Délmagyarország, 1992. január (82. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-22 / 18. szám

6 KULTÚRA DÉLMAGYARORSZÁG SZERDA, 1992. JAN. 22. RocksaRock Bili kapitány Szegedre látogat Január igazi holtidény a rockzenében is. A zenészek a stúdiók melegébe húzódnak vissza, s új lemezükön dolgoznak. Ám kivételek mindig akadnak, akik elindulnak az országban, hogy a januári hidegben egy kicsit felforrósítsák a hangulatot. Deák Bili Gyula is ezek a zenészek közé tartozik. Szegeden 24-én, pénteken este 7 órakor koncertezik az Ifjúsági Házban. A híres blucsénekest telefonon hívtuk fel, és kérdeztük terveiről. - Bili, utoljára '91 tavaszán játszottál Szegeden. Akkor a terveid között szerepelt egy közös lemez Hobóval. Mi lett a lemezzel? - Sajnos, ez tavaly nem jött össze, de úgy néz ki, az idén elkészül, Hobóval és Nagy Feróval, meg az én együttesemmel, a Deák Bili Blues Banddel. - Viszont tavaly megjelent a saját lemezed, Bili kapitány Blues cirkusza címmel. Ebből mennyi fogyott? - Nem tudom pontosan, de beleestem abba a hibába, hogy egy kis cég adta ki a lemezt. Minimális reklámot kapott, szinte csak a bennfentesek és a koncertközönség tudott róla. De lemezt ki kellett adni. hisz' tartoztam vele a rajongóknak is. - Milyen volt a lemezbemutató koncertturné? - Nagyon sikeres, jó hangulatú bulik voltak. Sajnos a vége felé kicsit betegeskedtem, megfáztam. - Ahogy a hangodon hallom, már kigyógyultál, tehát pénteken Szegeden újra „Rekedten száll az ének"? - Igen, s valóban ez a kedvenc számom az új lemezről. Ha üzenhetek valamit a szegedi fiataloknak, akkor annyit, hogy jöjjenek minnél többen, és Mindhalálig blues! TAKÁCS VIKTOR Zákányszék: áldozatok emlékére A közel esztendővel ezelőtti falugyűlésen hangzott el, valójában nem előszörre: Zákányszéken is emlékmüvet kellene állítani a második világháború áldozatainak. A kérés, felvetés az önkormányzat gondolatmenetében és gyakorlati programjában részt kapott. Bánvölgyi László szobrászművész kapott megbízást - a bordányi mementó alkotójaként immáron „tesztelve" -, hogy készítse el az emlékmű tervezetét. Mint erről hírt adtunk: a település polgáraiból választott szoborbizottság és a művészetértő szakemberek megítélése szerint, az első változat kevéssé közérthető, szimbolikus kompozícióként nem felel meg az igényeknek. A továbbra is fenntartott megbízás nyomán új kompozíció készült. Bánvölgyi László a képen látható, koszorút elhelyező nőalak gipszmodelljét vitte zsűri elé, s ezt az elképzelést Palánkai Tibor építész környezettervével együttesen elfogadták. A helybéli szoborbizottsági tagok is támogatják ennek megvalósítását. Kisebb vita csak a helyszín meghatározásában támadt. Nos, a második világháborús emlékmű, amely a bronz női figura mellett rézsűs bronzlapon az áldozatok neveit tünteti fel, valószínűleg a központba, a mára Lengyel tér elnevezést kapott, templom melletti térségre kerül. Mivel a lektorátus zsűrije és a zákányszéki képviselők egyaránt üdvözlendőnek tartják a mementót, így a megvalósításban legfeljebb a pénz jelent késleltető tényezőt. A lektorátus mindenesetre biztosított a célra 150 ezer forintot, 400 ezer körüli összeget a község költségvetéséből tudnának valószínűleg a szoborkészítésre fordítani. A továbbiakban a megyei közgyűléstől szeretnének támogatást kapni az önkormányzatok alapítványából. s mindezek mellett szükséges még a zákányszéki