Délmagyarország, 1992. január (82. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-25 / 21. szám

SZOMBAT, 1992. JAN. 25. DÉL DM MAGAZIN 7 Csak profilkötöttséggel! Szegedi illetőségű képviselőtársaimmal az Országházban is többször beszéltünk a Virág cukrászda és a Tisza Szálló esedékes privatizációjáról, illetve azokról a félelmekről, melyek a nemrégiben városunkban, sőt az ország távolabbi tájain is lábrakaptak. Borvendég Béla levelének, illetve a városrendezési bizottság január 8-i állásfoglalásának kézhez vétele egyértelművé tette eme aggodalmakat. Képviselőtársaim, Ráday Mihály támogatásával, interpellációs beadványt fogalmaztak; magam közvetlen tárgyalások útján próbáltam tisztázni a helyzetet. Megbeszéléseim eredményeként Csépi Lajostól, az Állami Vagyonügynökség igazgatójától határozott ígéretet kaptam: a tulajdonos képviseletében közbelépnek, hogy a kérdéses várostörténeti, építészeti értékeket is képviselő üzleteket csak „profilkötöttséggel" lehessen privatizálni. Szóval, marad a Virág, városunk patinás terének dísze; erről hamarosan értesítést és választ fog kapni Lippai polgármester úr, ígérte Csépi Lajos. Úgy gondolom, ez így is van rendjén. Bratinka József országgyűlési képviselő (MDF) Megőrizni az értékeket Mint tegnapi számunkban közöltük, dr. Géczi József, Király Zoltán és Ráday Mihály interpellációt nyújtott be dr. Mád! Ferenc tárca nélküli miniszternek „Privatizációs anomáliák az önkormányzatok területén lévő ingatlanok körül" cím alatt. Az országgyűlési képviselők beadványukban Szeged város nyugtalanságát tolmácsolják. Áz önkormányzat és a közvélemény aggodalmát azok a hírek táplálják, amelyek városképi jelentőségű, műemlék jellegű, a helyi hagyományok szerves részét képező nagy értékű ingatlanok eladásáról szólnak, nevezetesen, hogy a Dél-Alföld legpatinásabb szállodájából bank lesz, a Virág cukrászdában pedig talán autószalont rendeznek be. A társadalomban igen nagy a bizonytalanság - írják a képviselők -, mert az országnak még nincs privatizációs törvénye és ezek a folyamatok ma még nagyrészt az érintettek számára is átláthatatlanok. Dr. Géczi József, Király Zoltán és Ráday Mihály interpellációjukban a következő kérdésekre várnak választ dr. Mádl Ferenctől: 1. Milyen lehetőséget lát arra, hogy a konkrétan említett két ügyben profilkötöttséggel írják ki a szükséges pályázatokat? 2. Milyen lehetősége van az önkormányzatoknak és a közvetlenül érintettek érdekképviseleti szervezeteinek, hogy kellő garanciák mellett belelássanak, illetve intézményesen bekapcsolódjanak az őket közvetlenül érintő privatizációs folyamatokba? 3. Milyen lépéseket tervez a kormány, hogy a közvélemény számára nyilvánvalóbbá tegye a privatizációs folyamat részleteit és garanciáit? Elegendőnek tartja-e az eddigi kereteket, tervezik-e az ellenőrzés hatékonyabbá tételét? Milyen eszközökkel tudják megakadályozni, hogy a különféle túlsúlyos helyi érdekcsoportok félrevezessék, illetőleg kedvezőtlen irányba befolyásolják az Állami Vagyonügynökség illetékes szerveit? Az interpellációt aláírásával támogatók között ott van dr. Szűrös Mátyás, Nyers Rezső, Tamás Gáspár Miklós, Horn Gyula, Ugrin Emese, Vitányi Iván, Raj Tamás. Bilecz Endre és még sokan mások - összesen 77-en. Dr. Géczi József elmondása szerint dr. Bratinka József és Raffay Ernő szóban jelezte egyetértését. Egyedülálló impozánsság" FOTÓ: NAGY LÁSZLÓ Gróf Tisza Lajos, a