Délmagyarország, 1992. február (82. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-03 / 28. szám

Az OLDALT ÍRTA: BECSEI PÉTER FOTÓ: GYENES KÁLMÁN HÉTFŐ, 1992. FEBR. 3. Falu szélén, erdő mélyén Akár irigyelhetnénk is azt az embert, akinek 708 hektár erdő a birtoka, a pusztamérgesi határtól egészen Vágóig, Szeged felé. A madárdalt, a lombos fával és fenyőgyantával természetillatú erdőt kedvelő kiránduló városi talán szívesen cserélne munkát a rúzsai erdésszel, aki vezető egyéniség ebben az úgynevezett mérgesi kerületben. Következésképp Balogh József erdész lehetne akár belvárosi ember, valamely gazdasági vállalkozás ügyes irányítója. Csak épp esze ágába sincs. Az erdő az élete, a munkája és pihentető sétahelye. Viszont nem egyidőben. Ezért meggondolandó, ki-ki valóban cserélne-e vele. Életformát és munkát, télben-nyárban. Annyira értelmezhető félre az erdész munkája, összetévesztve könnyed sétálgatással, gombagyűjtéssel és madárfürkészéssel, mint amennyire tévesen fogja fel bárki is, hogy a rúzsai környékről számlált 708 hektár valójában Balogh Józsefé. Az erdőgazdaság tulajdona, így az államé. De egyben mindenkié - a fák, tisztások, nyiladékok, madárkák, növények természetes szépségével. A napfényt nem vihetjük haza csakis magunknak kisajátítva, a szivárványt se csaphatjuk hónunk alá, s zárjuk udvarunkba, más meg se lássa. Pedig a napfény, az eső, a szivárvány a miénk. Mindannyiunké. Miként az erdő. Mondja Balogh József, hogy egyre inkább oly módon fogják fel az emberek a tulajdon köztulajdon fogalmat, hogy óvják, féltik is az erdőt. Amint a rúzsai pihenőben szót váltunk sok mindenre terelődik a beszéd. De mindannyiszor a délnyugati megyecsücsök megfoszthatatlan része, a homoki, alföldi erdő kerül valamiként előtérbe. Csoda-e ? A valamikori ásotthalmi, Rívó-erdőben nevelkedett kisgyerek gondolatainak középpontja az erdő. Ezért indult szakma szerint is ez irányba. Levelezőn tanult a Radnóti gimnáziumban, s ntindezidőben segédkezett, időszaki fizikai munkában részelt az ásotthalmi erdésznél. Addig-addig munkálkodott Rácz Józsi bácsi mellett, mígnem különbözetivel az erdészeti technikumban találta magát. No, nem különösebben mások akaratából. Lassan harminc esztendeje szakma szerint is erdész. Miután több mindenről beszéltünk: mesterségről, ritkításról, ültetésről, a talajvízszint sajnálatos süllyedéséről, a lombos erdő újbóli aránynövelésének fontosságáról, a mélyrétegi humusztalajba telepítésről, tőmondatosan elhangzik, hogy a fia is erdész lesz. Már a számon van, azon csodálkoznék, ha nem eképpen volna. Hisz olyan szívvel-lélekkel szól az erdőről, erdészkedésről, a rúzsai pihenőerdőt féltő gonddal óvó helybéliekről, egyáltalán, a természetszeretetről, hogy elképednék, ha nem lelne megértő azonosulásra. Mindenre figyelve mutatja a csúcsszáraz tölgyeket, s véle a gondot említi: pusztulóban, elöregedőben a rúzsai pihenőerdő. Folyamatosan kelletik újítani, frissíteni a faállományt, mert a megszokott környezethez ragaszkodnak az emberek, a nyaranta itt táborozó gyerekek. Olyan összetett ember Balogh József erdész: természetszeretetből gyúrták, aki ismeri a gyógynövényeket, az erdő virágait, az állatokat, s a vadászat számára soha ki nem próbált lehetőség. Pedig módja lenne az ásotthalmi üzemi terű leten vadászatra is. Nem olyan alkat. Eszembe jut még sokszor a mondata, hogy fát vágni mindenki tud, elég hozzá egy fejsze. Ám érteni, szeretni az erdőt, frissítéséről, újratelepítéséről gondoskodva - az ennél sokkalta több. Valóban igazsága van, főként azt tudva: a csemeteültetésben tevékenykedő ember, mint magvető ritkán éri meg az