polgárok közadakozása. BECSEI A leggyönyörűbb giccs Nálunk a karácsonyfa még január vége felé is ott tündöklik a lakásban. Nem mintha prolongálni akarnánk az andalítóbb ünnepi hangulatot. Inkább fordítva. Mert családunkban az új esztendő kezdetével rögvest beindul a verkli. A nejem német vizsgáira készül, a lányom meg a külkereskedelmi, közgazdasági tudományokkal van elfoglalva. így kisebb gondjuk is nagyobb, minthogy a karácsonyfa lebontásával bajlódjanak. Talán még én lennék a leghadrafoghatóbb figura. De engem egyáltalán nem zavar e parádés, csillogó látványgóc. Mi több: ennek köszönhetem, hogy most egyszerre tudom átélni a hétköznapi józanság és az ünnepi kábulat különös kettősségét. Az idő múlásával azonban valahogy eltompulnak a magasztosabb érzések. Nem csak arról van szó, hogy a szaloncukrok többsége elveszti magvasságát, és innen már csak ragyogó küllemükkel fityegnek. Hanem az is nyilvánvaló: még a feltűnően színes, mutatós látványoknak is megkopik az erejük. Akár az emlékképeknek. Csakhogy a mi karácsonyfánk még élő valóság. Látom rajta az ezüstös, ibolyás angyalhajakat, a szikrázóan fénylő gömbdíszeket, nem is szólva a cukorkák tarka seregéről. Ám ma már mindez ilyenformán is egyre bágyadtabbnak, valószínűtlenebbnek tűnik. Mintha a szépséges karácsonyi eszmék elmúltával maga a tárgyiasult szimbólum is elvesztené esztétikai varázsát. De miért van ez így? Ne gondoljuk ugyanis, hogy az elszürkítő idővel mindent meg tudunk magyarázni. Elég, ha körbenézek a szobámban, s máris hatásos ellenérveket kapok. Mivel az itteni képeket sohasem tudtam megunni. Holott nap mint nap, sőt évről évre együtt élek velük. Ennek ellenére lépten-nyomon felfedezek bennük egy-egy rejtettebb formai finomságot, s ezzel együtt egy-egy tágasabb tartalmi dimenziót. A színpompás karácsonyfa viszont nem állja ki az idő próbáját. Észreveszem ugyan: az egyik üvegdísz kimondottan gömbszerű, a másik meg kúp alakú. Aztán egyikőjük aranyporral, a másikuk meg ezüsttel van befújva. De nem sokra megyek e szimpla részletekkel. Legfeljebb egy szentségtörő gondolat felismeréséhez járulnak hozzá. Mégpedig ahhoz, hogy egyre tarkábbá, ízléstelenebbé váló ezred végi vilát t < t » f » i 1 » í i 1 1 N 1 1 t / » iV * , >» i * , * It. - ' ' 1 r i * l » ; i t > / . . é k - *«; •-V • ' <:: • * " • ) t ' i ;;:V ' >. , i » 4 V f . t * •o » I GUNTER DANISCH: ÉJJELI VILÁGOK gunkban nincs még egy giccsforma, amely kicicomázott fenyőfáink érzéki gyönyörűségével vetekedhetne. Ámde hogy kerül a csizma az asztalra? Miként lehet szépnek, gyönyörűnek nevezni egy giccses jelenséget? Leginkább úgy, hogy az esztétikai szférákban a formai és tartalmi elemek gyakran átfedik egymást. Ghirlandajonak mindenesetre van egy különös festménye, amelyen egy ráncos arcú, rezes orrú öregember szeretettel magához ölel egy bájos kisfiút. És lássunk csodát: e rút férfiú egy bizonyos idő után már nem is tűnik olyan csúfságosnak. Majdhogynem megszépíti őt emberi jósága, egyben vonzó, fiatal partnere is. Nos, egy ilyenféle tartalmi átfedés érvényesül a díszes karácsonyfák esetében is. A béke. a szeretet, az ajándékozás és az újjászületés magasztosabb gondolatai tehát elaltatják bennünk az igényesebb esztétikai felfogást. Persze, ez sem igaz teljességgel. Minthogy igazában nincs tökéletes átfedés. Úgyhogy parádés fenyőfáinkon kell lenni egy olyanfajta tárgyi, optikai jelenségnek, amely