobb vállalásaival, alkalmazásával a képzőművészetbe: mind kevesebb az idő, amit egy festménnyel eltölthetünk. Hogy Zoltai Attilának sikerül-e a hagyomány, és a forma és a tartalom közötti a harmónia? A mártélyi sikkadt száradás, a tanyavilág ábrázolásában nála még a hagyomány a fontosabb, ami egy induló, fiatal művésznél a türelmetlenség szándékolt visszaszorításából is adódó folyamat. A kiállítás anyagát még korai lenne értékelni, a kritika, ha nem vétkezik, mindig késésben van. De az indulás annál érdekesebb, Zoltai Attila második egyéni kiállítása ez, hogy ne figyelnénk oda. Talán megérinti őt a kozmikusság, ami az egyszerűség nyelvén néhány sorrá áll össze: „Szo-su álmodott. S miután álmában volt már madár, méh és pillangó, Nem tudta, mért kéne még másnak is éreznie magát." PLUGOR MAGOR Tányéron a maradék hold Beszélgetés Czilczer Olga költővel - 1974-ben publikáltam először, a Ne mondj le semmiről című antológiában s ez fölér egy kisebb kötettel, hiszen vagy ötszáz sorom szerepel abban a könyvben. Ezt követte A függőleges ablaksor című első önálló kötetem 1982-ben. Öt év múlva, '87-ben az Előttem a madárfütty című kötet készült el, s most, újabb öt esztendő után a harmadik kötet a napokban jelenik meg. - Milyen érzés volt harmincesztendős költői működés után megérni, hogy immár hivatalosan is, papírral igazolható módon tartozik a magyar írók táborába? - Többek biztatásásra egyszer már kértem a fölvételemet. Éppen az első kötet megjelenése után. Akkoriban eléggé bizonytalan volt az egzisztenciális létem itt, Szegeden, s úgy gondoltam, jól jönne a biztonságérzetemhez az írószövetségi tagság. Nem vettek föl, mondván egyetlen kötettel cv, nem szokás. Eszembe is jutott, hogy olyanok, mint Emily Dickinson, vagy Nelly Sachs, aki ötvenéves kora után kezdett írni, sem vétetett volna föl a magyar írószövetség több mint ötszáz tagot számláló közösségébe. Most nem adtam be kérelmet, váratlanul ért a meghívás. Lemondtam arról, hogy valaha is jelentkezzem. - Czilczer Olga költészete nemigen sorolható nagyobb áramokba. Szerény, intim rejtőzködő líra ez, prózaversekben megélt. S amikor a hetvenes évek végétől - különböző módokon — a személyesség új lehetőségeit kutatták a költők, az ön verseiben mindig más beszélt. Olykor lomb a házzal, felhiJk a felhőkkel, máskor emberek, a tárgyakat uramozzák. - A hetvenes években - az antológiától eltekintve gyakorlatilag nem publikáltam. Nem rendelkeztem a szokványos három követelmény egyikével sem. Rám nem igen lehetett címkét ragasztani. A Ne mondj le semmiről című antológia hozzám írott előszavában Csorba Győző „nő-költó„-„költőnő" címkéje kevésnek bizonyult. Nem voltam népies indíttatású költő , sem, ami itt Szegeden sokat segíthetett volna. Nem voltain Bé'riii^'a'JexiJtopban .sem. Harmadsorban pedig az a tárgyiasság és személytelenség, aniíyel p kezdeFOTÓ: NAGY LÁSZLÓ Ennek a beszélgetésnek különös módon több apropója is lehetne. Egyfelől csakhamar napvilágot lát Czilczer Olga harmadik verseskötete. A költőt néhány hete vették föl a Magyar írószövetség soraiba. Bár jó harminc esztendeje él és ír Szegeden, interjút - egy rádióriport kivételével nem adott. Nem, mert nem kértek tőle. Nos hát, törjön meg a jég! Először a legfontosabb adatokról kérdeztem. tektől próbálkoztam, nem volt elfogadott költői stílusirányzat. Ráadásul akkoriban, s