Délmagyarország, 1992. január (82. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-11 / 9. szám

8 DM MAGAZIN DÉLMAGYARORSZÁG SZOMBAT, 1992. JAN. 11. PÉNTEK IMRE: Félre arc! Nem kötelező a győzelem, 1 a harcból félre lehet állni, falból fal mögé, történjen bármi azon a kiszemelt helyen; izzad a népgyűlésterem, szónoka teste, vidéki bácsi, receptje: jóféle, vegyes házi... (Becsukott szemmel lenyelem.) Ez a harc (biztos) nem a végső, inkább tolongás (felfelé) a lépcső­házban, mely úgyis leszakad... Addig is mondd ki (teli szájjal), amit a sarki fűszeres fájlal: a „pult alatti" szavakat... A nyugalmazott (27.) PODMANICZKY SZILÁRD Az órájára pillantottam. Mondtam, hogy nekem mennem kell. Várj még, mondta, nem vagyok kész. De szerintem te már kész vagy, mondtam neki. Farkasszemet néztünk. Tudtam, hogy az idő nekem dolgozik. Neki is dolgozott, csak rosszul állt a szénája. Ne erőszakoskodj velem, mert meggyűlöllek, mondtam neki. Nem crőszakoskodok, mondta, csak árra kérlek, hogy maradj itt ma éjszakára, ahogy elnézem az öltözeted, öreg csavargónak látszol, akinek nincsen otthona. Eltaláltad, mondtam, nincsen otthonom, de azért csavargó nem vagyok, bár fogalmam sincs, hogy mit értesz te csavargó alatt. Olyan embert, aki céltalanul össze-vissza megy, mondta. Hát akkor a te fogalmaid szerint valóban csavargó vagyok, de nem veszem a szívemre, mert az, hogy te minek tartasz engem, egyedül a te bajod, mondtam. Akkor itt maradsz éjszakára, mondta. Itt, de csak egy feltétellel, ha adsz vacsorát és ha ma éjszaka nem leszel öngyilkos, mert tartok tőle, hogy egyedül nem, de ha valakinek bemutathatod a bánatod, akkor képes lennél rá, mondtam. Jól van, kapsz vacsorát és nem ölöm meg magam, különben, ha tudni akarod, nem terveztem ilyet, annyira még nincs bedurranva az agyam, mondta. Akkor hozzál kolbászt, majonézt és kenyeret, tejjel ne próbálj traktálni, mert attól hasmenésem lesz, és egész éjjel rohangálhatok az ágyam és a budi között, ami biztosan téged is zavarna, mondtam. Megint kiment a kamrába, mintha józanodott volna. Azonnal visszatért a kolbásszal, a majonézzel és a kenyérrel. Te nem vagy éhes, kérdeztem, a bor rendesen megdolgozhatta a gyomrodat, nem ártana, ha te is bekapnál valamit. Bekapjak valamit, kérdezte, ebből a füstölt kolbászból. Kapd be, mondtam neki, itt egy katona. Bekapta. Én is rendesen bepakoltam, közben katonáztam a papnak. Most aludjunk, mondtam, majd holnap, ha felébredünk, pontosabban, közelebbről és kevesebb indulattal megvizsgáljuk az ügyedet, vagy lehet, hogy holnapra megjön az eszed és akkor nem is kell tovább foglalkoznunk az ügyeddel, fátylat boríthatunk rá. A pap összehúzta a szemeit és az cnyémbe nézett velük. Van abban valami, amit mondasz, határtalan cs fennkölt bizalmad egészen az ínyemre van, nekem úgy tűnik, hogy te tudsz valamit, vagy legalábbis úgy csinálsz és ez nekem az. ínyemre van, mondta. Hová fekhetek le. kérdeztem, és úgy néztem körbe, mint aki még nem látott ágyat, pedig a dívány a tömör és vastag falba vájt ablak alatt, a sarokban várta, hogy vagy három méterről beleugorjak. Oda, mondta, és rámutatott erre a díványra. Akkor három méterről beleugrottam, nyekkentem, aztán mondtam neki, hogy hozzon egy lószór pokrócot, mert leltet, hogy az éjszaka hűvösebb lesz a szokottnál, s ha a hideg miatt nem tudom magam rendesen kialudni, akkor holnap berágok és hepciáskodok. A szekrényből kivett egy