képes bennünket elaltatni, elbutítani. Amely a giccses összképet végül is felemelőnek, gyönyörűnek láttatja. Arra jöttem rá: ezt a varázslatot voltaképpen a vakítóan fénylő, szikrázó dísztárgyaknak köszönhetjük. Egyszóval, a fények mágikus hatásának. Amik akaratlanul is eszünkbe idézik gyerekkorunk szegényesebb, mégis bensőségesebb, őszintébb ünnepeit. Másrészt az aranyló, ezüstös csillogások révén némiképp visszavedlünk történelmi emberekké. Elvégre e misztikus fényekben ugyanúgy ott sejlik a templombelsők hangulata, mint az előkelő emberek portréinak ékszeres ragyogása. Mindez azonban csak jámbor kompenzáció. Ha nem lenne olyan szürke, kilátástalan az életünk: talán nem kábítana el bennünket ennyire a fények szirénes varázsa. De ne álljunk meg e felszínes kontrasztnál. Kérdezzük meg inkább: e külsődleges fénypompának valójában mi köze van jelenkori emberi lényegü nkhöz. Amennyiben válaszolni akarunk erre, akkor valamivel személyesebbé keli tennünk a fényjelenségek vizsgálatát. Nem kétséges tudniillik, hogy az arany és ezüst anyagok misztikus ragyogásának az emberi világban is akad megfelelője. És itt csak fénylő vagy megtörtebb tekinteteinkre gondolhatunk. A szemeinkre. Amelyek eleven kontrasztban állnak a bőrfelületek tompa egyhangúságával. így szinte önálló formatartalmuk van. Nem csupán anyagszerűségünkre, ám lelki, szellemi mivoltunkra is utalnak. Más szóval: a többleteinkre. A fények iránti áhítat hátterében tehát öntudatlanul is ott munkál egy humanisztikus sóvárgás, amely lényegében a tartalmasabb, nemesebb és szebb életre irányul. Amint látjuk: a fénysugár az egyik legnagyobb csodatevő. Hiába tudjuk, hogy a feldíszített fenyőfa eredendően a Megváltó születéséhez kötődő éjszakai égboltot hivatott kifejezni. Ahol a tejút víziója éppúgy megjelenik (angyalhajak), mint a planéták, a csillagok képzete. Csakhogy korszakunk silány nagy- és kis üzemi dísztárgyainak alig-alig van már érdemi köze e nagy léptékű, kozmikus motívumokhoz. Minthogy édeskések, bőbeszédűek és fölöttébb tarkák. Igaz, a giccsnek pont ebben rejlik a lényege. Mindent aprópénzre vált. Legyen szó bár egyetemes történelmi gondolatról vagy természetes szépségről. Szerencsére, a fények jótékony varázsa némiképp elfedi e vásári színezetű képződményeket. Legfeljebb az tűnik fel igazán: lám, a legszebb, legtradicionálisabb ünnepünk éppen a iegparádésabb giccskreációkhoz kapcsolódik. Ne tagadjuk: ez azért ránk nézve egyféle szegénységi bizonyítvány. Én azonban inkább tanulságos tükröknek tekintem puccos karácsonyfáinkat. Annál inkább, mivel a tárgyi kifejezésben még nemigen tudunk hazudozni. Akárcsak a testbeszédben. Innen nézve pedig úgy tűnik, hogy a korábbi évtizedek társadalmi gyakorlata ugyancsak kiseprűzte belőlünk a lelki, érzéki és ízlésbeli finomságokat. Hisz valahol ott tartunk, ahol kicicomázott fenyőfáink tartanak. Vagyis az időzített, mutatós és giccses szeretetnél. Amit napjaink felfokozott anyagias szemlélete sem tud a visszájára fordítani. Sőt. Elnéztem például a Széchenyi térre komponált újszerű betlehemi összeállítást. Mit mondjak? Olyan volt az egész, mint egy olcsó, dekoratív képregényből kiemelt jelenet. Pedig bizonyára jóval többe került e műalkotás, mint amit a képregényék árfolyama diktál. No, de mindegy! Az árral szemben úgyis reménytelen úszni. Már csak azért is, mert immár január végén járunk, a lélekfaló