aratás idejét. A lombos fákat általában hetvenéves korukban ki kell vágni. Az erdő ennyit enged a fáknak. HETEDHÉT HATÁRON 7 Széles, füves utca, lakóházak hátsó szobája, girbe-gurba akácok. Rúzsa község ez is, mondhatni, a kertek aljáról. A megszokás diktálja a flaszteros utcáról, egvszemnyi tömbházról, centrumról formált kényszerű faluképet. Rúzsa tele van frissen épült, takaros házakkal, ápolt kertekkel. De azokat találunk majd hasonlóképpen közeli-távoli faluban. Ez a község talán innen szép, ily irányból a különleges, egyedi. A szerényen magasodó, templomot jelző, cseréptetős harangláb tudatja legfőképp: Rúzsán vagyunk. Bő fél évszázada, a település Ruzsajárás korában volt itt tán mindösszesen tíz-egynéhány ház. Ahogy Rózsa Illés, a község legidősebbje, 96 esztendős szatócs emlékeztetne rá, élet volt itt, derekas. Jártak ebbe a központba a szanaszét határból, párját ritkították az aratóbálak, s nem jellemezte a helyet a szegénység. Az eredetileg Csorvának nevezett helyen a bérföldeken tisztesen megélhetett, aki szerette a munkát. Dolgos nép lakta a kistelepülést, s ez ma sincs másképp. Fejlődött, bővült, épült és formálódott a falu. Ha körbejárunk az egészségház, panzió, nyomda, iskola, ABC, park, OTP-fiók térségében, az egykor volt kisvasútnak nyomát jelzi a központ. Tisztes távolságot parancsolt a szerencsétlen elhatározással fölszámolt kisvasút házaknak, útnak egyaránt. Most a településrendezés egyik fő tétele a foghíjas, kesze-kusza központi térség beépítése. Kerülhet ide öt földszintes-tetőteres épület a bölcsőde mögött, s kettő darab egyemeletes a panzió után kialakított telekre. Szolgáltatóhelyiségek, kereskedőpavilonok jelzik még Rúzsa központját a jövendőben. Történet az olajsuturól, avagy Márki meséje Rúzsa - kertekaija Illedelmes, felsőbbségi megszólításnak hat: Márki. Ámbár a láthatólag kedélyét őrző téesznyugdíjas nyilván nem közelít a felső tízezerhez. Gyanítom, még a havi nyugellátmányban sem. Egyszerűen úgy hívják születésénél fogva: Márki József. Nem tudom, annak idején, szövetkezeti gyalogműves korában, szólította-é bárki pártosan Márki elvtársnak, ha netán a téeszirodán akadt dolga. Azt már kuncogás nélkül aligha állták volna sokan. Kár, hogy ez nem jut eszembe a kérdeződéskor. Fontosabb dologban járok, Márki Józsefnek meg még lényegesebb elfoglaltsága van. Á kíváncsiság hozott, megtudjam miképpen is üzemelt valaha a „mini étolajgyár", azaz mire emlékezne a Rákosi-idők víg, államosítós éveiből. - Ahogy odalett a család olajsutuja. Ami szóban és írásban sp tévesztendő össze a satuval. Ámbár ez a fakerekes, önnön magunk ezermesterkedésével javított szerkezet fő dolga hasonlóképpen a szorongatás volt. A meghántott, fölaprított, lisztté porított, megnedvesített napraforgóból olajat kelletett csinálni - mondja, miközben a T4K-kistrakt.or dicséretében szakítottam meg. Dicséri, de a villamossági rész javítása ezidőtájt zajlik, szakember által. S éppen nem otthon, hanem a szomszéd házban, ahol garázst kapott a munkagépnek. - Ebbe a szerkezetbe is kell olaj, de nem olyat eszik, mint amilyet egykor Márki uramék préseltek a helybélieknek. Nem is gondolná az ember: errefelé már szinte fél évszázada az egészséges táplálkozás dívott ? - Mondhatni így is. Csak az indíték volt másforma. A szalonnából igencsak vékony szeletke jutott a legtöbb házban. Ami viszont az olajjal való főzést, sütést illeti az vallási okokból történt. Akkoriban, mármint a harmincas-negyvenes esztendőkben megtartotta a nép a kisbüjtöt karácsonyváró időben, aztán meg vízkereszt után a húsvét felé hajló nagybü jtöt. Erre az időre kelletett a napraforgó