miniszterelnök öccse, Szeged országgyűlési képviselője a Tisza Szálló megnyitóján, 1886. január 23-án elmondott beszédében szólt arról, hogy „évtizedek óta legfőbb vágya volt Szegednek, hogy a Széchenyi tere - amely ma az európai nagyvárosok közt is csaknem egyedülálló impozánssága által megfelelő díszes épületekkel vétessék körül. És íme, ma már ez az óhajtás valósulva van, s díszes paloták övezik körös-körül a tért, amelyeknek a Vigadó épülete a zárókövét képezi..." Ebben a házban járt fotoriporterünk 1992 januárjának derekán. .Szeretnék egyszer felébredni, mielőtt a kutyám odajönne hozzám, megnyalogatná az ágyról lelógó kézfejemet, és én fölriadok anélkül, hogy bármi mást tehetnék. Fölriadásom teljességgel különbözik a rémülettől, a rémületemtől, mert a szememet még nem bírom kinyitni, akár más állat is nyalogathatná a kézfejemet. Ha olyan recés a nyelve, mint a kutyámé, akkor biztosan azt hinném, hogy ez az én kutyám, és mielőtt a szememmel is meggyőződhetnék róla, a riadás után elöntene a nyugalom meg némi bizalom, hogy mégis van egy állat, aki reggelente foglalkozik velem. A kézfejemet általában nyolc óra után nyalja meg, de semmiképpen sem kilenc után, ami azt jelenti, hogy biztosan beérek a hivatalba, ahol végre lesz majd annyi erőm, hogy kinyissam a szemem. Nem tudom, hogy kitől örököltem, vagy kinek a szavai nyomán hullott a fejemre ez az átok, de ébredés után még két óráig nem látok, a szemhéjaim rátapadnak a szemgolyóimra, és tegyek bármekkora erőfeszítést, vagy ráncolgathatom a homlokom az ágy szélén gubbasztva, nem eresztenek. Ilyenkor legszívesebben újra bevágnám a szundit, csakhogy az se vezetne eredményre, mert az újabb ébredés után megint ráncigálhatnám a szemhéjamat, aztán minden hiába. Nem születésemtől fogva ilyen a szemhéjam, gyerekkoromban rendesen ment minden, az iskolákban is, csak miután felvettek a hivatalba hosszas könyörgésemre. Eltelt vagy fél év, mire abba a stádiumba jutottam, hogy a szomszéd asztalnál ülő, szerintem túlkoros, kövér, de folyton rúzsos szájjal mosolygó úgy hívtam - dömperbaba figyelmeztetett, hogy a főnök lekap - így mondta - lekap a fizumból, ha még egyszer elkések. Nem volt valami haj de jó állás, mégis féltettem, ha már egyszer annyit könyörögtem, hogy felvegyenek. Akkoriban esténként megpróbáltam könnyezni, hogy valahogyan megszabadulhassak a hivatalfőnök megalázásai miatt érzett gyűlölettől, dühtől és elkeseredéstől. Egy csepp könny nem sok, de annyit se bírtam kipréselni magamból. Lehet, hogy akkor lett valami a szememmel, hiszen eddig soha nem vetettem hasonló kényszerű erőfeszítés alá a könnyzacskóimat. Ha a kutya megnyalt, gépiesen előkészítettem magam az aznapi munkára, kinyitottam az ajtót és a póráz másik végébe kapaszkodva követtem a jószágot. Hamarosan szereznem kellett egy fekete vakszemüveget, egy fémpálcát, amit kellő alapozás után fehérre festettem, mert a buszon folyton szidalmaztak (tudtam, hogy melyik káromkodás szól nekem), hogy micsoda fiatal, a buszon sétáltatja a kutyáját. A pálcával és a szemüveggel már egészen más volt a helyzet, csend vett körül, olykor hellyel kínáltak, s gondolom, Vakvezető azoknak, akik felismertek megelőző állapotomhoz képest, kisebb fajta lelkiismeretfurdalásuk is támadt, és azután nem fiatalnak, vaknak tekintettek. De igazából azok lepődhettek meg és állhattak e tény előtt értetlenül, akik a hazafelé vezető úton, vagy egy-egy délutáni