hétköznapokban. így pihentetésképpen odaállok az ablakomhoz, figyelem az éjszakai Szegedet. Ritmikusan fénylő ablakszemeket, fölöttük meg távoli, sejtelmes csillagképeket látok. S egyre inkább azt érzem: nekünk először is a hétköznapok keresetlen ünnepi fényeit kellene magunkba szippantanunk. SZUROMl PÁL Tv-jegyzet A világ legjobbjai? Megküzdöttem, hogy láthassam szombaton a World Music Awards díjkiosztóját. Délután még semmi baja sem volt a képnek, aztán az antennának befellegzett. De nem ám se kép, se hang, hanem 5 perc műsor után 15 perc szünet, majd újra 5 perc műsor. Be kell vallanom a végén mar élveztem, hiszen kitűnő fantáziafejlesztő játék. Mikor újra visszajött a kép, akkor törhettem a fejem, vajh' mi történhetett az elmúlt negyed órában. S különben is, már Hofi megmondta: kell egy kis áramszünet. így legalább nem bosszankodik az ember a Magyar Televízió műsorkínálatán. A valósághoz hozzátartozik, hogy vasárnap este az üzemben tartó cég főnöke (nem beosztott!) megjavította a hibát - figyelem vasárnap, ünnepnap, nem majd hétfőn, nyolc óra után. No, de vissza a szombat estéhez. Előkaparva régi ismereteimet, homályos emlékeimet Mézga Aladárról, no meg a nagyi molyrágta ernyőjének fémvázát, szobaanterfnát barkácsoltam. Kissé hangyásan - nem én, a kép volt ilyen -, de a saját munka jóleső érzésével néztem végig a World Music-díjkiosztóját. A szavazás jelentőségét illetően végig kétségek gyötörtek, hiszen a fényes kü lsőségek, a sztárparádé, Monté Carlo és Albert herceg ezt növelték. Viszont az, hogy néhány (nagy) zenész csak videóklipet küldött maga helyett és az egyéb bosszantó apróságok zavarták a zenészü nnep felhőtlen voltát. Egyébként a tévések mindent megtettek, hogy otthon is úgy érezzem magam, mintha a helyszínen ülnék, hiszen a kamera előtt rendszeresen elsuhant egy-egy árny. Már csak az hiányzott, hogy valami magas ember üljön a kamera elé, akkor a háta örökös látványával teljes lett volna az illúzió. A műsor elején a különböző - nyugati, mert arrafele csak ennyiből áll a világ országok legjobbjainak járó díjakat nyújtották át. Annyit törtem már a fejem, hogy más országbéli zenészek miért jobbak a mieinknél. Hát itt kiderült, hogy nem jobbak! Ráadásul nem is a nyelv a legnagyobb akadály, hiszen még Leonyid is oroszul énekelt. De más meglepetések is sűrűn értek. A svédeknél például borítékolni mertem volna a Roxette elsőségét. Úgy látszik, két platinalemcz és a világsiker nem elegendő a győzelemhez, ugyanis egy névtelen nemzeti „hős" vitte el a pálmát. S a legjobban akkor lepődtem meg, amikor a műsorvezető, az ügyeletes szépfiú, Dávid Hasselhoff örömmel közölte, hogy sztárvendégeket is hívtak. Ezek szerint akik megnyerik a díjakat, azok nem sztárok. Hát akkor ki itt a sztár? Erre is megkaptam a csattanós választ, hiszen öt perc múlva kiszökdelt öltönyben és cowboycsizmában a műsorvezető, és elénekelte kedvenc nótáját. Utána mosolyogva visszaballagott a színpad szélén lévő pulpitusához, és arcáról sugárzott „az akárhogy is fáj, itt én vagyok a sztár" fölényes öröme. Sokan kérdezhetik, ha ilyen kétséges a színvonal, akkor mi alapján ítéltek. „Csak" a lemezeladást vették alapul. S hogy miért csak. mert eszembe jutott, hogy néhány éve kicsiny hazánkban az évi lemczeladási lista élén egy Betli Duó nevezetű muzsikus csapat állt. Természetesen egyetlen szakmai szavazáson nem rúgtak labdába... TAKÁCS VIKTOR