lópokrócot és a fekvő testemre terítette, és azt mondta, hogy jó éjszakát. Erre én is ugyanezt feleltem neki. Fifti-fifti. Leoltotta a villanyt és elhúzott, átbúzott a másik szobába, ahol az ő, kipróbált ágya állhatott, amelyen hanyatt fekve biztosan szokszor végzett önkielégítés!, mit sem törődve azzal, hogy ez már nem tartozik a lelki élethez, legalábbis nem olyan szorosan, hogy híveinek megemlíthetné, mit művelt az éjszaka. A hívek azt válaszolták volna erre. ha megemlíti éjszakai hancúrozását. hogy de atyám, miért nem szólt, hogy ekkora bajban van, mi, a hívei kitaláltunk volna valamit, vagy megkerestünk és megkértünk volna egy feltalálót, összedobtuk volna rá a pénzt, hogy szerkesszen az atyának valami szerkezetet, amivel lelke megkönnyebbítése mellett a testét is megkönnyebbítheti. Atyám pedig bűnbánóan elfogadta volna a hívek felajánlását, hogy a mennyezet restaurálására szánt pénzzel a hívei megkeressenek egy feltalálót. És'akkor szent lenne a béke, tudnák a hívek, hogy a pap is csak ember, aki megdolgozott testével híveinek szeretetéért, ilyeneken gondolkoztam a sötétség leple alatt, aztán belefúrtam a fejem a díszpárnába és valószínűleg éktelen horkolásba kezdtem. / Állati dolgok Jó lenne egyszer megfejteni, milyen okkal s móddal adunk embernevet állatoknak, s ha már adunk, miért pont Jónás a víziló, Fáni az elefánt, Manci vagy Julcsa a tehén; miért Gyuri a papagáj, Miska a bika. Cézár a kutya?... Ilyen hiábavaló dolgok­kal foglalkozom, mióta más hiábavaló dolgokkal fölhagytam, játékból, értelmesnek álcázott szórakozásból ugyanis megala­pítottam a magam kis privát állatkertjét, melyben módszeres megfigyelésekkel gazdagítom tapasztalataimat az állatvilágról és különös érdeklődéssel követem állataim lelki életét. Még közönségesebben szólva sikerüket fürkészem: állhatatosságukat, következetességüket, makacsságukat, könnyelműségeiket, ­mintha csak emberek lennének. Nevet is adtam természetesen mindegyiküknek, ha valamilyen tulajdonásgukkal kiérdemeltek a gazda személyes figyelmét. BERTALAN Itt van mindjárt Bertalan, a kendermagos öreg kakas, „aki" eredendően Berci volt, hiszen mi más is lehetne egy büszke tartású, lángoló taréjú, jól sarkantyúzott magyar kakas? Olyan bercis, no, nincs ezen mit lamentálni. Ahogy lép, megfontolt méltósággal; ahogy belckukorékol a szürkületbe, ahogy tábornokoskodik az ostoba tyúknép között! Csak azért lett Bertalan, mert a rá következő nemzedékből is kifigyeltem egy ígéretes kendermagost, „kiből" előbb Úrfi lett, de minthogy az öreg mégis megmaradt magnak épp nemes tulajdonságai miatt, a megkülönböztetés okán. az ifjú reménység kapta az ó nevét (II. Berci, ezt oly nehéz lenne alkalmazni egy baromfiudvarban!). Az újgenerációs jószág mellett, a tekintély, s a rang érzékel­tetése, a kötelező tisztelet révén az öreg tehát előlépett Berta­lanná. Ugye érezhető azért a különbség is? Bertalan - ez már szinte magázás. Mert mondhatom, hogy hess innen Berci... a fene vigyen Berci!... - de hogy venne ki magát ilyen kiszólás Bertalannal? így .szól ez jól: „Gyere ide, Berci!" - „Bertalan, kérem!" De I. Berci meg is szolgálta bertalanságát. Nem egyszerűen korával, termetével vagy hangjával, hanem mert igazi majorsági gavallérrá nevelődött. Tekintélye csorbítatlan, környezete iránti figyelme, példás nagylelkűsége bámulatos, udvariassága meg­ható, lovagiassága fölemelő, férfiereje pedig... Szóval Bertalan nem egy