a legrosszabb mégiscsak ez volt, egzisztenciális bizonytalanságban éltem. Civilben zenetanár vagyok, de protekció és szerencse híján nem tudtam elhelyezkedni Szeged egyetlen zeneiskolájában. Ezért aztán annak is örülhettem, hogy hat évvel ezelőtt sikerült Hódmezővásárhelyen elhelyezkednem, egy kedves kis iskolában. Korábban, mint ahogy most, nem volt elég szabadidőm írni. Többen meg is kérdezték, hogy sem megjelenésben, sem megfelelő állásban reménykedve, hogyan van erőm mégis írni. Hogyan? Nos úgy, hogy az írás maga is öröm. A legnagyobb örömök egyike. - Kiket tekint közvetlen kapcsolódási pontnak? -Mindig voltak kapcsolataim jelentős írókkal, művészekkel. Csakhogy a legnagyobbakat említsem: Örkény Istvántól kezdve Határ Győzőn át Rába Györgyig, akik bírálataikkal, figyelmükkel tüntettek ki. - Igen érdekes, hogy Rába Györgyöt említette. Magam is említeni akartam őt, tudniillik tőle olvastam olyan, egyébiránt nagyszerű, prózaverseket, melyek rokonai Czilczer Olga prózaverseinek. -Igen, ha úgy tetszik, Rába György a legfontosabb tanítómesterem. De említhettem volna még Kormos Istvánt, Lator Lászlót, Nemes Nagy Ágnest vagy Réz Pált is. Ők is megtiszteltek engem a figyelmükkel s ez talán többet jelentett, mint maga a megjelenés. Nem szerettem kétszer bekopogtatni sehová. S úgy vagyok, ha nem kellek, az illető sem kell nekem. A közöny taszít. Másodszor nem próbálkoztam. - Úgy tűnik, most változott a helyzet. Ha nem is sűrűn, de rendszeresen látom a nevét a Holmiban, a 2000-ben s egyéb lapokban. - A Liget megjelenése óta változott a helyzet. Öt folyóirattal van kapcsolatom, s ezek mind új fórumok, az utóbbi négy-öt évben jöttek létre. Ezek a folyóiratok megkerestek és kértek tőlem kéziratokat. - Mikor jelenik meg az új kötet és mi a címe ? - A műit héten már láttam egy félig kész példányt. Állítólag a költészet napjára a boltokban lesz. A címe: Tányéron a maradék hold. Erdély Dániel illusztrálta és tervezte a borítót, s a könyv valamivel hosszabb, mint az eddigiek. DARVASI LÁSZLÓ t, miöm nmlii zélmsihöi Szellemkép A Szellemkép mozgóképelméleti vállalkozás, s ha úgy tetszik családi vállakózás is egyben, mert két szerkesztője, Medgyesi Gabriella és Fuksz Lehel házastársak. Mindketten Szegeden diplomáztak, mégpedig a JGYTF-n, azóta Budapesten élnek. Fuksz Lehel festőművész, grafikus, kiálítása volt már Szegeden is. Medgyesi Gabriellának pedig az idén jelent meg az első verses kötete: Párhuzamosok hullóban címmel. A Szellemkép a Magyar Független Film- és Videoszövetség folyóirata, mely leginkább a képről, a filmről a látványról szól, és a harmadik éve működik. A lap ma tartja estjét a JATE-klubban, nyolc órától. A Szellemkép legújabb számának fekete-fehér borítóján egy férfi nézi kamerával az eget. Derek Jarman angol rendező az, akinek jó néhány filmjét láthattuk Szegeden is. Most a Szellemkép közli az Anglia alkonya, illetve A kert című filmek szövegkönyveit. Olvashatunk még a lapban - többek között - körkérdést a Szemiotikáról, megtudhatjuk, Horváth György miért szerette meg a zsűrit a független film- és videoszemlén, Vető János a fotóról beszél, Balog József pedig az Utólsó tangó Párizsban című filmről írt jegyzetet Kalandozások kora címmel. A Szellemkép ezenkívül több pályázatot illetve programot közöl videoilletve filmügyekben. A lap kapható a Móra Könyvesboltban.