olaj. Nem olyan sok fogyott a családoknál, volt darságot csináltak, amikor köleshántolásra se volt alkalmatos szerkezet, egészen Móráig. Azt is alapos reperálással lehetett működésbe hozni. Amolyan félig-meddig szemet hunyó módon, kunyoráltak nékem, csinálnám meg azt a gépezetet. Nem volt ugye akkor tájt rizsa a boltban, köles ha termett, azt lehetett használni hurkába, csak épp héjasan ugyan mi módon? Még a suszterból lett tanácselnök is ideküldetett hozzám más valakit, mert a köles neki is kölletett disznóvágáskor. Pedig de odavolt magától! - Miféle mesterségbe született, hogy még a szinte semmivé lett gépezetet is életre keltette ? - Akkoriban az olajütőt szintúgy magunk javítottuk, mint ahogy a vízimolnár se szaladt a nem tudom én milyen gépészhez. A jókora, háromméteres fakerék tizenkét centis fogait, egyszóval, a fogaskerék hiányait mindétig pótolni kellett, de akármi más gond volt is, igyekezni kellett magunknak megoldani. Mesterség nem jutott énnekem, csak amit a olyan hol 10-20 liternyi mindösszesen. - Ez a rissz-rossz talaj nem a napraforgó őshona. mégis megéltek az olajütő mesterségből ? - Dehogyis, hisz épp azt mondanám. Az itteni földeken legföljebb a vetés végibe raktak egy-két sor napraforgót. Akkor még csak az a magas növésű fajta volt ismeretes belőle, azt végképp nem állta nagy menynyiségben ez a homoktalaj. Pár mázsányi, ha összeadódott helyenként az olajmagból. Volt aki 10-15 litert, más esteleg 40-et tudott kinyerni a préseltetéssel. A mi percentünk után persze. Abból viszont egyáltalán nem tudtunk volna mi családostul megélni. Dolgoztunk a földön, leginkább gyümölcsössel. A tizenhat kateszteri föld adott inkább megélhetést. Az olajütő szezonálisan működött, ősszel meg tavasszal mindösszesen tán két hónapot. - A rövidke szezonnak egyszer aztán hosszan, örök érvénnyel befellegzett. - Elintézték a dolgot 47-ben az államosítással. Mindent elvittek. A nagy fakerék nyilván nem sokáig bírta az időben, a vasrészeket szétette a rozsda. Még akkor se igen kaptak észbe az okosok, hogy mekkora batapasztalat, amit az élet hozott. Nem volt, de talán még máma sincs mindennek avatott mestere. Ismeri tán a históriát, ahogy a paraszt talált egy zsebórát. Elvittte a molnárhoz, mondaná meg miféle szerkezet amit ő a fődön talált. Forgatta-nézegette a molnár, aztán mondta: é bizony csak olyan fittyögetős fittyfene. Sokra jutott vele a paraszt, gondolhatja. - Akkor hát magukra számítva igyekeztek mindent megoldani, ebből a történetből azt látom tanulságnak. De mára igen nehéz lenne az olajsutu elveszett darabjaiból az idővel odatűnt szerkezeteket pótolni, vagy erre is talál kárpótlást ? - Nem akarok én már ilyesmivel foglalkozni. Elég az, ami van. A tanya körüli gyümölcsös, a művelés és értékesítés, megannyi nyűgös-bajos napjával. Csak azt akartam valahogy megvillongatni, érzéköltetni: nem lett volna szabad annyi kárt csinálni. Pótolni mindent, mindenik pocséklást már nem lehet. Valamikor a borzasztó kemény olajpogácsát odatették a ló elé a vizesvödörbe. Abban ázott, arról ivott a jószág, mondták azáltal selymös a szőre. Mondom én most, hogy a szövetkezettől bérelt és gyümölcsössel betelepített földet esztendőről esztendőre trágyáztam. Más meg azt is rámvetette, hogy hibbant vagyok, bérföldet ennyi sok érő trágyával beforgatni. Aztán tudja mi a helyzet ? Majd azoknak lett igazuk. Ha azt nézem: a vacak erdőtalajt most húsz aranykorona fölött taksálják. Ilyen értékben kaphatom meg. Mintha nem én dolgoztam volna meg, hogy a homokból termőtalaj legyen. Úgy látszik, most épp annak van böjtje, aki dolgozott és mást is igyekezett jóllakatni.