kakas, hanem maga a Kakas. Erős, fényes tollú, tisz­teletet parancsoló jelenség, de egyszerre gáláns, gyöngéd, ga­vallér. Mikor a fajfenntartás ösztöne megindul benne, teljes határozottsággal lép fel, ellentmondást, de különösen ellenállást nem tűr. Porzik az udvar, száll a toll, semmi udvarlás, etyepetye, - de ha talál egy gilisztát, nem nassolja be mohón, hanem odakotyorássza az udvarnépet. Nem is tudom, mikor és mit eszik, olyan diszkréten csinálja. Ha beszórom nekik a magot, Bertalan nem nyúl érte, vagy ha nyúl is, a fölvett szemet vala­melyik tyúk orra alá teszi, mintha azt mondaná: „Tessék, asszo­nyom! Parancsoljon nagysád!" Akár valami francia udvarban bújt volna ki a tojásból, ahol angol kakas volt a főméltóság, pedig valamelyik fél-szocialista kcltetőgépben látta meg a műnapot. így esett meg, hogy Bertalan immár harmadik életévében jár, s nagyon úgy tetszik: együtt fogunk megöregedni. BERCI Igen, mert Berci, az ifjú reménység immár néhai. Eleinte minden rokonszenvem megvolt iránta. Átesett több ítélkezésen, mert egyrészt igen formás kis kakas volt, másrészt mert kortársainál messze fürgébbnek bizonyult. Ót sosem sikerült a sarkokban megszorítani és elkapni. Megesett, hogy a sapkát lerúgta a fejemről. Ám ahogy nőtt, nagy svihák lett. Először csak az az ellenszenves tulajdonsága tűnt föl, hogy végtelenül falánk. Nem hogy fölszolgálta volna a takaros kis jércéknek a föltalált bogarat, még a csőrükből is kikapta a falatot. Elsőnek rontott a vályúhoz, irigyen és önzőn viselkedett. Bertalan nem is viselte. A kifutóban csak úgy fértek meg, ha tisztes távolság húzódott közöttük. Az Úrfi biztosan kancsal is lett, mert Bertalan az egyik szemét mindig rajta tartotta, emez meg talán mind a kettőt az öregen. Udvartartásuk is elkülönült: Bertalan az ól fölső trak­tusában tanyázott tyúkjaival, Berci meg alul néhány jércével. Ha az öreg egyet lépett az Úrfi felé, ő kettőt távolodott. A távol­ság csak akkor csökkent, ha a kis Berci megóhajtotta valamelyik tyúkocskát, mert akkoF Bertalan nem volt rest hirtelen odaröp­penni, s kíméletlenül leverte róla, hol idejében, hol ténylegesen megcsalatva. így hát Berci gyávának is bizonyult. Mikor már testi ereje és ügyessége engedte volna, akkor sem mert szem­beszállni Bertalannal, inkább lopva cicerélt, mohón falt. gyáván bújt. Háremével szemben semmi odaadás nem volt benne. Ha egy-két vágnivaló csirkét elkaptam a baromfiudvarban, Bertalan fölborzolta a tollát, rémülten kiabált, de még nekem is támadt ­Berci azonban csak a saját bőrét mentette ilyenkor is. Ráadásul csibészkedni is kezdett. Kétszer is átrepült a kerítésen, fölszállt az óltetőre, de még a szomszédba is átvitorlázott, a amikor ott elfogtam, sarkantyújával fölhasította a karomat. Csúnyán is végezte szegény. Mégis, mikor kimondatott rá a verdikt, az ítéletvégrehajtás során elszomorodtam. Nem is igen volt kedvem a gőzölgő paprikáshoz. Mert Őbercisége tán nem is tehetett róla, hogy olyan lett. Kezdettől hátrányos helyzetéi sose tudta leküzdeni. NAGY SÁNDOR Most Nagy Sándort figyelem tüzetcsen. Az ígéretes új fiút, „aki" vörösben pompázik, s három fejjel máris magasabban hordja rubintaraját Bertalannál. Elmeséltem neki az elődök törtenetet. Ha nem tyúkeszű, értett belőle. Egyelőre kalaplevéve jár ő is Bertalan körül, s külön éjszakázik tőle, az ól másik traktusában, de határozottan ígéretes. Csak ő foszthatja meg trónjától Bertalant. GYÖNGYI És