focimeccsen felfedezték bennem a reggeli vakot. Ennek ellenére senki nem vont kérdőre, s jómagam is úgy éreztem, senkinek ncyjj tartozom betegségem magyarázatával. Eleinte bíztam abban, hogy csak múló fáradtsággal van dolgom, de az idő múlásával ráébredtem, beteg vagyok. Elmentem egy neves szem-, orvoshoz, aki azzal próbált megnyugtatni, hogy ugyan még nem találkozott ezzel a kórral, de biztosan nem fertőzés, úgyhogy nem kell karanténba vonulnom, és reménykedjek, talán hamarosan elmúlik. Áthidaló megoldásként felírt egy jól idomított vakvezető kutyát, akire betegségem megszűnéséig nyugodt lélekkel rábízhatom magam. Ez így is történt hónapokon keresztül, a kutyám milliméter pontossággal irányított a hivatalig, tehát látszat szerint rendben ment minden. Azonban ahelyett, hogy megszoktam volna betegségemet, egyre jobban bosszantott, arról nem is beszélve, hogy a vakvezető kutyát egy intézettől béreltem és nemrég felemelték a bérleti díjat' amit szerény hivatali fizetésemből egyre nehezebben tudtam kigazdálkodni. Csődbe visz a vakság, állapítottam meg egyik reggel, mikor elém raktak egy egész köteg számlát, hogy ellenőrizzem, csakhogy a szememet még nem bírtam kinyitni. A számlákat áttoltam a dömperbaba asztalára, és megkértem, hogy ellenőrizze helyettem, bár tudtam, a dömperbaba nem sokat konyít ehhez a munkához, de a számlák leadási határidjét csak így tudtam betartani. Egyik reggel, miután megnyalt a kutya, hisztérikus roham fogott el. Csapkodtam, hadonásztam, a tévét is összetörtem, hogy ezt így nem bírom tovább. A kutyám is vonyított, és csak azért hagytam abba, mert eszembe jutott, talán átragad rá a roham, és akkor széjjeltép, amit először nem is bántam volna, de ahogy higgadni kezdtem, egyre csak erősödött bennem a félelem. Aznap reggel megint a dömperbabával kellett átvizsgáltatnom a számlákat, és ő is adta le anélkül, hogy jómaga, ellenőrizhettem volna. A kávémat is ő hozta, ahogyan máskor, amikor még láttam. Délig lecsillapultam, és megpróbáltam áttekinteni siralmas helyzetemet. Nem ment, nem láttam semmiféle összefüggést, teljesen elvakultam. A hivatalfőnöktől délutánra szabadidőt kértem, hogy pihenhessek, és arra is megkértem, fogadjon másnap reggel, szeretném a segítségét kérni, mert a sok érthetetlen dolog közül az mégis különösnek tűnt, hogy éppen a hivatalba kerülésem utám támadt rám a betegség, és az orvos is hosszú perceket szentelt hivatalban eltöltött időmnek. Ezért akartam hát a hivatalfőnökkel beszélni, talán újabb adalékokkal szolgálhat, amelyekre idáig nem is gondoltam. Éjszaka próbáltam aludni, de minduntalan a nap vakon töltött ideje jutott eszembe. Úton a hivatalba, a kávézás, számlák a dömperbaba előtt, majd a várva várt pillanat, mikor végre kinyílik a szemem, és nem kell bajlódnom a számlák egyeztetésével. A hivatalfőnök készségesen fogadott, már nyitva volt a szemem, elmondtam, hogy mivel küszködök és vártam, mit válaszol. Cigarettára gyújtott, kifújta a füstöt, és nyugodt hangon kezdte: „Nézze, kedves kolléga, vannak nálunk beosztások, amelyek sokszor a látás romlásával járnak együtt, a sok papírmunka, a sok szám, vizsgálódás. Én úgy gondolom, hogy jelen állapotában nagyon jól el tudja látni a feladatát. Ha úgy gondolja, mégsem, hát munkahelyet változtathat. Amenynyiben nálunk akar maradni, igya meg szépen a kávéadagját, a számlákat már „dömperbaba" hibátlanul ellenőrizte. PODMANICZKY SZILÁRD