hát itt vannak a tyúkok! Hangosak, riadtak, ostobák, fölvá­gósak. Belepiszkolnak a vizükbe meg az ételükbe, letapossák a magot, mikor terített asztaluk van, akkor is egymás csőréből akarják kirabolni a falatot. Amelyiknek a szájából kilóg egy giliszta, azt tízen is hajkurásszák, miközben szétrúgdalják a saját ételüket. Egy-egy tojásnak oly nagy lármával és oíy ostobán ör­vendeznek. mintha ötöst fogtak volna a lottón. Most meg csak­csak értem valamelyest ezt a buta kivagyiságot, inert tízforintos aranytojást raknak, de ezek aligha tudnak valamit a piaci viszonyokról. Nem is figyeltem föl közülük csak kettőre. Az egyik a kül­sejével vívt a ki az érdeklődést. Szinte fekete volt és néhány fehér cirom díszítette. A vitorlatollai között nőttek ki fehér cir­mok. Mint egy kedves, öreg anyóka... De elvitte valami vész. A másik azzal tűnt föl, hogy állandóan kikezdett velem. Ha belép­tem a baromfiudvarba, futott felém, ha a tenyeremből maggal kínáltam, onnan csipegetett, ha felé nyúltam, nem hogy elfutott volna, hagyta magát simogatni, megfogni, becézni. Ő lett a Gyöngyi. Szép sárga tollruháján, a nyakán, a bögye fölött kalárist formázott a tolla. A gyöngysor után lett gyöngyi. Időn­ként fölnyaláboltam, kényeztettem, fölhoztam a házba. Egészen „anyám tyúkja" lett belőle. Á történetében az a szomorú, hogy ez a páf bekezdés is nek­rológ már. Mert szegény Gyöngyi is elvetette a kalapácsnyelet. Rákapott a tojásra. Amit a többiek nagykeservesen és lármás örömmel fészekbe pottyantottak, őkelme módszeresen föltöredezte és pimaszul meglakmározta. Fejibe szállhatott a dicsőség. Régi rossz tempó... ZIZI Kutyára sohasem vágytam, aztán mégis lett. Hóbortos-kedves barátnőnk hozta egy vasárnap a kislányunknak. Akkor még nem volt ez kutya, csak egy meleg és lágy kis gombolyag. Már a története is kedves: két kisfiú kínálgatott egy vessző­kosárból három kis kutyust. A három úgy is értendő, hogy három fajta, bár egy alomból. Tacskó anya, puli apa. képzeljék el ezt a keveredést, meg még hozzá azt az előzményt, hogy a szülők sem voltak kékvérűek. Egy százasért kínálgatták a kölykö­ket, de végül megelégedtek volna azzal a kikötéssel is, hogy: „csak jó gazdája legyen a néni!" Megkapták hát a százast - mi meg a zsömleszínű, fekete orrú, reszkető lábú kutyaporontyot. Először hevesen tiltakoztunk, később három napi kvártélyra, afféle próbaidőre fölfogadtuk, s immár őkelme itr van, befészke­lődött a fotelembe, ronggyá olvassa az újságomat, rojtozza a szőnyegeket, megpocskolja a papucsokat, a lábunk elé henge­redve dörgölődzik, ha teheti, képen nyal, kézből eszik, megu­gatja a tévét, képes beteg lenni, tud kémi. örülni, kéredzkedni, s legfőképpen játszani. Zizi lett a neve, éspedigien azért, mert ez a név abszolúte pártscmleges. A kereszteiéshez kaptunk minden­féle ötleteket. Egyik szerint valamely politikusról kellett volna elnevezni hangja és stílusa miatt, de féltünk, hogy sértődés lesz belőle. Az eb ugyanis egyszer ugye felnő. Jól tudván, vannak csodálatosan okos, intelligens, diplomás kutyák, díjnyertesek, életmentők, vadászok, szaglászók, vakvezetők, nyomkeresők, ilyen-olyan díjnyertesek - a miénk egy kis korcs, árokszélen csinált kis selyem orni, bársony fülű, meleg szemű. De azért szabályos eb, s néha egészen olyan, mintha ember volna: boldog és szomorú, vidám és egykedvű, mókás és komor, haragos és gyöngéd, mérges és ellágyuló, kényelmes és fürge, okos és mafla, büszke és alázatos... - mikor milyenje van. Szeret fürödni és kézből enni, emberhez simulva heverészni, kikezdeni a gazdával vagy nyájasan hízelegni. Bolondul az édességért, mindennel kikezd, ami mozog vagy mozgatható, úgy tesz, mintha harapni akarna, s lágy kedveskedéssé válik a hirtelen mozdulat. Nekem a szemében telik a legnagyobb gyönyörűségem, mert azzal beszél. A két mélybarna golyóval mesélni tud. Nem akartunk kutyát a házhoz, mint mondám, de lett, ha pedig lett, akkor filozófiát kell csinálni hozzá. Ennek pedig az a magva: kutyát tartani nem kötelező, de ha már tartasz, annak az ebnek a „boldogságáért" te vagy a felelős... A dolog akkor lesz a filozófiánál is bonyolultabb, ha ez a kis jószág beléd szeret, s te is. AJtutya pedig legendásan és példás nagy hűséggel tud szeretni. Nem is értem, miért pont az emberbe esett bele. íme, most is fölágaskodik a térdemre, fényes orrával a kezem után matat és várja, hogy szóljak hozzá. Talán még egy kezes lóval lehet úgy elbeszélgetni. Merthogy az sem szól vissza, s mi úgy hisszük: biztosan egyetért... De pardon, Zizi visszaszól gyakran, sőt határozott különvéleménye van. Csakhogy akkor is nekem lesz igazam! Zizi segített megfejteni, miért is szereti az ember az állatokat, s minél értelmesebbek azok, annál jobban. Mert korlátlanul uralkodhat fölöttük - akár a szeretetével is. Feleségem azt mondta egyszer a kutyákról való társalgásban: „A kutyát emberszámba kell venni!" „Akárcsak az embert!" ­mondtam rá. MIKI MAUSZ Egeret láttam elsikkanni a kerti pincében. Később megta­láltam" á nyomait is. Otthagyta piszkát a polcokon, megrágta a parafadugókat, lyukat fúrt a falrés mögött. Gondoltam, kifogom egy rugós szerkezettel, vagy megétetem valami szerrel, de megszántam. Inkább hagytam neki szalonnabőrt, száraz kenyeret, fél diót, hátha abbahagyja kis kártékonyságait. Mert mindig Miki Mausz jutott eszembe róla, vagy Jerry. Játékos, bolondos kis félénk állat, hadd élje meg ő is röpke egéréletét. De Miki nem méltányolta nagylelkűségemet. Társakat hívott, csalá­dot alapított, s csaptak nagy garázdálkodást. Kiraktam hát nekik a halotti tort: pusztuljatok! Lett is foga­natja, mert hamarosan egy haláltusáját vívó kis szürke férget találtam a csali mellett. Azóta nem szórok ki nekik semmit. Nem mintha megszerettem volna a rágcsálókat, csak éppen elvártam volna, hogy ne a szemem előtt múljanak ki. Ez a szomorú kis élmény elmúlt belőlem, de egy álmomban előjött. Azt álmodtam, hogy körül, a hálószobában, a parkettszegélyen rajban jönnek az egerek, felugranak az ágyamra, a bal fülemen beszaladnak a koponyámba, s miután kerülnek benne egyet, a másik fülemen usgyi ki, s kezdődik minden élőiről. De a második fordulónál egyet dobnak a fejü­kön, kis szürke sapkájuk leröpül, nyújtózkodnak, s szürke overálljuk is ott marad és dombbá növekedik a koponyám boltozata alatt, ők meg fehér frakkban galoppoznak ki a jobb fü­lemen. Lehet, hogy így születnek a fehér egerek? Lehet, hogy így kezdődik valamely elmebaj? Elmegyek majd egy jó nevű pszichiáterhez. De talán addig is: megpróbálom megszeretni az egereket... Ilyen rossz álmom egyszer volt. A/óta rendre arra ébredek, hogy Bertalan elkukorékolja magát: „Álom-szu-szék!" - Nagy Sándor rákontráz: „Úgy van. u-úgy!" - Zizi pedig mancsaival és tömzsi farkával dörömböl az előszobaajtón: „Jó reggelt, jó reggelt! Jól aludtál?"... Sz. SIMON ISTVÁN

Next

/
Oldalképek
Tartalom